A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 76. rész
1916 júniusának végén Gergely új alakulatában Volhíniában a nagy veszteségek miatt az altisztekben is nagy a hiány. A csillagok azonban nem vonzzák gazdánkat. Rövid pihenőt követően váratlanul az első vonalakba vezénylik az egységet. Az eső mellett immár az orosz gránát is hullik a nyakukba.
A Berczelivel való váratlan találkozásomon és megismerkedésemen kívül a mai nap a csalódások szakadatlan láncolata volt. Már tegnap is kérdezősködtem Rátkay hadnagy után, és azt a hírt mondták felőle, hogy ő nincs a 4-es zászlóaljnál, elhelyezték a 3-okhoz. Ma pedig Berczeli őrmester és egy szakaszvezető is megerősítették azon hírt, hogy nemcsak áthelyezték a 3-asokhoz, hanem a legutóbbi ütközetek egyikében elesett. Másik verzió szerint nem halt meg, csak megsebesülve fogságba esett. Melyik hír igaz? Nem tudtam, de nagyon levert és kedvetlen lettem. Az volt a legnagyobb reményem, hogy őt itt találom, és akkor talán jobbra fordul sorsom. És íme, mily keservesen csalódtam! Akár elesett, akár megsebesült, már én rajtam nem segíthet. De szívből kívántam ne lenne igaz a halálhíre.
Rohamozó orosz gyalogosok
(forrás: www.torilecke.com)
Azonban a baj sohasem jár egyedül. A mai napon a legvégső reményem is szétfoszlott, mint a buborék. A szeszélyes sors még az utolsó ütőkártyáját is kijátszotta ellenem. Seres kollégát is aggasztotta már, hogy mi – dacára, hogy telefonisták vagyunk – a századhoz lettünk beosztva, hiszen az előttünk harctérre kiment telefonisták mind itt künn is telefonisták lettek. Mi is azoknak lettünk kiképezve. Tehát Seres jelentette a főhadnagynak a dolgot, de az azt felelte, hogy jelenleg van telefonistája, utásza, sebesültvivője elég, ha majd azok közül valamelyik megbetegszik, megsebesül, vagy esetleg meghal, akkor minket vesz elő, addig tartalékban maradunk. Gyönyörű bíztatás! Tartalékban maradunk a lövészárokban, éppen úgy mint a csatár. Ekkor tudtuk meg az ott levő telefonistáktól, hogy a hülye, bamba Nagy Kálmán főhadnagyunknak, kivel harctérre jöttünk, lett volna kötelessége minket átadni a dandárparancsnokságnak, mint ahogy átadta a kocsit a lovakkal és a kocsissal.
E legutolsó reményem szétfoszlása után fásultan bele kellett nyugodnom a helyzetembe. Elkeseredve hallgattuk a századnál levő telefonistáktól, hogy mi szörnyen ki vagyunk játszva, de az egész század is szerencsétlen, mert más menetek, mikor kijöttek a harctérre, 2–3 hónapig is tartalékban voltak, mi pedig már talán pár nap múlva tűzben leszünk. E rendkívüli eset azon körülményre vezethető vissza, hogy az óriási orosz támadásokban zászlóaljunk nagy veszteségeket szenvedett az utóbbi hetekben. Támadás és visszavonulás egymást váltotta fel. Alig áll egy–egy szakasz 15–18 emberből, azt tehát sürgősen pótolni kell, a tartalékot is tűzbe kell vetni.
