Kovács György háborús naplója – 4. rész
Harctéren az ember élete sokszor csak hajszálon függ, állítja háborús mesemondónk, aki számtalan harcban vett részt, s aki - hite szerint a Jóisten akaratából - mégis nagyobb sebesülés nélkül túlélte a hosszú világháborút. A szerencséről szól a mai rész, amiben három olyan történetet ismerhetünk meg, amikor, Kovács György magyarázatában, csak az Isten akaratából következő szerencsén múlt, hogy életben maradhatott.
Szerencse. Azt hallottam az édesatyámtól, hogy a szerencse szárnyon jár, kire akar, arra száll. A szerencse egy igen vad madár, csak kevés ember tudja magához szelídíteni. De azért vannak emberek a világon, akik túlságosan szerencsések, kivált a mai világban, ebben a nagy felfordult háborús fergetegben, amikor annyi hadi milliomos lesz a világon.
Tehát én nem a kincsvágyó szerencséről akarok pár sort írni, hanem arról a szerencséről akarok mondani valamit, hogy a harctéren, milyen hajszálon függött sokszor az ember élete, és hogy milyen szerencséje van sokszor az embernek egy kis helyváltoztatás által, vagy szerencsétlensége.
1914-ben kitört a világháború vihara. Azonnal be kellett vonulnom és az Isten jóvoltából kinn is maradtam, amíg vége nem lett annak a rettenetes világ felforgató viharnak. Tehát volt szerencsém mindenféle-forma harcokat élni, egyik frontról a másikra húztak-vontak: hol az oroszra, hol a szerb és olasz, román frontra. Mindenütt kivettem a háborús részemet. Hogy meg nem haltam a harctéren, vagy hogy olyan sebet nem kaptam, hogy nyomorult vagy koldus lettem volna, azt csupán a Jóistennek köszönhetem. Majd elmondok néhány példát, hogy milyen szerencséim is voltak.
Többek között sokáig voltam az olasz fronton. Doberdón 9 hónapot töltöttem, ott ahol annyi ember elpusztult, a Haláldombon. 1915. szeptember 8-án rettenetesen kibabrált velünk az olasz sógor, már azt hittük, hogy egy emberünk sem marad életben. A szakaszomat felváltották a lövészárokból miután igen elgyengültünk. Hatvanad magammal mentem a lövészárokba és csak 34-en jöttünk ki, a többi meghalt vagy megsebesült. Tehát, akik kijöttünk a lövészárokból hátra küldtek pár száz lépésnyire bennünket tartalékba. Akik voltak a harctéren azok tudják, hogy a tartaléknak sohasem jó, mert azt mindig keresi az ellenség ágyúja, és mindig vereti a tartalék tájékát.
Tehát, amint ott tartalékban voltunk, egy kis hegy oldalában pipázgattunk egyszer csak jön egy repülőgép. Lehúzódtunk, úgy hogy meg sem mozdult egyikünk sem. Párszor körül fordult felettünk a gép, azzal visszarepült. Rosszat sejtett a szakaszparancsnokunk, egy idősebb önkéntes zászlós volt. De nem szólt együnknek sem, csak az arcáról vettem észre, hogy nyugtalan érzései vannak. Amint én ott egy kidőlt fatörzsön ülök, egyszer csak nagy hasfájás fogott el, anélkül hogy előtte valami bajom lett volna. Azonnal fogtam magam leszaladtam a hegy aljára, hogy ott magam rendbe hozzam. Alig hogy leértem a hegy aljára, 70-80 lépésnyire a szakaszomtól, hallom, hogy eldördül az olaszok 28-as ágyúja, de az ágyúgolyó sivítása mifelénk tart. Alig hogy ezt kigondoltam már bele is vágott a szakaszom teljes közepébe, úgy ahogy ott ültek szegények. 17 meghalt, 7 pedig súlyosan megsebesült. Teljesen, abba a napban vége lett a szakaszomnak. Az öreg zászlós is meghalt, kétfelé szakasztotta egy szilánk vasdarab. Ekkor itt már láttam az Isten segedelmét, mert nekem abban a pillanatban kellett a helyemről elmennem, amikor a veszély közel volt…
