Izgalmas lehet rátalálni valamely felmenőnkre egy számunkra addig ismeretlen fényképen. Érdi olvasónk, Prága Ildikó az európai közgyűjteményi, illetve privát első világháborús emlékeket közzé tevő Europeana 1914-1918 oldalán, az olasz Museo Centrale del Risorgimento tulajdonát képező fotók egyikén fedezte fel nagypapája alakját.
Az Europeana 1914-1918. program keretében Olaszország is hozzáférhetővé tette háborús relikviáit, így számtalan dokumentumot és fotót. Itt bukkantam rá 2014. február 8-án, egy fotóalbumra, amelyben 44 fénykép és 1 alaprajz található a padulai osztrák-magyar hadifogolytáborról, annak építéséről és a környékén végzett fogolymunkákról. A fotókon több katona arca is tisztán kivehető, ezért lázasan kerestem, hátha felismerem a nagypapámat, aki 1916. augusztus 7-én a hatodik Isonzó csatában, több száz bajtársával fogságba esett, és ebbe a szép fekvésű, kies dél-olasz városkába, a Salerno megyei Padulába szállították. Ami az ő számára akkor nem is lehetett annyira szép!
Kucsera Ferenc hadifogolykartonja a bécsi Kriegsarchivból
Kucsera Ferenc földműves családban született 1894-ben, Ráckeresztúron, 10 testvér közül harmadikként. Alig múlt 20 éves, amikor 1914 nyarán sok falubéli társával berukkolt a 69-es császári és királyi gyalogezredhez, Székesfehérvárra. Egy fénykép tanúsága szerint, 1916 tavaszán a Nagyvárad téri Szent István kórházban fagyási sérüléssel kezelték, amit feltehetően ’15 telén szenvedhetett el.
1971-ben magnóra énekelt több szép nótát, amelyeket így konferált fel: „A ’14-es háborúban az olasz fronton harcultam. Ismerem a Dél-Tirolt, ismerem az Észak-Tirolt, az Alpokot, a nótám is onnan van.”
Az olasz fronton szolgált, az I. pótzászlóaljnál népfelkelő gyalogos címzetes őrvezetőként, amikor az egyik legádázabb küzdelemben Oslavianál elfogták 1916 augusztusában, és a Salerno megyei Padulába került hadifogolytáborba. Katonai visszaemlékezésekből és iratokból tudtam meg, hogy a foglyok közül többen csak 1919 őszétől tértek haza. Nagypapám számára is, ekkor érhetett véget a Nagy Háború, de a hazatérés pontos idejét nem ismerjük.
Oslavija, 1916 augusztusában
Nagyapám sokat mesélt a háborúról, a Doberdóról, Isonzóról, a frontvonalakon az olaszokkal közös éneklésekről, a folyón úszó holttestekről, a kézitusákról és más élményekről. A szép és kevésbé szép emlékei közül, fogsága idejéből megőrzött egy képeslapot a kolostor látképével, tövében a táborral. A hátoldalára a következőt írta: „Emlék a padulai fogoj táborból 1916.” Ezt a L. Visconti kiadásában megjelent lapot ma is őrizzük.
1918. május 26-án kapott egy fényképet barátjától, Prekop Jánostól, amely 1918. április 15-én kelt. Címzése: Gefr. (őrvezető) Kucsera Ferencz P.G. Comando Reparto Pizzighettone Italia. „Kedves Barátom! Fogadd ezen képet tölem emlékül jelenleg hazulrol sokszor ölel szerető Barátod János.”
Most megelevenedtek számomra azok a 98 évvel ezelőtti hétköznapok, amelyeket még pár hónappal ezelőtt elképzelni sem tudtam. Elmondani is nehéz a bennem kavargó érzéseket, mióta az egyik képen felismertem a nagyapámat, ahogy emeletes ágyakat készít fogolytársaival, a tábor udvarán.
Padula, 1916. Hadifoglyok emeletes ágyakat készítenek, jobb szélen áll Kucsera Ferenc (forrás: Museo Centrale del Risorgimento, europeana1914-1918.eu)
Az ő egyenes, délceg tartását, jellegzetes állását és az arcát katonasapkában, mással nem lehet összetéveszteni. Ott, azon a képen pontosan az a katona nézett a fotós lencséjébe, akiről 1915-ben egy egész alakos kép készült a Gellért-hegyi Citadellán és ugyanúgy áll, mint Padulában. Ő a nagyapám, akit 92 éves lánya, az édesanyám is felismert.
Hihetetlen, hogy a sok kutatás – amit azért folytattam, hogy legalább a helyszínről megtudjak valamit – ilyen fantasztikus eredménnyel járt. Leírom, amit a táborról megtudtam:
A kolostort a karthauzi szerzetesek alapították a XIV. században. 51 500 m2-en terül el, amelyet ma is kőfal határol. Az állam a XIX. században szekularizálta, ennek lehetett a következménye, hogy a Nagy Háborúban több ezer fő befogadására alkalmas hadifogolytáborrá alakították. Minden szempontból megfelelt a háborús egyezményeknek, de az emberi elvárásoknak is. A fotók tanúsága szerint, az északi frontokról érkező osztrák–magyar és német katonákkal folyamatosan építtették a fabarakkokat és berendezéseit. Ezek elkészültéig sátrakban vagy a kolostor épületében lakhattak, ez utóbbiban főként a tiszteket szállásolták el.
