A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 65. rész
B. Sárközy Gergely 1915. szeptember 6-tól a nagyváradi 4-es honvédek lábadozójába kerül, ahol igen jól múlatja az időt. Kiváló kapcsolatépítési képességének köszönhetően 10 nap helyett 5 hétig tartózkodik itt. A vége felé már azért méltatlankodik, hogy az őszi dologidőben nem mehet szabadságra… Részletes leírásából megismerhetjük, hogy is folyt az élet egy lábadozóban a háború alatt.
A 4-ik honvéd gyalogezred laktanyájának közvetlen háta megett terült el az 1915-ik év tavaszán ideiglenesen épült honvédlábadozó. Hatalmas terület, amely minden oldalról magas kerítéssel volt körülvéve a 6 nagy hosszú deszkabarakk. Két bejárata volt. Elől a főbejárat, hol állandóan hatalmas nemzeti zászlót lengetett a szél, és hátul a másik bejárat. Mindkét kapunál éjjel és nappal felváltva fegyveres katonák őrködtek, kiket a gyógyultabb betegek közül válogattak ki naponta.
A 4-es honvéd gyalogezred laktanyája Nagyváradon
Az I-es számú barakk a gyűjtőbarakk volt. Ennek a felső végében volt az iroda, hol jelentkezni kellett az odaérkezett betegeknek és onnan osztották szét őket a másnapi orvosi vizsgálat után a többi barakkokba. A II-es számú barakk a nehezebb betegeké volt. Ezek nem teljesítettek semmi szolgálatot. Ezen barakk végében volt az orvosi szoba és a gyengélkedő szoba is. Minden reggel az előző nap érkezetteket itt vizsgálta meg az orvos, oltotta be őket és azután helyezték el a különböző barakkokba. A III-as és IV-es számú barakk a gyógyultaké volt. Ezeknek már csak rövid idejük volt a lábadozóban, a legközelebbi válogatás alkalmával több részüket küldték át a laktanyába. Addig is naponta könnyebb kéz- láb- és menetgyakorlatokat végeztettek velük, vagy pedig a telepen kívül elterülő veteményes földeken dolgoztattak velük tavasztól őszig. A III-as számú barakk végében volt a borbély- és szabóműhely, a IV-es számú végében a suszterműhely. A V-ös számú barakk a felülvizsgálatra utaltaké volt. Ezek sem igen vettek részt semmi dologban, csak a sepregetésben és a krumpli pucolásban, aki az elől el nem lógott. Mikor már sokan összegyűltek a felülvizsgálatosok, a legközelebbi transzporttal átmentek a laktanyába és onnan a sok lógás, időtöltés után Szegedre küldték őket felülvizsgálatra. A VI-os számú barakk munkaterem volt, hol kosárfonással foglalkozott, aki akart, esős időben pedig krumplit hámozott és babot bontogatott benne a bakatársaság.
Minden barakkban 4 sor vaságy állott szalmazsákokkal, lepedővel és pokróccal. A falon végig fogasok függtek. Mindegyik sorban 28–30 ágy volt, egy barakkban tehát 110–120 ágy állott. Mindenik barakkban villanyvilágítás volt bevezetve 9–9 égőkörtével. 3–4 asztal is volt lókusokkal, hol a nap legnagyobb részében és este is 9 óráig ugyancsak folyt a kártyajáték. 2–2 hatalmas vaskályha volt hivatva hűvös és téli időben a barakkokban meleget szolgáltatni. Szintén minden barakkban volt egy hosszú mosdó is, hol hidegebb reggelek alkalmával mosdani lehetett. A dohányzás e helyiségekben tiltva volt, ki volt írva a falon lógó táblákon, hogy a dohányzás szigorúan tilos. De azért ugyancsak pöfékeltek a vendégek e tilalom ellenére is, különösen akkor, mikor sem orvost, sem tisztet nem sejtettek a láthatáron.
