Orosz hadifogság kutatási lehetőségek Bécsben
2013 őszén két hónapot Bécsben kutathattam. Elsősorban az volt a célom, hogy a „Magyarok a Szovjetunióban 1914–1941” elnevezésű adatbázist gyarapítsam a bécsi Hadilevéltárban található hadifogoly kartonokra alapozva, azonban a tervem menetközben némileg módosult. Az alábbiakban a kutatási beszámolómból a hadifoglyok hétköznapjait általánosságban bemutató rövid részletet közlöm.
2013 őszén a Balassi Intézet jóvoltából két hónapos Klebelsberg-ösztöndíjjal Bécsben folytathattam tovább első világháborús kutatásaimat. Elsősorban az volt a célom, hogy a Politikatörténeti Intézet által gondozott „Magyarok a Szovjetunióban 1914–1941” elnevezésű adatbázist gyarapítsam a bécsi Hadilevéltárban található hadifogolykartonokra alapozva. Bécsbe érve át kellett gondolnom az eredeti kutatási tervet, a levéltári raktárban ugyanis azzal szembesültem, hogy az ott őrzött milliós nagyságrendű kartonok szerkezetének, összetételének az áttekintése sem egyszerű feladat.
Eltűntek regisztrálására szolgáló karton a bécsi Hadilevéltárból
Végül a kutatási időt három részre osztottam: dolgoztam a levéltár könyvtárában, áttekintettem a Hadilevéltár hadifogoly-gondozásra vonatkozó irategyüttesét és végül megkezdtem az orosz hadifogságba került (vélhetően) magyar nemzetiségű tisztek kartonjainak feldolgozását (itt is szeretném megköszönni Kiss Gábornak a kutatás során nyújtott támogatását). A kutatás végeztével az ösztöndíj-szerződésnek megfelelően elkészítettem kutatási beszámolómat, az alábbiakban ebből olvashatnak egy – a hadifoglyok hétköznapjait általánosságban bemutató rövid részletet.
A teljes kutatási beszámoló itt olvasható el.
A Haus-, Hof- und Staatsarchiv könyvtárában található naplók és visszaemlékezések lehetőséget adnak arra, hogy a fogságba eséstől egészen a hazaszállításig kövessük nyomon a hadifoglyok életét. A források beszámolnak a hadifoglyok táborba szállításáról, a tábor felépítéséről, az épületekről, a foglyok elhelyezéséről, az élelmezésről és az ellátási nehézségekről, a tábori egészségügyről, a szórakozási lehetőségekről is.
Przemyśl védőseregének hadifogságba esett katonái a sorsukat várják
(Baja - Lukinich - Pilch - Zilahy szerk.: Hadifogoly magyarok története II. kötet)
A hadifoglyokat Oroszország belsejébe a transzszibériai vasúton szállították. A vonalat 1891-ben kezdték építeni Cseljabinszktól kelet felé és 1904-ben fejezték be az építését. A foglyok számára nem bocsájtottak rendelkezésre személyszállító vagonokat, a marhavagonokban közel negyven főt helyeztek el, de ez a szám – főként 1915-ben és 1916-ban – 50-60 közöttire is felment. A vagonban két emelet magasan, széltében-hosszában, gyalulatlan, nyers deszkák voltak, ezek szolgáltak fekvő- és ülőhelyként. A vagon mindkét oldalról vastag deszkákkal három részre volt osztva, és mindegyikben hat ember feküdt. Nem mindenki volt ilyen szerencsés. Akinek a beszállásnál nem jutott ilyen hely, az a vagon hátsó részében állt, vagy a padlón gubbasztott. A vagon közepénél volt a kályha, melyben fűtöttek, itt lehetett a teának vizet melegíteni. Mosakodásra nem volt lehetőség, a kosz, a tetvek és a rossz higiénés körülmények miatt elharapózott a vérhas. A vagonokban nem volt WC, noha a vérhas erős hasmenéssel járt. A katonák a dolgukat a nyitott vonatajtón át, a mozgó vagonokból intézték, ami szintén nem volt veszélytelen. A szállítás közbeni halálesetek mindennaposak voltak, a halottakat azonban sok esetben nem temették el a következő állomáson, hanem a vagonban maradtak, amíg a foglyok el nem érték céljukat. A halottakat a priccsek alá fektették és az állomásokról hozott klórral leöntötték.
