B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 28. rész
Visszatérés
A másnap, május 18-ika is ugyanabban a faluban telt el. Az éjjel sok eső esett. Behúzódtam egy nyomorúságos ház eresze alá, ott mégsem áztam olyan nagyon. Alvásról persze szó sem volt. Az úton rengeteg katonaság, ágyúkkal, szekerekkel mentek előre. A nagy porból nagy sár lett. Szegény lovak majd megszakadtak a nehéz teher vontatásában. Egész nap a szántóföldeken iskoláztunk és gyakorlatoztunk. Fegyelmi gyakorlatok, fegyverforgatások, hasoncsúszva homokkal töltött zsákot tolva magunk előtt. Ez is nagyon fárasztó, kínos dolog volt. E napon tudtam a harctéren először szert tenni egy fél liter tejre, melyet igen jóízűen fogyasztottam el.
Német trén úton Przemyśl felé, Vasárnapi Újság 1915
Május 19-én hajnalban sorakozó teljes felszereléssel. A hadnagy tudtunkra adta, hogy az irány visszafelé Zagórz lesz, hol 15-én, este jöttünk keresztül. De ne gondoljuk, ez nem visszavonulás, hanem Zagórzban vonatra ülünk és másfelé megyünk, mert a parancs és a kötelesség más irányba szólít bennünket. Fél 5-kor indultunk el tehát visszafelé délnyugati irányban. Eleinte a hűs reggelen könnyű volt a menetelés, de később a nagy melegben ismét sokat szenvedtünk. Gyakran kellett rövid pihenőket tartani, mert sokan kidőltek közülünk. 9 órakor Voloskán, 10-kor Tillava Voloskán mentünk keresztül. Délben értünk arra a helyre, ahol a vasárnapot töltöttük.
Ebéd után ismét tovább a rekkenő melegben. Kiizzadva, kimerülve 2 órakor megláttuk a vasúti töltést, mellette egy nagy kastélyt leégve, csak kormos falai meredtek az ég felé. Néhány bútordarab összetörve hevert a magaslaton. Valami lengyel főúr tulajdona lehetett. Fél 3-kor keltünk át a San folyón és 3 órakor Zagórz alatt megállapodtunk és sátrakat vertünk. A többiek elmentek fürödni a San vizébe, de én fájós lábaimmal ottmaradtam a szerelvényt őrizni. Itt vettem egy fiatal katonától egy fél zabkenyeret 1 koronáért, ki azt a városban szerezte. De milyen kenyér volt az? Bogárfekete, a senyvedt zabszemek egészen voltak benne, idehaza a világért meg nem enném, de ott jobb ízűnek esett, mint itthon a kalács. Este én is berándultam a városba, hátha tudnék szerezni valami harapnivalót, de nem értettem a lakók nyelvét. Akármit kérdeztem, mindenre azt felelték: „Nyima, nyics hleba, zabrali muszkali!” Nincs semmi kenyér, megette a muszka!
Mosakodás a folyóparton, Vasárnapi Újság 1915
Május 20-án, reggel 5 órakor indultunk el Zagórzból ahol, mint előtte való nap ígérték, bizony nem ültünk vonatra, még itt nem jár a vonat, csak Mezőlaborcon fogunk felülni és megyünk talán Bukovinába, amint rebesgették. Velünk szemben rengeteg sok katonaság vonul északra, németek is, ágyúkkal, muníciókkal. Alig győztünk mellettük s köztük téregetni, bujkálni. Zagórzon innen a vasút mellett haladva eltértünk abból az irányból, amelyről a múlt héten jöttünk. Az északnyugati sarkot elhagyva, egyenes irányban vágtunk neki a Kárpátoknak. Erre is a hidak fel voltak égetve, arbeiter katonák dolgoztak a helyreállításon. 10 órakor ismét erdős hegyeken keltünk át. A nap forró melegen sütött, a szomjúság is nagyon kínzott bennünket. Elkeseredve panaszkodtunk egymásnak, mert az altisztek azt sem engedték meg, hogy az utunkba eső patakokból megmerítsük kulacsainkat, mert mint mondották, hátha az oroszok megmérgezték a vizet. De azért nem lehetett a szomjasabbakat visszatartani, ha egy patakot megláttak – haszontalan volt a tilalom és büntetés – csoportostól vetették magukat a vízre.
11 órakor vonatfütyülést hallottunk – öt hét óta az elsőt – és láttuk a vonatot robogni Zagórz felé. Délután 3 órakor értünk Csölecz faluba, amit onnan tudok, mivel menetelés közben épp a hadnagy háta mögött mentem, a vállain át mindig láttam a térképen az irányt. Először azt kérdé a hadnagy, aki észrevette érdeklődésemet: „Te fiam értesz a térképhez?” „Egy keveset”– mondám szerényen. Később aztán ő maga is mutatta nekem hol és merre járunk. Nagyon finom, hozzám igen jó ember volt Bauer hadnagy. Tehát Csölecznél tábort ütöttünk rettenetesen kifáradva. A mai napon 36 kilométernyi utat tettünk meg reggel 5 órától délután 3-ig. És mégis az altisztek két órán keresztül vacakoltak velünk a sátorcsinálással, hol ide, hol oda építtették velünk.
A falu szélső házában korcsma volt. A szemfülesebbek, akik hamar felfedezték, eleinte még vehettek rumot és bort, de mikor mi többen is akartunk menni, a tisztek már őrséget állítottak a korcsmaajtó elé és senkit sem engedtek italt vásárolni. Öt hét óta egy korty italt nem ihattunk, pénzünk volt, a zsoldot rendszeresen megkaptuk, de a harctéren nem vehettük semmi hasznát a pénznek, nem volt hol elkölteni. Most először lenne egy kis alkalom italt venni, és most megtiltják. De persze ők – a tisztek – állandóan bort, sört, konyakot isznak, húst, pecsenyét, befőtteket esznek, a szegény legénység meg hadd szenvedjen s nélkülözzön. Így védjük aztán jó kedvvel, s örömmel a hazát!
Következő rész: „Az olasz is megüzente a háborút”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
