Kovács György háborús naplója – 11. rész

A bukovinai hegyek között játszódó mai izgalmas történetünkben hősünk is közreműködik egy kém elfogásában. A lebukott kémeknek háborús időkben nem járt kegyelem…
 
 

A kém. A bukovinai Kárpátok magas hegyei között szétszórva emitt-amott van néhány kis házikó, többnyire olyan román-féle családok lakják. Kirlibabához észak irányba vagy 10 kilométernyire lehet a Tatárka magas hegye. Idáig visszaszorítottak az oroszok bennünket, de itt a Tatárkán megfordultunk velük szembe és megvetettük a lábunkat, nem mentünk tovább bár sok veszteségünk volt, mert az oroszok nagy erővel voltak ellenünk, mi pedig hozzájuk képest igen gyöngén álltunk, miután azokban a hetekben igen sok magyar katona orosz fogságba esett, mert nekünk valami 40 kilométert vissza kellett futnunk az oroszok előtt. Tehát a Tatárka hegységen foglaltunk állást, igen jó fedezetünk volt a hegy oldalában. Valami három-négy napig nem is tudta az orosz, hogy honnan megy rájuk a géppuska golyózápor, mert előttünk erdőség volt. Tehát ez is nagyon akadályozta, hogy ők minket fel tudjanak jól fedezni, hogy hol is húzódik a mi vonalunk.

Tehát néhány nap eltelte után az oroszok úgy megtudták, hogy mi hol is vagyunk, hogy ágyúval egészen belevertek a vonalainkba: Gondolkodtunk, ezek honnan tudták meg ilyen pontosan a mi állásunkat. Akkor még repülőgép sem járt erre, ezekben a napokban.

A völgyben volt egy kis házikó, abban lakott egy öreg román ember egymaga. Még gondolkodtunk is azon, hogy mindenki elmenekült erről a vidékről, csak éppen ez a vénember nem menekült el. Kezdték beszélni, hogy biztosan azért maradt itt, hogy a magyarokat elárulja az oroszoknak, mert a háza nagyon közel volt az oroszokhoz. Csak egy kis dombra kellett neki felmenni és már beszélhetett is az oroszokkal, mert a ház a mi rátánkon volt ugyan, de az orosz lövészárokhoz mégis közelebb volt, mint mihozzánk, és ellenben az orosz golyótól mégsem kellett félnie az öregnek, mert egy kis domb eltakarta a házát. Mi meg hát nem akartuk bántani...

Tehát napról napra úgy vettük észre, hogy az oroszok mindig jobban tudják a mi titkainkat. Tehát erős gyanúnk lett az itt lakó öreg románra. Egy főhadnagy volt velünk mint századparancsnok, magához hívta az őrmestert és azt a parancsot adta néki, hogy estére mihelyt besötétedik az idő, vegyen magához hat embert, amelyiket akarja és ott az öreg román háza előtti bokrokban rejtőzzenek el és ott csendesen legyenek, majd meg fogják látni, hogy vagy az öreg megy az éjszaka folyamán az oroszokhoz, vagy ő hozzá jön valaki az oroszoktól, és ha el lehet fogni fogják el, ha jő valaki az öreghez, ha pedig nem lehet elfogni lövöldözzék agyon őket az öreg románnal együtt. Úgy is lett minden, ahogy a főhadnagy kiadta a parancsot. Este az őrmester név szerint kiszólította azt a hat embert, akiket vele akart vinni. Tehát legutoljára az én nevemet szólította, hogy Kovács maga is jön velem. Igen!- feleltem vissza néki azonnal. Készen voltunk mind a hatan. Este 9 óra körül volt az idő, amikor útnak indultunk. Nagyon sötét volt, amikor megközelítettük az öregnek a házát egészen csendben bevonultunk a ház előtti sűrűségbe és ott elhelyezkedtünk, olyan csendben, hogy még egy ágnak sem volt szabad megrezzeni. Vártunk, vártunk... Már éjfél is elmúlt jóval, már két óra körülre taksáltuk az időt éjfél után. Egyszer csak halljuk, hogy valahonnét jön valaki lassú léptekkel. Éjfél után felkelt egy kis holdvilág, úgy hogy egészen jól lehetett látni a tájon. Kétszeresen figyelt mindenki az izgalomtól. Egyszer csak láttuk ám, hogy a ház végénél bújnak elő, de csak két alak volt. Odamentek az öreg ablakja alá is, azt halkan megkopogtatták. Az ajtó lassan nyílott és az öreg román lépett ki rajta és azonnal elkezdett ott nékik mutogatni és magyarázni, hogy merre és hogyan van a vonalunk és hogy mennyien is lehetünk.

Erre az őrmester elkiáltotta magát és puskaropogás közt kirohantunk a bokrokból és nekik rohantunk. Egy fiatal orosz tiszt volt és egy hatalmas termetű orosz katona. Eleinte kicsit kapkodtak a fegyverükhöz, de csak hamar feltartották a kezüket és megadták magukat. Tehát élve akartuk őket a parancsnokságnak átszolgáltatni, ami nagyon szépen sikerült is. A tisztet és az orosz katonát nem bántottuk, hanem az öregnek mindannyian lekentünk egy hatalmas pofont, úgy hogy reggelre olyan dagadt volt a pofája, mint egy kitömött koldustarisznya.

A főhadnagy telefonált az ezredparancsnokságra, hogy elfogtunk egy fiatal orosz tisztet és egy orosz katonát, meg egy vén gazember kémet. Mi csináljunk a kémmel? Az a parancs jött vissza, hogy semmit sem kell tenni egyebet, mint hogy a kémet azonnal akasztassuk fel azzal az orosz katonával, akit a tiszttel elfogtunk, minél előbb a legközelebbi fára, és azután a tisztet és az orosz katonát kísérjük le az ezredhez. Úgyis történt minden, ahogyan a parancs ki volt adva.

Reggel 8 óra lehetett, kivezettük az öreg románt és azt a derék erős termetű orosz katonát és odavezettük egy fa alá őket. Vittük a kötelet is. Szegény orosz katona is rémségesen meg volt ijedve, mert azt hitte, hogy ő is fel lesz akasztva és ott a fa alatt meg lett néki magyarázva, hogy milyen parancs érkezett az ezredtől. De ő sehogy sem akarta elhinni. Azt mondta, hogy ő, ha végez az öreggel, akkor biztosan engem akasztotok fel. De a főhadnagy rákiabált, hogy ne lamentáljon annyit, hanem fogjon munkához, ami ki volt néki adva. Ezzel rákötötte az öreg nyakára a kötelet, aki immár félig majdnem meg volt halva és a kötélvégét feldobta a faágon keresztül, és amikor a kötél végét elkapta egyet rántott rajta és már fenn is volt az öreg a fán. Kicsit rugdalózott és kidugta a nyelvét, jött a hab a száján és egy-kettőre végzett vele az orosz katona.

Hanem fellélegzett akkor, amikor két szuronyos katona odakísérte azt az orosz fiatal tisztet, akit vele elfogtunk és egymásmellé állították és azt mondták nékik, hogy most le lesztek kisérve az ezredhez és onnan elmennek Magyarországra, és csak akkor hitte el, hogy őt nem akasztják fel a magyarok.

Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.

Előző rész: A harctér

Következő rész: A levágott fejek