Egy másik eset szintén a Doberdón játszódott le velem. Úgy volt, hogy egy jó szikla kavernába lett a szakaszom elhelyezve póttartaléknak, úgy hogy párnapig nem is lesz ránk szükség. Nem volt más dolgunk, mint minden órába egy figyelőt kellett kicsit veszélyes helyre kiállítani. Egy darabig sorrendben ment, de hogy egy figyelőt elvittek az olaszok, egyet meg agyonlőttek, hát azután már nem ment sorrendben. Egy mogorva kinézésű őrmester volt a szakaszparancsnok, hát, akinek a pofája talán nem tetszett néki úgy, mint a másiké, akkor azt küldte ki figyelőnek. Tehát egy budapesti fiú volt a földije, annak kellett volna kiállni figyelőbe, hanem én rám kerített sort. Kicsit haragudtam az igazságtalanságra, no, de katona vagyok, parancs ellene tennem nem lehet, felvettem a fegyverem, 5 darab éles golyót belehelyeztem, azzal jó éjszakát mondtam a bajtársaimnak, gondoltam engem is valami baj érhet. Alig álltam ott negyed órát az olaszok támadni kezdtek, de nem az én irányomba, hanem tőlem balra. Úgy hogy az én pihenő szakaszomra is rákerült a sor. Rohamra kellett nékik menni és sokan megsebesültek és mind foglyul estek. Én négy óráig ott álltam, amíg egy cseh katona felváltott, semmi bajom sem lett. Tehát így megint láttam az Isten segedelmét…
Egy harmadik eset Galíciában, az orosz fronton történt velem. Egy katona barátom véletlenül agyonlőtt egy magunk közül való tisztet. Tehát nagy harcok voltak az oroszokkal, kellett az emberi erő, de azért rögtön fel ablézolták ezt a szegény katona barátomat, és megkötözve le kellett kísérni az ezredhez. Tehát nekem kellett elkísérni, egy levelet adtak, hogy azt adjam át az ezredirodán, ezzel a katonával együtt. A levélben az állt, hogy ezen katona kész akarván agyonlőtte Grósz főhadnagyurat. Tehát nem méltó másra, mint egy fára fel kell akasztani, sk. századparancsnok. Amint kísértem egész úton sírt szegény. Leértem az ezredhez azonnal átadtam a levelet az ezredirodán. A katonát azonnal bezárták egy földlyukba és azt a parancsot kaptam, hogy mindaddig őrködjem a fogoly katona zárkája előtt, amíg parancs jön rá, hogy ott hagyhatom. Tehát másnap reggelig őriztem, akkor jött két tábori csendőr, akik aztán felakasztották egy fára. Nem volt kegyelem, hiába állította, hogy ő véletlenül lőtte agyon, nem hittek neki. Azt mondták, hogy valamiért haragudott rá és azért lőtte le…
Azonban míg ezekkel a dolgokkal végeztem, az alatt igen nagy harcok voltak a fronton. Úgy hogy, amire én visszamentem akkor már egy embert sem találtam a magam századából. Német katonák voltak a sáncokban és rettenetes sok sebesült és halott volt. Majd az egész zászlóalj elpusztult, aki élve maradt azt is elfogták a kozákok.
Tehát ilyen dolgokat, ha elkerült az ember, ezt igazán szerencsének tartottam a magam részéről, mert mindig azt gondoltam magamban, hogy ahol tömeges szerencsétlenség volt a harctéren, ha köztük lettem volna én is úgy jártam volna, mint a többi, akik elvesztek. Szegény felebarátim. Azonban nem tudom megszámítani, hogy mennyi veszedelmes harcban vettem részt, csakhogy a Jóisten megsegített, hogy nem vesztem el a hosszú világháborúban.
Írtam Olaszországban, Melzeville faluban egy segélyhelyen 1918 augusztusában. Kovács György
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Előző rész: „Egy csomó orosz szurkodja agyon a mi alvó katonáinkat...”
Következő rész: „Tehát a kiskakas átballagott az orosz komákhoz...”
