Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…
Karintiába, Villach mellett egy Obervellach nevű községbe kerültünk. Itt már nem volt kiképzés, csak néha gyakorlatoztunk egy kicsit az ágyúkkal. Csak mi voltunk itt, semmilyen másik katonai egység nem volt. A közelben volt Hermagor község, amelynek mezején megszemlélt minket a trónörökös, a későbbi IV. Károly.
Villach és Hermagor korabeli térképen
A Magyar Televízió 1-es csatornáján a Sírjaik hol domborulnak... ma 15:25 perckor kezdődő adásában Drávetzky Márta és Négyesi Lajos beszél arról a kutatásról, amelyről blogunkon egy kétrészes posztban már mi is beszámoltunk. Az állandó szerzőink közreműködésével folytatott kutatásról 23 perces összefoglaló film készült, amelynek előzetesét ma, a teljes anyagot pedig két hét múlva vetítik le.
A srapnel a Nagy Háború egyik legveszedelmesebb fegyvere volt. Nyílt területen a katonák teljesen védtelenné váltak az égből becsapódó ólomgolyók sokaságával szemben. Az állásháború idején a fedett állások már védelmet nyújthattak a számukra, azonban ha ezek építésénél nem kellő alapossággal jártak el, könnyen az életükkel fizethettek gondatlanságukért. Az alábbiakban egy ilyen különös „haláleset” történetét meséljük el az olasz frontról.
Árokrészlet a jobb oldalon egy dekunggal 1916 tavaszán San Martinónál
Az előzetesen begyűjtött és feldolgozott térképanyag szerint két javított talajúton tudtuk volna megközelíteni az egykori harcok helyszínét. A navigációt kézi GPS-szel végeztük, amelyre előzetesen letöltöttem a lehetséges útvonalakat. A folyó partjára épült két egykori falut – Smolaryt és Zarzeczét – felerészben töltésre épült út kötötte össze Povorskkal. Először ezen haladtunk az egykori Smolary falu helyéig, ahol jelenleg ligetes rét terül el, néhány halommal, ami az épületek helyét jelzi.
Egykori térkép a helyszínről
Az önkéntes iskolában a következőket tanultuk: szolgálati szabályzat, gyakorlati szabályzat, tereptan (ezt egy Froccser nevű tartalékos tiszt tartotta, aki civilben építész volt), ügyvitel, számadás stb. Tüzérségi ismereteket és az ágyúval kapcsolatos dolgokat is tanultunk. A lovassági kiképzés mindig délelőtt volt. Hamar feltörte a fenekünket a nyereg. Maródi vizitre mentünk, de onnan elzavartak bennünket, és azt mondták, hogy: «Ennek ott kell begyógyulni, ahol feltört! Mars a lovardába!»
Lovasvirtus
2010. augusztus 26-29. között kegyeleti utazást szerveztünk Ukrajnába, az egykori Volhínia területére azzal a céllal, hogy Drávetzky Sándor hadapród őrmester 1916. augusztusi hősi halálának helyszínét felkeressük. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (a továbbiakban: HM HIM) Hadirégész, Hadszíntérkutató és Hagyományőrző Osztálya 2009 őszén kapott megkeresést az Ausztráliában élő Bárányné Drávetzky Mártától, Drávetzky Sándor unokájától, aki rendelkezésünkre bocsátotta a család birtokában lévő halotti anyakönyvi kivonatot és egy hadinapló részletet a hadapród utolsó napjairól. Ez alapján kezdtük meg a kutatást.
Drávetzky Sándor 1897-ben készült fényképe
Az Isonzó mentén és a Doberdó-fennsíkon folytatott terepbejárásaink során megannyi lövészárok-maradványt vizsgáltunk meg kutatótársaimmal. Helyenként már csak nehezen felismerhető kőkupacot találunk, máshol méteresnél is mélyebbek ezek az árkok. Megépítésük emberpróbáló feladat volt a Karszt-fennsík sziklarengetegében.
Lukachich Géza tábornok a Monte San Michelén kiépített állásban
Másnap már fogatolva vonultunk a gyakorlótérre. A kiképzésünk aztán az ágyú és használata körül forgott. A kiképzőnknek soha nem tetszett a mozgásunk, ezért sűrűn előfordult, hogy büntetésképpen nekünk kellett az ágyút behúzni az üteghez. Napjaink elméleti tanulással és gyakorlati oktatással teltek.
Gyakorlótér
Az itt következő úti beszámolóban Szabó Domokos olvasónk osztja meg velünk ez év augusztusában az Isonzó vidékén édesapjával tett emlékútjának tapasztalatait.
Végy egy elszánt apa-fiú párost, csekély pénzzel, még kevesebb tudással, légyen szó ősökről, túrázásról, vagy a Nagy Háborúról.
A középkorban a fekete macska látványa, de még az említése is félelmet ébresztett. Szerencsétlen négylábúak olykor máglyán végezték, IX. Gergely pápa 1233-ban kelt bullájában azt a személyt is máglyára küldte, aki fedelet adott az ilyen állatok számára.
A Nagy Háború időszakában az olasz fronton szintén a „macska”, de nem a középkor rettegett fekete négylábúja, hanem egy sokkal veszélyesebb eszköz, a „macskának” nevezett olasz aknavető lövedék keltett óriási félelmet. De mi is volt ez az érdekes elnevezésű, félelmetes harceszköz?
A „macska” betöltése
Legutóbbi kommentek