Szinte minden családban voltak hősök és hősi halottak a Nagy Háború idején. Így volt ez az alábbi írást és családi fotókat küldő olvasónk, Kövendy Katalin (Kövendy-Ungváry-Bisothka) felmenői esetében is. Bisothka János sírjának a felkutatásában mi is a segítségére voltunk.

Apai ágon több felől voltak I. világháborús katonák, katonatisztek, hősök és hősi halottak a családunkban. Nagyapám bátyja, Kövendy Gyula, Ludovikát végzett huszártisztként harcolta végig hősiesen a Nagy Háborút Przemysltől Isonzóig; öccse, Kövendy Ferenc, a fiatal műegyetemista zászlós az olasz frontot túlélte, ám 1916-ban, az újabb harctérre vonulása után már nem tért haza az ezeréves határról, Gyimesközéplokból. 2010-ben, a gyimesbükki Indóház helyreállításában is főszerepet vállaló Bánkuti Ákos (Budakeszi Kultúra Alapítvány) és társai a Kriegsarchivból kapott anyagok alapján beazonosították Kövendy Ferenc és a vele közel azonos időben elesett néhány más katona jelenlegi sírhelyét, és ökumenikus felszenteléssel fakeresztet állítottak a hősi halált halt fiúknak és férfiaknak.

Nagyanyám, Kövendy Istvánné Ungváry Margit fiútestvérei (József és Béla) igen fiatal fiúkként oly odaadóan és hősiesen látták el a feladataikat szintén az olasz fronton, Doberdónál, hogy később mindketten vitézi címet kaptak Horthy Miklóstól. Az ő nagybátyjaik, azaz az én dédanyám fiútestvérei is – egy kivétellel – részt vettek a háborúban.

 Csoportkép a háborúból. Középen fent Ungváry József

Dédanyám fiútestvérei és a gyerekei, vagyis a Bisothka fiúk és az Ungváry fiúk között nem volt egy teljes generációnyi korkülönbség, hiszen régen a sokgyermekes családokban a legidősebb gyerek saját gyereke közel hasonló korú volt, mint a kisebb testvérei. Apai nagyszüleim részéről, tehát a Kövendy és Ungváry családokból összesen hét kiváló vitéz és hős forgatta fegyvereit és ontotta a mások és a saját vérét a Nagy Háborúban.

 Ungváry József osztagából ismeretlen géppuskások zsákmányolt fegyverekkel

Mindegyikük hősiesen, vitézül. Bisothka Gábor, Pozsony város főmérnöke, akinek neve megörökítődött Gyóni Géza egyik versében; Bisothka István, Debrecen város (fő)mérnöke, akárcsak az unokaöccseik; Ungváry József és Ungváry Béla gépészmérnökök – túlélték a háborút. Bisothka János főhadnagy, Lőcse város fiatal főmérnöke azonban hősi halált halt az olasz fronton 1917-ben.

 Bisothka Jánosról nincs fényképem. Álljon itt helyette egyik testvére és két unokaöccse fényképe. A testvére és a két fia küldte a képeslapot Dédanyámnak. A baloldalon Bisothka Gábor, mellette unokaöccsei, Ungváry József és Ungváry Béla. Jól látható, hogy a nagybácsi és a nagyobbik fiú szinte ikrek is lehetnének. Ugyanaz az arcvonás, arcberendezés, orr, száj, szemöldök. Talán így nézhetett ki Bisothka János is.

Családunkban is, mint oly sok családban a XX. század második felében, sok-sok információ feledésbe merült. Nagyanyámék korosztályának lakatott tett a szájára az a kommunista diktatúra, amely az első világháborúban jeleskedő volt katonatiszteket és vitézeket visszamenőleg a sárba döngölte, és későbbi, a II. világháborús szerepvállalásukért horthysta, fasiszta csőcseléknek titulálva állította félre őket.

Azt, hogy valaki a nagy-nagybátyjai közül elesett a háborúban, még tudta az Apám, de azt, hogy ki, és hol, és mikor, azt nem. Család- és mikrotörténeti kutatásaim közepette nemrégiben olyan relikviákat tanulmányoztam és digitalizáltam Nagyanyám bátyjának a fia (Ungváry Gábor) jóvoltából, amelyek igen örvendetes, és – akárcsak Kövendy Ferenc nagy-nagybátyám esetében – nagyon megható végkifejletű fordulathoz vezettek. A régi, szépszülői, XIX. század eleji, fiágon átörökített, hatalmas, családi Biblia lapjai közül előkerült egy ott lapuló, megsárgult, picike cédula. Ezen kék tintával írt, mások számára nem érthető vagy lényegtelen, számomra azonban rögtön nyilvánvaló és fontos információ állt. Az, hogy hol volt található a múlt század harmincas éveiben az 1917-ben hősi halált halt Bisothka János dédnagybátyám sírja.

 Az a bizonyos cédula az értékes információkkal
(A cédula íróját, Tassy Ferencet, a debreceni Fazekas Mihály főreáliskola tanárát 1935-ben a kultuszminiszter lektornak nevezte ki Triesztbe)

Kapcsolatba léptem Pintér Tamással, akitől segítséget kértem. Reményeimet igencsak túlszárnyaló módon, az olaszországi jó szakmai kapcsolatait latba vetve, néhány napon belül megküldte, s már a számítógépemen is volt a frissen lefényképezett sír fotója!

 Bisothka János sírköve a temetőben
(A fotót a Szerkesztőség kérésére Alessandro Gismano készítette)

Majdnem 100 év múltán találtam rá dédanyám hősi halott öccsének a sírjára. Bizonyára ükanyámék, majd a dédszüleim, s később talán a nagyszüleim is keresték korábban Bisothka János sírját, ezért is volt a cédula a Bibliában. De azután más, fontosabb dolgokkal foglalkoztak, ahogyan a fiatalok szoktak; a húszas években házasságokkal és családalapításokkal, majd viszonylag kis idő elteltével a következő háború, később meg a kommunista rendszer túlélésére összpontosultak az emberi erők a családunkban.

 A Foglianóban található osztrák-magyar katonatemető napjainkban
(A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből)

Megrendítőek ezek a nagy katonai temetők, elnémul az ember a láttukon. Nem hiszem, hogy élőben látni fogom felmenő rokonaim általam fellelt nyughelyeit a közeljövőben. De nagyon jó érzéssel tölt el a tudat, hogy békében pihennek, sírjaikra nemzeti színű szalag kerül, és a jövőre nézvést (is) jó kezekben tudhatom őket; katonák, civilek, történészek, hadisírgondozók, helyi lakosok nem hagyják a feledésbe merülni az emléküket, a neveiket. Mert ezek a hős férfiak a Hazáért adták az életüket. Dicsőség övezze őket.