Barakk-kórház
(Dr. Katona József: Katonai orvoslás című könyvéből)
A barakkok közt, a telep közepén állott a konyha épület, végében a zuhanyfürdővel, oldalán pedig a kantin volt. A telepen három szivattyús kút szolgáltatta a kitűnő, jó ivóvizet. A barakkok előtt hosszú virágágyak voltak létesítve, melyek elé kedvező időben hosszú lócákra kiültek a lábadozók élvezni a virágok illatát. A telepen nagy tisztaság uralkodott. Naponta seperték és tövissel boronálták a tágas udvart. A barakkok padlatát is minden nap háromszor kellett a barakkszolgáknak fellocsolni és kiseperni. Azonkívül minden szombaton a padot felsúrolták, ágyakat kihordták, lepedőket, pokrócokat kiporolták. Azonban dacára e nagy tisztaságnak, mégis meghonosodtak a bolhák, tetvek és poloskák, különösen a gyűjtő I-es barakkban, melyeket a mindenfelől jött mindenféle emberek hurcoltak be oda. Minden embernek nagy gondot kellett fordítani ruhája tisztántartására, az orvosi vizsgálat előtt meg kellett fürödni, körmöket levágni, stb.
Máskülönben e helyen nem volt nagy szigorúság. Bár a kapunál szüntelen őrök álltak, de azért kis hazugsággal, leleményességgel naponta többször is ki lehetett lógni a városba. Volt olyan bátor, ki 2–3 napra haza is ellépett, bár minden reggel névsorolvasás volt, de hát mikor az illetőnek a nevét olvasták, a cimborája elkiáltotta helyette is a „Jelen!”-t. Sőt akadt olyan vakmerő is, ki hónapokig oda volt szökésben. Ezeknek is mindig olvasták a nevét, de nem felelt rá senki, csak némelyik tréfásan kiáltotta, hogy elment járőrbe. És ha végre egyik-másik ilyen lógós kézre került, néhány napra becsukták a fogdába és küldték át a laktanyába. Egyéb büntetése nem igen volt.
A lábadozók főparancsnoka egy jóságos öreg ezredes volt, ki gyakran megfordult köztünk. Azonban ő csak névleg volt parancsnok. Igazi parancsnoka egy hadnagy, vagy főhadnagy volt, de ezek is gyakran változtak. Aki a lábadozó legénységet némileg rendben tartotta és állandóan ott lakott az Orbán György őrmester volt, egy nagyhangú, de jó tréfás ember. Ő záratta be a bűnösöket, ő vezette a gyakorlatokat, a munkát, s ő adhatott kimaradási engedélyt a városba, reggelig is, ha az illetőnek a felesége is benn volt. Minden barakknak külön parancsnoka volt egy-egy szakaszvezető személyében, de ők is gyakran változtak. Én nem is kötöttem egyikkel sem szorosabb barátságot, hanem csak hamar megismerkedtem a kis Berliner Lajos tizedessel, ki az orvos mellett segédkezett, annak úgyszólván a jobbkeze volt. Ő végezte a beoltásokat, sebkötözéseket, s ő ajánlata és tanácsa a doktor előtt is döntő volt. Csupán néki köszönhetem én is, hogy szeptember 6-tól október 13-ig, több mint 5 hetet elcsaphattam a lábadozóban, holott 10–14 napnál tovább ott nem tűrték a vendéget, sőt némelyik gyógyultabbat már 3–4 nap múlva átküldték a laktanyába.
Minden embernek volt egy fejlapja, mely benn volt az orvosi szobában Berliner kezén. Azon fel volt tüntetve, ki mikor jött a lábadozóba, mily betegsége van, stb. Akinek nevét nem olvasták a válogatáson, az nyugodt lehetett, hogy nem küldik át a századhoz. Előbb én sem féltem, hogy hamar átküldenek, de mikor gyógyultam, már átküldtek volna, de Berlinernek könnyű volt a fejlapomat eltüntetni, és én tovább is maradhattam.