A hadifogoly-szállítmányok fő útvonalai
(Baja - Lukinich - Pilch - Zilahy szerk.: Hadifogoly magyarok története II. kötet)
Néhány visszaemlékezés a vonatot úgy ábrázolja, mint egyfajta társadalmat: felül a legkisebb kellemetlenség, középen még van meleg és kényelem is, de az alsó szinten már mindebből semmi nincs. A mosdás, a mosás hiánya mindent és mindenkit megviselt – a bűzben „az emberek elvesztették emberi mivoltukat és bűzlő állatokká váltak”.
Utazás a hadifogolyvonaton
(Baja - Lukinich - Pilch - Zilahy szerk.: Hadifogoly magyarok története II. kötet)
A táborba vezető úton az embereknek önmagukról kellett gondoskodniuk. Készpénzt kaptak (az egyszerű katonák átlagosan 25 kopejkát naponta, míg a tisztek 75 kopejkát.) Ezek a kifizetések azonban rendszerint késtek, és nem álltak összhangban az előre megígért összeggel. Az állomásokon sokáig tartózkodtak, hogy a foglyok jól kimozoghassák magukat, és megvegyék a fenntartásukhoz szükséges élelmiszert. A szökést a pihenők alkalmával kevesen kísérelték meg: a jól képzett kozák őrség, a nagy földrajzi távolság, a klíma és az orosz nyelv ismeretének hiánya egyaránt visszatartotta a foglyokat. Az utazás gyakran két-három hétig is eltartott, ezt követően osztották szét az embereket az internálótáborokba.
Ha a tiszteket a legénységi állománytól nem különítették el azonnal a bevagonírozásnál, ez a táborban megtörtént. Ez az elkülönítés egyfelől nyugalmat és jogokat jelentett, másfelől lehetőséget adott arra, hogy mindkét csoportra pressziót fejtsenek ki. Általában minden hadifogoly ki volt szolgáltatva a táborparancsnokság önkényének. Ezen a poszton általában a „jó családból” valók szolgáltak, akik ezáltal mentesültek a frontszolgálat alól – ez néha különösen kemény vezetést eredményezett. A tábor őrzésével legtöbbször egyszerű orosz katonák voltak megbízva, a szököttek után a kozákokat küldték, nekik legtöbbször sikerült is a szökevényt kézre keríteni. A tisztek a napi bevásárlás idejére – természetesen felügyelet mellett – néhány órára elhagyhatták a tábort.
Lakóbelső az omszki tiszti táborból
(Baja - Lukinich - Pilch - Zilahy szerk.: Hadifogoly magyarok története II. kötet)
Az első világháború kezdetekor a hadifogoly-egyezmény világos vonalakat fektetett le az internáltakkal kapcsolatban. Ezért sok hadifogoly hitte, vagy legalábbis remélte, hogy valami mást talál, mint amivel valójában szembesülnie kellett. A hadifogolytáborok a városoktól legalább két (de inkább több) kilométerre feküdtek, és a foglyok gyalogosan meneteltek odáig a pályaudvartól. A tábori épületekre nézve nincs séma, ez gyakorlatilag bármi lehetett: használaton kívüli kaszárnya, iskolaépület, üresen álló gyárépület, börtön, barakk. A legénységi barakkokban mintegy 4-500 ember élt – táborszinten 10 ezer és 35 ezer között mozgott a hadifoglyok száma. A termeket itt is azzal osztották be kisebb – intimebb – területre, amivel tudták: textilmaradékkal, papírral, gyékénnyel. A legrosszabbak voltak az ablak nélküli, valamint a földbe ásott barakkok – kb. másfél-két méterrel a föld alatt. Ez utóbbi esetében a talajszint felett levő részeket kideszkázták. Télen az ajtót sokszor hótömeg fedte, tavasszal, az olvadás után az alsó priccsek vízben álltak. Az itt lakó legénység szinte minden tagját reuma gyötörte. A barakklakók nemegyszer deszkapriccseken feküdtek – gyakorta matrac és takaró nélkül. A fűtés sem volt megoldott, néha a hőmérséklet nem ment a hálótermekben 6 fok fölé. A tiszti szállások jóval „kényelmesebbek” voltak, itt 8-20 tiszt lakott egy teremben. Matrac is volt: szalmával töltött zsák. A világítást legtöbbször petróleummal oldották meg, ami azonban – akárcsak a gyertya – nagyon drága volt, az oroszok termenként csupán néhány petróleumlámpát engedélyeztek, a foglyok gyakorlatilag félhomályban éltek. A megfelelő lakókörülmények mellett a rendszeres tisztálkodást sem tudták biztosítani, és a fehérneműk tisztán tartására sem volt lehetőség. A tisztek havonta egyszer zuhanyozhattak le. A zuhany legtöbbször a tábor területén kívül, a közeli faluban volt. Ide kisebb csoportokban, vagy egyénileg kísérték el a tiszteket. Az egyszerű katonák a hóban tisztálkodhattak. Toalett hiányában gyakran a barakkon kívül, az ajtó előtt intézték el a dolgukat.