(forrás: Museo Centrale del Risorgimento, europeana1914-1918.eu)
A barakkok 2 sorban egymással szemben, 3 tömbben helyezkedtek el, köztük latrinákkal és mosdókkal. Az alaprajzon látható barakkok és kiszolgáló helyek: 57 nagy barakk, 12 kisebb barakk, 1 mosoda, 4 mosóbarakk, 24 mosdó, 19 latrina, 1 fertőtlenítő, 2 elkülönítő, 1 konyha az elkülönítőkhöz, 1 barakk fogoly tiszteknek, 2 őrgárda, 10 őrhely, 7 konyha, 1 pékség, 1 húsfeldolgozó, 1 lovas udvar, 1 lóistálló, 1 színházterem, 1 San Rocco (Rókus) kápolna, 1 halotti szoba.
Barakkok a padulai hadifogolytáborból
(forrás: Museo Centrale del Risorgimento, europeana1914-1918.eu)
A foglyoknak itt szinte semmi sem hiányzott, „csak” a szabadság és az otthon. A szökésnek azonban nem volt realitása, egyrészt a kb. 1800 km-nyi távolság és a pénztelenség okán. Mert kaptak ugyan munkabért a foglyok, azt kézhez nem vehették, csak zsetonok, papírlapok formájában – ezzel kizárták az eleve irreális gondolatokat a fejekből.
A hadifoglyok szerepe, mindenhol a hiányzó munkaerő kiváltása volt. Az olaszok a kolostor és a város víz- és csatornavezetékein, valamint a földeken a vízelvezető árkok ásásánál dolgoztatták őket. De a legnagyobb munka, amit végeztek, az a város melletti Mandrianello hegyen átvezető út megépítése volt. Magyar hadifoglyok lábnyomában járunk, ha Campania tartományban, az SP 273-es úton autózunk.
Több képen is látható sátortábor, ami azt sugallja, hogy nem vesztegették az időt minden nap, a fel- és levonulással. A munkafelügyelők, a ruházat alapján saját tisztjeik voltak, de a táboron kívül végzett munkákon feketeruhás, kalapos olasz lovasok is láthatók. Van információ arról, hogy 2 év után, a megbízható foglyokat kiadták házakhoz mezőgazdasági munkákra. Nagyapám is dolgozott egy családnál, akik a háború végén marasztalták, talán feleségnek valót is találtak a számára. De, mit is kezdhetett volna egy olasz leánnyal, mikor itthon várták a szülei, a testvérei, a falu, a határ, a Kanális, a harang, a kolompok hangja, a régi barátok és a leányok?
Padulai hadifoglyok egy építkezésen
(forrás: Museo Centrale del Risorgimento, europeana1914-1918.eu)
Tragikus, de vannak, akik – túlélve a háború poklát – innen már nem kerültek haza. Az ő sírjaikat olasz asszonyok gondozhatták, amíg valaki emlékezett arra, hogy hol nyugszik itt „soldato ungherese”. A tábor területén nem volt, a városon kívül közel 2 km-re van a közösségi temető.
Padula 1915-1918. Látkép a táborról és a vidékről
(forrás: Museo Centrale del Risorgimento, europeana1914-1918.eu)
A fogságba esés senki számára nem pozitív esemény, de nagypapámnak és társainak éppen ez lehetett a menekülés a biztos haláltól, amit egy olasz szurony, vagy aknaszilánk jelenthetett volna. Az ott eltöltött évek alatt tökéletesen megtanult olaszul (sőt később itthon a gyermekeit is tanította – édesanyám gyermekkorában értette a nyelvet), világot látott, megismert embereket. Bár tudom, nem vágyott erre, amikor 1914 nyarán bevonult a laktanyába. Szerencsésen túlélte azt, amit mi még elképzelni sem tudunk. Miután hazatért, 1920 őszén feleségül vette Víg Erzsébetet, három gyermekük született: 1922-ben édesanyám, Erzsébet,1927-ben Ferenc, és 1933-ban Ida. Egész életükben állatokat tartottak, földdel gazdálkodtak. Az 50- es években megérték a kollektivizálást, amikor is mindenüket, amiért addig dolgoztak, elvették (föld, állatok, eszközök), és a Tsz-ben kényszerültek dolgozni, csekély fizetésért és nyugdíjért. Nagypapám akkor már közel 60 éves volt, mégsem vesztette el az életkedvét. Szeretett „danolni” és idős korában is gyakran szerepelt a faluban nótaesteken. Gyémántlakodalmuk annak a Drehernek a kastélyában volt, akinek a birtokán gyermekként és felnőttként mindketten sok évig dolgoztak. Békés életükből nagypapám 1982-ben ment el az „égi harcmezőkre”, nagymamám 3 évvel élte túl.
Kucsera Ferenc a gyémántlakodalmán
Nézve a fotóalbumot látom, hogy jó helyen volt, jól bántak vele és társaival a taljánok, mégis elszorul a szívem, ha a katonák háborús megpróbáltatásaira gondolok. Kívánom, hogy mások is éljenek át ilyen katartikus élményt – ha kedvük támad őseik háborús múltjából megismerni, néhány villanásnyi epizódot.
Készítette: Prága Ildikó 2014. március 10-13.