Szeptember 6-án érkeztem a lábadozóba, hol is az irodán még aznap felvettek. Utána menni kellett a fürdőbe, hol alaposan megzuhanyoztam magam és megmosakodtam. Le kellett vágatni hajunkat, körmeinket és másnap tisztán kellett menni orvosi vizsgára. Mikor rám került a sor, a doktor már látta a fejlapomról, hogy mi a bajom. Ő sokáig hallgatózott a csővel a mellemen, hátamon, s közben kérdé, hogy hallottam-e gránátrobbanást? Hogy hallottam-e, hiszen a közepében voltam számtalanszor. Adott a doktor 10 napi ott tartózkodást, hogy addig megfigyelés alatt leszek és áthelyeznek a nehezebb betegek közé, a II-es számú barakkba. Sikerült megpillantanom a fejlapomat, a betegségemet, amely mérsékelt neuraszténia, azaz ideggyengeség. Sajnos e betegség ellen nincs orvosság, csak gondosan kerülnöm kellene minden felindulást, izgalmat. De hogy lehessen azt elkerülni egy katonának, honvédnek a világháború kellős közepén?
Tetvetlenítés
(Dr. Katona József: Katonai orvoslás című könyvéből)
Az élelmezés a lábadozóban jó és bőséges volt. Igen sok bab és krumpli termett ez évben, mert az képezte a fő eledelt. Azonkívül rizs és köleskása, tarhonya, káposzta, gersli, sőt makaróni tészta is gyakran előfordult. Minden héten egyszer tört krumpli volt sült sertéshússal. Ez legkedvesebb eledele volt a bakatársaságnak. Minden reggel nagy adag jó feketekávé volt, az éhesebb 2–3-szor is megrepetálhatta. Azon kívül ott is lehetett venni a kerítésen át a kívül árusító asszonyoktól pálinkát és tésztaneműket. Igen jó helyem volt, míg a lábadozóban tartózkodtam. Hiányt semmiben sem szenvedtem, dolgom csak akkor volt, mikor kedvem tartotta. Szerettem volna ott eltölteni minél több hetet, ami a Berliner pártfogása révén részben sikerült is.
Minden reggel 5 óra vagy ½ 6-kor Tyirityó kürtös elfújta az ébresztőt, de azért még nem volt muszáj felkelni azonnal. ½ 7-kor osztották a feketekávét, melyhez minden barakk külön sorakozóban állott fel, és úgy járult a kondérhoz. Persze az élelmesebbek itt is előre tolakodtak. […]
Reggeli után névsorolvasás következett, külön barakkok szerint. Aki nem volt jelen és ha előkerült, kérdőre vonták, de egyéb baja nem történt. Egy héten egyszer-kétszer, sőt ha laktanyába menet volt alakulóban háromszor is volt válogatás. Az egészségeseket küldték át még aznap délután a laktanyába. A válogatás elől is a furfangosabbja többször el tudott lógni, míg rajta nem csípték. Délben ismét sorakozó. Előbb négyszöget formálva felállott az összes barakk legénysége, és az őrmester vagy egy altiszt kiosztotta a postát. Azután volt az ebéd. Kettesével mentünk a kenyérbódé elé, hol minden két ember kapott 1 kenyeret 1 napra, néha bizony 3 napig sem volt kenyérosztás.
Azután az ebédért járultunk a kondérhoz, mely levesből és főzelékből állott. Az élelmesebb persze itt is kétszer is kapott, ha valamelyik szakács, vagy altiszt fel nem ismerte és el nem kergette. Gyakran megtörtént velem is, hogy mikor nagyon jó ebéd volt, én is kétszer vettem. De már a másodikból csak a húst ettem meg, a levét odaadtam a kerítésen kívül kéregető szegény éhes asszony- és gyermekseregnek. Minden 10 napban zsoldfizetés volt, kaptunk 10 napra 2,30 fillért. Estefelé parancskiadásra minden barakkból hajtották ki a vendéget és azután rögtön a vacsora után, mely 5–6 órakor szokott lenni, osztották a kimaradási engedélyeket. Ilyent mindenkinek adtak, aki akart menni és nem fekvő beteg volt. Ámde a bakatársaság itt is furfangos volt. Sok olyan beteget láttam, ki egész nap feküdt a barakkban, bár már nem volt olyan beteg, csakhogy ne kellessen menni dologra. Azonban este már ő is kényesen sétált a városban, sapkájánál a kimaradással.
