2014 májusában a Maribori Területi Múzeumban a helyi Franc Kovačič Történelmi Egyesület közreműködésével első világháborús kiállítás nyílt „Vér az esti édes felhőkből” címmel, ami Srečko Kosovel A halál extázisa versének egyik sorát idézi. A kiállítás középpontjában a hétköznapi emberek állnak, akiknek az életét a háború teljesen átalakította. A tárlat kapcsán a kisemberek nagy tragikus történetéről is beszélhetünk. A kiállítás egyik rendezőjét, dr. Darko Frišt, egy történet különösen izgatta, Julianna esete, amit szerelmi háromszögnek is nevezhetünk. Mindaz azonban, ami vele történt, a háború nélkül valószínűleg nem történt volna meg, sem az a tragédia, ami annak véget vetett…

„Becsüli a mi nemzetünk a magas női hűséget és […] szigorúan elítéli a csúnya házasságtörést” – ezekkel a szavakkal fejezte be a maribori újságíró a beszámolóját egy István nevű hadviselt katona bírósági ítéletéről, akinek a felesége meggyilkolása miatti ügyében 1921. március 18-án ítélkezett a Maribori Felsőbb Bíróság.

 A múzeumi katalógus címlapja

Történetük 1910-ben kezdődött, amikor a békés és csendes István feleségül vette a fiatal özvegyasszonyt, Juliannát, akinek a korábbi házasságából már volt egy Mária nevű kislánya. A házaspár jól megértette egymást és két közös gyermekük is lett. Az egyik a születése után hamarosan meghalt, a másik, János, pedig erős fiú volt és szépen fejlődött. „A házasság boldogság-hajócskája nyugodtan hajózott csendes vizeken, amikor 1914-ben megragadta a kozmikus vihar és összetörte a világháború hullámaiban” – fogalmazott az újságíró. Istvánt mindjárt a háború elején mozgósították és a keleti frontra került, Galíciába. Már 1914. szeptember 1-én elfogták az oroszok és hadifogságba került. A végtelen hosszú időt levelek írásával próbálta rövidíteni. De otthonról elmaradtak a válaszok… 1917 után ő is abbahagyta a levelek írását.

Hat év után, 1920-ban, végre visszatérhetett lakóhelyére. A maribori vasútállomáson már a keserű igazság és a szörnyű csalódás várta. Az ismerősöktől megtudta, amit már saját maga is sejtett: felesége, Julianna nem volt hűséges hozzá. 1916-ban beleszeretett az akkor csak 16 éves cselédjébe, Jakabba, és fiatal szeretőjének két gyermeket is szült (csak az egyik leány maradt életben). Istvánt ez a hír nagyon megrendítette. Először sógorát küldte Juliannához azzal az üzenettel, hogy Jakabnak el kell mennie a háztól. István nehéz szívvel a községi elöljáróval hazament, felkészülve arra, hogy megbocsátja párjának a hűtlenséget és bűneit. Kibékültek egymással és Julianna hűséget ígért neki. Másnap a járásbíróság előtt jogi megegyezést is kötöttek és István Jakab kislányát hivatalosan elismerte sajátjának.

 Maribor 1920-ban feladott képeslapon, a kép hátterében a vasútállomás épülete
(forrás: Maribori Területi Levéltár, SI_PAM/1693 Képeslapok és fényképek gyűjteménye, sz. 2331)

Látszatra minden el volt felejtve, de kettejük között nem lett igazi kibékülés. István érezte, hogy Julianna nem szereti. Egész idő alatt érzékeltette vele, hogy ő a gazda a háznál és hogy István nem fog sokáig gazdálkodni birtokán. Ebből István azt következtetést vonta le, hogy felesége a szeretőjével az életére tör. Ismerősei és szomszédjai is folyton figyelmeztették, hogy a fiatal Jakab még mindig feleségéhez jár, és hogy vigyázzon az életére. A bírósági perben később kiderült, hogy Jakab legalább kétszer találkozott Juliannával.