Földbarakk belseje
(Baja - Lukinich - Pilch - Zilahy szerk.: Hadifogoly magyarok története II. kötet)
A hadifoglyok a lakó- és higiénés körülmények, a nem kielégítő élelmezés miatt és a megfelelő ruházat hiányában nem tudták leküzdeni a betegségeket. A betegségek közül a legrosszabb volt a tífusz, vagyis a hastífusz. Ez magas lázzal, hasmenéssel és szomjúságérzettel járt együtt. A szomjúságérzet az öntudat elvesztéséhez, majd delíriumhoz vezetett. A hastífusz egy válfaját, a flekktífuszt is diagnosztizálták. Ez bőrkiütéssel járt együtt, apró piros pöttyökkel az egész testen, ehhez járultak a hastífusz esetében már tapasztalt kísérő tünetek.
1914-1915 telén haltak meg az első foglyok tífuszban. A betegséget a török hadifoglyok hozták be Szibériába. A legfontosabb védekezési forma a betegség ellen a zuhanyzás és a tiszta ruha lett volna, ugyanis a betegség fő hordozója a nehéz levegő. A tisztek közül kevesebb áldozat volt, hiszen ők nagyobb, szellősebb helyen éltek és kevesebb ember volt egy terembe összezárva. A legénység közül viszont százak, ezrek betegedtek meg. A betegek, akik nem tudtak segítség nélkül WC-re menni, sokszor a saját piszkukban feküdtek. Az emeleten lévő alvóhelyek a betegek számára áthidalhatatlan hátrányt jelentettek. Troickban a tífuszjárvány következtében 14 ezer hadifogolyból 12 ezer meghalt.
1917–1918 telén nagy mozgás volt az internálótáborok között, kitört a forradalom, sok ezren meneteltek Szibéria felé, hogy belépjenek a Vörös Hadseregbe. Az általános népmozgás a civilek között is több ezer halottat eredményezett. Az orosz orvosok alig vagy nagyon ritkán látták el a betegeket, gondozásukat vagy orosz felcserekre, vagy az elfogott orvosokra bízták. Volt ugyan kórházi barakk, de oda csak nagyon keveseket lehetett elhelyezni, kórház a tábor területén nem volt.
A tífusz mellett más betegségek is tizedelték a hadifoglyokat, okuk legtöbbször a nem kielégítő táplálkozás volt. A krónikus C-vitamin hiány vezetett többek között a skorbuthoz és a kezdődő tüdőgyulladáshoz. Ezek a betegségek a század elején legtöbbször halállal végződtek. A földbarakkokban elhelyezett legénységet ezen felül reuma és a felfázásból adódó betegségek (vesemedence-gyulladás, hashártyagyulladás, gyomornyálkahártya-gyulladás) is gyötörték. A bezártság, a hozzátartozókkal való rendszeres kapcsolattartás hiánya sok esetben pszichés betegségekhez vezetett, amit a táborokban rendszeres fizikai munkával igyekeztek „orvosolni”.
A fogságban elhunyt hadifoglyokat csak a tavaszi és a nyári hónapokban temethették el. Télen olyan kemény volt a föld, hogy képtelenség volt felásni, ezért a halottakat az üresen álló barakkokba vitték, ahol megfagyott a testük, és ezeket a fagyott testeket egymásra pakolták, feltornyozták.
Temetés - Szegedi Kovács Ágoston festménye
(Baja - Lukinich - Pilch - Zilahy szerk.: Hadifogoly magyarok története II. kötet)
A naplók és visszaemlékezések nem csak foglyokat érintő testi-lelki nehézségekről számolnak be. A hadifoglyok életét megkönnyítő sportélet, a hadifogoly-zenekarok megalakulása, a hadifogoly-színházak megalakulásának története, a tábori önképzés éppígy megjelenik a memoárok lapjain. A könyvészeti anyagból nyert általános képet tovább erősíti, színezi a Hadilevéltár anyaga is.