Akinek gyűrött, piszkos volt a ruhája, nem voltak fényesek rajta és sapkáján a gombok, nem volt fényes a bakancsa, vagy nem volt nyakszegője, az nem kapott kimaradást. De a furfangosabb anélkül is ki tudott lógni. És éjjel bejövetelkor, ha a kapubeli őr kérdé, hol a kimaradás, foghegyről felelték néki: „Kinn maradt a harctéren!” A kimaradási engedélyek keltének meghamisítása napirenden volt a vendégek közt. Egy engedéllyel négyszer-ötször kimehetett, csak a számot kellett ledörzsölni és helyére a megfelelő számot írni. Volt is általános lógás. Lábam gyógyulása után én is sűrűn be-berándultam a városba – sokszor kimaradás nélkül is – a színházba, moziba, s némelyik vendéglőbe, hisz odabent megölt volna az unalom.
Szeptember 7-én, az orvosi vizsgálat után átköltöztem a II-ik barakkba, hol megismerkedtem a szomszédommal, ki B. Nagy Imre szalontai, igen jó kedélyű őrvezető volt. Ő lett már elejétől kezdve igen jó emberem. Sokszor kisurrant a kapunál a közeli bodegába, snapszért, dohányért. De én is sokszor kilógtam napközben is a kapun, egy korty pálinka, egy szivar elég volt az őrparancsnoknak, hogy szemet hunyt és nem látta a kimenést.
Orvosi vizsgálat
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című könyvéből)
Az első 10 napon nem sokat járkáltam, többnyire az ágyon feküdtem, újságokat olvasva. A nagy lábujjamon seb volt és a kis Berliner hűségesen kötözgette, mikor meggyógyult is. Jó ürügy volt ez, mert még azután sem küldtek a naposok semmi dologra. 16-án már lejárt a 10 napi megfigyelés, de még tovább is ott maradtam „megfigyelés” alatt. De mily szigorú megfigyelés volt ez? Senki sem szólt hozzám, orvosi vizitre sem hívtak. De 17-én az orvos megvizsgált és – mivel másik szigorúbb orvos lett az előbbi helyett –, szolgálatképesnek nyilvánított. De Berliner megígérte, hogy majd tesz ő róla, hogy nem küldenek még át a századhoz. És szavát be is váltotta. Sűrűn volt válogatás, de én mindannyiszor elkerültem a kiválasztást. Azonban 25-én csak áthelyeztek a II-ik barakkból a III-ikba, és ezután már gyakorlatoznom és néha dolgoznom is kellett, mikor nem sikerült ellógnom előle.
Látogatásokat gyakran kaptam, míg a lábadozóban tartózkodtam. Feleségem három ízben jött be hozzám – óh milyen nehezen vártam mindig – vasárnaponként megpakolva jóféle hazai dolgokkal. Természetesen ilyenkor reggelig is kaptam kimaradást. E kis időt szórakozásokra, beszélgetésekre fordítottuk. Édesapám és édesanyám is bejöttek egy ízben a nagyvásár alkalmával M. Sebesi Sándorral együtt. Borosné nagynéném két ízben meglátogatott. […] Megismerkedtem az irodában Kozsdu, bátori tanítóval is.