 Oroszországból hazaérkező hadifoglyok
(Romsics Ignác főszerk.: Magyarország az első világháborúban című kötetből)

Február 6-ára Julianna meghívta Jakabot látogatóba, hogy jöjjön el, nézze meg a kislányát, mert egyedül lesz otthon. István igazából azonban nem ment sehova, csak elbújt a közeli kukoricásban és figyelte a házat. Vele volt egy forgópisztoly is, amelyet 400 forintért vásárolt meg egy magyartól a vasútállomáson. Nemsokára jött Jakab is. Félt Istvántól, ezért először a szomszédokhoz ment és általuk üzent Juliannának, hogy hozza át a kislányt. Julianna nem értett egyet vele, Jakabnak visszaüzent, hogy nem kell félnie, mert egyedül van otthon. Amikor Julianna beeresztette a szeretőjét a házba, István kívülről bezárta az ajtót, csapdába kerültek… Az egyikük belülről ki akarta nyitni, mire István megijedt és a pisztolyából lőtt egyet. Mária, a mostohalánya jobb kezét találta el, aki épp abban a pillanatban az ajtó kilincsét fogta. István ijedtségében elhatározta, hogy elmegy a községi elöljáróért, aki kezdetben vonakodott, de István kérelmére a községi tisztekkel mégis elment, hogy elfogják Jakabot és így bebizonyítsák, hogy még Julianna mindig csalja vele a férjét.

Istvánnál egész idő alatt nála volt a forgópisztoly, de később a községi tisztek azt vallották a bíróságon, hogy István nem tett olyan benyomást, hogy bántalmazni akarta volna Juliannát vagy Jakabot. Amikorra a tisztek odaértek és átnézték a házat a fiatal szerető már megszökött, csak a cipője maradt a padláson.

István egyedül maradt feleségével. Nemsokára veszekedés tört ki közöttük – István felesége szemére hányta hűtlenségét, Julianna pedig azt felelgette neki, hogy nem sokáig lesz még a felesége. Az asszony a kályhánál ült, Istvánt a szavai annyira felháborították, hogy elvesztette a fejét, a feleségéhez lépett és mellbe lőtte. Julianna megrázkódott, István újra töltötte a pisztolyt, majd még egyszer lőtt, ezúttal fejbe. Julianna hátraesett és mindjárt halott volt. A gyerekeket, akik a szobában voltak, István rögtön a szomszédokhoz kísérte, ő pedig elment a községi elöljáróhoz és elmondta neki, hogy mit csinált. Egész idő alatt kétségbeesetten zokogott.

Istvánt rögtön elzárták. Már hat nap múlva a bíróságon kihallgatták az első tanúkat. Az ügyész szándékos emberöléssel vádolta. Egyetértett azzal, hogy Julianna hűtlen volt a férjéhez, és hogy elcsábította és kihasználta a fiatal Jakabot, a véleménye szerint azonban István más módon is véget vethetett volna a hűtlen feleségéhez fűződő viszonyának.

István védője a vádlottat rendkívül jószívű, szorgalmas, békés tanulóként mutatta be, aki felnőttként a polgártársai által kedvelt, jó gazda volt, és aki a házassága után szépen bánt a feleségével. A másik felet, Juliannát ellenben veszekedő, fecsegő és goromba nőként jellemezte…

Az esküdtszéknek három kérdésre kellett válaszolnia:

1. A vádlott meggyilkolta-e a feleségét?
2. Mária mostohalánya ellen elkövetett-e bűncselekményt?
3. A vádlott jogszerűen birtokolt-e lőfegyvert?

Az ítélet végeredménye meglepő volt. Az első, legfőbb kérdésre a tizenkét esküdt azt felelte, hogy István nem gyilkolta meg feleségét. A második kérdésnél nyolc esküdt szerint István bűncselekményt követett el. A harmadik kérdésnél az esküdtek szerint István jogszerűen birtokolt lőfegyvert.

A Felsőbb Bíróság Istvánt így két hónap börtönre ítélte, minden 14 napban két napi böjttel és kemény fekhellyel súlyosbítva. Az ítélet utáni harmadik héten Istvánt kiengedték a börtönből, mert büntetési idejébe beszámították az elzárás időszakát is.

A bíróság a cselekményről, mint a háború következményéről döntött. Juliannának a háború vihara halált hozott, s a társadalom megbélyegző ítéletét. A bűne nyilvánvaló volt, amikor férje hadifogságban volt, a cselédjének két gyermeket szült. Hasonló történetek máshol is előfordultak, csak talán nem végződtek ilyen tragikusan. Istvánnak a Nagy Háború megrontotta a házasságát és tönkretette az egész életét, ahogy ezernyi más családét ebben a korszakban…

A Maribori Területi Múzeum kiállítása 2015 februárjáig látogatható.