Fásultan, reményvesztetten ily borzasztó csalódások után már nem bántam bármi történik is velem. Az a csekély vigasztalásom maradt csak, hogy véletlenül találkoztam Berczelivel, és ő mint szolgálatvezető őrmester, kit a főhadnagy is nagyon szeretett, némileg könnyíthet sorsomon azáltal, hogy amennyire tőle függ, megkímél néhány apróbb kellemetlenségektől, őrködésektől stb. Azt persze nem tehette, hogy a veszélyből kivegyen, hiszen ő is benne volt mindig, pedig ő is szerette volna már magát hátrább, veszélytelenebb helyre juttatni 23 hónapi szakadatlan veszélyek után. S ő csakugyan segített is rajtam, amennyire tőle telt. Magához vett az ő fedezékébe, melyet kibővítettünk. Megismertetett az itteni helyzettel, elbeszélte, hogy ez a zászlóalj a 4-ik honvédgyalogezred népfelkelő zászlóalja, melyben eleinte csak idősebb emberek voltak, de most már több a fiatal, mint az idős. Ők alig pár héttel azelőtt jöttek Volhíniába az olasz harctérről, mert hisz a honvédséget mindig oda küldték, hol a veszély a legnagyobb volt. Vele töltöttem el a napot, nem csináltam semmit. Megkínáltam őt és Vass őrmestert is hazai paprikás szalonnával, mit jóízűen fogyasztottak el.
Zászlóaljunk e napon tartalékban volt egy völgyben, de oly közel az arcvonalhoz, hogy az orosz tüzérség e napon is számtalanszor lőtt gránáttal bennünket, melyek azonban tőlünk 2–300 lépésnyire csapódtak be. Estefelé nagy fellegek tornyosultak az égen. A nagy forróságot hatalmas záporeső váltotta fel és az esőzés ettől kezdve állandó lett. Hevenyészett fedezékünkbe befolyt az esővíz, köpenyem, hátizsákom is sáros, vizes lett. Bár a mi fedezékünknek volt teteje, olyan amilyen, de a többinek csak az ég volt a teteje. Ott nyomorogtunk fázva, vizesen. Este 9 órakor szakadó esőben hozták az ebédet és a vacsorát a völgyön végig a málhások, mert nappal nem lehetett járni a gránátesőben.
Ebéd kiszállítása az állásokba
(Balla Tibor – Kürti László – Pollmann Ferenc: A Nagy Háború másik arca című kötetből)
Tíz órakor teljes felszereléssel útra készen álltunk, hogy megyünk hátrább pár napi pihenőre, más zászlóalj jön felváltani bennünket. A domboldalban ledőlve vártuk a felváltást, de az soká jött, a kimerültség miatt még aludtam is egyet a sáros földön a csepergős időben.
Hajnali 2 óráig ültünk, feküdtünk a sáros földön az esőben, míg végre elindultunk visszafelé egy völgyhajlásban. A hátizsák nagyon súlyos, most már 200 éles is volt benne. Már szétvirradt, midőn egy nagy majorféle területen letáboroztunk és sátrakat vertünk. Itt pihentünk egész nap. Kenyeret, konzervát, dohányt, sőt lekvárt is osztottak ki köztünk. Az ágyúharc ismét megkezdődött, tőlünk is alig 200 lépésre volt felállítva két nagy ágyú, melyek sűrűn, földet rázó rengéssel lőtték az oroszok hadállását. Repülőgépek kóvályogtak felettünk sokszor, ha ellenséges volt, be kellett bújni a sátorba.
Nyolc honvédzászlóalj volt itt e napon – [1916.] június 28-án – pihenőn. Tehát elindultam és felkerestem Bodor Balázst, kit meg is találtam a szabadkai 6-osok közt. Délután hallottam Berczelitől, hogy estére megyünk fel a rajvonalba, a lövészárokba. Szép! Tehát eddig tartott a pihenésünk, melyet 5 napra ígértek. Estefelé sorakozó lett. A főhadnagy előadta, hogy megyünk fel a rajvonalba szolgálattételre. Megmagyarázta, hogy a szakaszokban kevés az altiszt, és aki értelmes, ügyes ember, az most két nap alatt őrvezető és tizedes lehet. Tehát felszólított minden egyes szakaszt, hogy aki már volt a harctéren tartsa fel a kezét. Én ugyan már voltam a harctéren, de azért nem nyújtottam fel a kezemet, bár Berczeli erősen integetett szemével a főhadnagy háta megett, hogy csak akarjam és most könnyen kaphatok két, sőt három csillagot is. Én azonban tagadólag ingattam a fejem. Semmi kedvem a csillagokhoz, vannak nekem odahaza csillagaim, csak azokat láthatnám még egyszer viszont. Nem szeretek én parancsolgatni és a butábbnál butább oláhval bajlódni. Hisz azoknak bárminő ügyetlenségéért mindig az altiszteket vonják felelősségre.