Régi ismerősökkel is találkoztam itt. 12-én nagy meglepetésemre Dubovay hadapróddal találkoztam, ki a Kárpátokban szakaszparancsnokom volt és sok jóindulatot tanúsított irányomban. Ő is rögtön megismert engem, s nagy örömmel és barátságosan beszélt velem sokáig, s megkért, hogy a szerelvényét vegyem gondjaim alá pár napig, amit én készséggel teljesítettem. Ő aztán pár nap múlva csakugyan átment a laktanyába, hol a készülő menetszázadba be lett osztva. […]
Bármilyen jó helyem is volt azonban a lábadozóban, de mégis csak nagyon szerettem volna hazajönni pár heti szabadságra. Többet úgysem adtak senkinek sem. De míg a II-ik barakkban voltam, arról szó sem lehetett, de itt már a III-ik és IV-ik barakkbelieknek adtak szabadságot, igaz, hogy keveset, 3–4 napot, és csak olyanoknak, kik egy év óta nem voltak otthon. De 26-án megkezdődtek a 14 napos szabadságolások az őszi munkaidőre és már ezen a napon is kapott néhány, kiknek a községi bizonyítvány már a kezükben volt. De sajnos, nekem nem volt ilyen bizonyítványom. Tehát még azon estén megbíztam Sebesi Károlyt, hogy telefonáljon haza és levelet is írtam, hogy feleségem írassa a bizonyítványt és jöjjön vele azonnal hozzám.
Szeptember 29-én jött be hozzám ismét Mariska, hozta a községi bizonyítványt. Mindjárt jelentettem is az őrmesternek, de azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de a szabadságolások jelenleg be vannak szüntetve, azonban beszéljek a hadnaggyal. A hadnagy – Nadányi Pál – egy köpcös, tömzsi, kövér ember, csakhamar be is jött, de mikor ajtaján bekopogtattam és előadtam neki kérésemet, röviden azt felelte: „Nincs szabadság!” Elkeseredve fordultam ki a szobából. Gyalázatos élet! Itt tartják lézengőben az embert, pedig otthon mily nagy szükség volna rám a gazdaságban. Eh, beszélek az ezredessel. Hisz többször láttam már, hogy az öregtől némelyik bátrabb ember az udvaron sétája közben is kért és kapott szabadságot. Azonban itt sem volt szerencsém. Az öreg ezredes aznap nem jelent meg köztünk. De Kozsdu tanító bíztatott, hogy ő úgy hallotta az irodán, hogy október 2-án, vagy 3-án ismét megkezdődnek a szabadságolások.
Mily nehezen vártam a jelzett napot. És csakugyan már 2-án délben hallottam, hogy akinek bizonyítványa van, az adja be az irodán. Nosza, megyek be Orbán őrmesterhez, s kérdem tőle, hogy igaz-e a hír? „Igaz bizony fiam, add ide az igazolványod!” Örömmel adtam át neki. Később Kozsdutól is kérdém, és ő is azt felelte, hogy igaz, beadtam-e a levelemet? „Be.” Akkor rendben van, 2 órakor ott legyek az iroda előtt és megkapom a szabadságot. Délben 5 órakor be kellett adnunk a fejlapokat is, mert csak egészséges embereket szabadságolnak. 7 órakor az irodában kellett jelentkezni személyleírás végett.
Másnap, október 3-án, vasárnap reggel kiadták a levelünket, de sajnos nem 14, hanem 7 napra szólott 4-től 10-ig. Haragudtunk, méltatlankodtunk, de hát mit csináljunk? Elfogadtuk azt is, annyi is jobb, mint a semmi. 8 óra után kivonultam az állomásra és a déli vonattal elutaztam Szalontára. Most nem kellett félnem, mint a nyáron, mikor Zágrábból ellógtam. Szalontáról a Forgóék kocsiján hazajöttem kis falumba, szeretett családom körébe. Mily örömmel siettem haza kedveseim ölelésére, leírni nem tudom, csak végtelen boldog voltam, hogy egy rövid hétre megszabadultam e gyűlölt komisz életből. Egy hétig tehát itthon voltam. Óh, mily hamar eltelt az a rövid 7 nap, mily hamar elröpült. Csak egy múló szép álomnak tetszett.
B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.
Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.
Következő rész: „Míg csak lehetséges, nem fogok ismét kimenni a harctérre!”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