Tehát szilárdan elhatároztam, hogy semmi áron sem kell a felajánlott altiszti rang. Szakaszunkból mindössze három magyar ember tartotta fel a kezét, kik már voltak a harctéren, oláh nem kellett, míg magyar került. E három ember közül is kettő, mint trén volt a harctéren. Végre is a főhadnagy egyenkint kérdezett ki bennünket és bizonyára nem kerültem volna el a megtiszteltetést, ha fel nem lett volna varrva a galléromra a távírász jelvény, melyet meglátva azt kérdé a főhadnagy: „Maga távírász?” „Igenis főhadnagy úr!” Azzal tovább lépett. Úgy gondolta, hogy a távírászokra mihamarabb szüksége lehet. Nagy nehezen mégis csak került néhány altiszt jelölt, köztük Kati Márton szomszédom is, aki pedig huszár volt a tréneknél.
Este 9 órakor teljes felszereléssel elindultunk a rajvonal felé. Szó nélkül, csendesen haladtunk egy hosszú völgy fenekén a csillagtalan sötét éjben. Beszélni, dohányozni nem volt szabad. A rajvonalból gyakran világító rakétákat bocsátottak fel. Egy óra múlva Berczeli szólított, maga mellé hívott és azt mondta, hogy maradjak mindig ővele. Végtelenül jólesett Berczeli jóindulata. Csakhamar beértünk egy faluba. Ott már sok előre, és hátramenő kocsikkal találkoztunk, kik néma csendben cuppogtak, kínlódtak a tengelytöresztő habarékban.
Trén az orosz harctéren
(forrás: Vasárnapi újság, 1916)
Egyszerre megállottunk. Elölről zűrzavar, dühös beszéd, káromkodás hallatszott. Hamar kiderült, hogy eltévedtünk. Az okos vezető altisztek nem a helyes irányban vezettek bennünket. Megpihentünk tehát kissé, persze állva, míg a vezetők megtalálták a helyes utat. Akkor visszaindultunk a falu alatti sáron és vízen át más irányba. Éjfél után 2 óráig csavarogtunk dombokon, völgyeken, árkon-bokron, sáron, vízen keresztül, míg elértük azon lövészárkot, mely a mi részünkre lett kijelölve. Ott sok ide-oda való terelgetés, vacakolás után végre elhelyezkedtünk benne, mikor már éppen az ég alja keleten szürkülni kezdett. A lövészárok mély, de keskeny volt, srapneltől védőlyukak is voltak a falába vájva, de teteje nem volt, mert akkoriban mozgó harcok folytak és nem volt idő azokat alaposan kiépíteni.
A június 29-ét az árokban töltöttük. Berczeli őrmester utasítására maga mellé kvártélyoztam be. Az árkot én még jobban kibővítettem kettőnk számára. Alig, hogy virradt, hozták utánunk a kávét, melyért le kellett menni a völgy fenekére. Virradatkor kezdetét vette az ágyúharc, mely egész nap folyt. Egy gránát éppen az árokba is csapott, két embert eltemetett, de azokat rögtön kiásták és nem lett komolyabb bajuk, de a harmadikat, egy cigány fiút súlyosan megsebesülve vitték el. Dacára az ágyúdörgésnek, a kimerültségtől és fáradalmaktól jót aludtam délelőtt.
Délután ismét óriási záporeső keletkezett. Az árok fölé kihúztuk a sátorlapokat, de így is beázott a fekhelyünk is. Az esőnek azonban más szempontból örültünk, hogy lett ivóvizünk, mert azt itt nem lehetett kapni, sem szerezni. A reggeli kis kávét tettük el nappalra víz helyett, de az hamar elfogyott és a szomjúság nagyon gyötört bennünket. Mily örömmel fogtuk fel a sátorlapon összefolyt esővizet, melyet előbb csajkákba, azután kulacsba töltöttünk. A csajka és kulacs fenekén persze sár maradt, de azért mohón ittuk róla az esővizet.
B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.
Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.
Következő rész: „Rohammal fogunk támadni”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
