Kókay László 1917-es naplója az olasz frontról – 1. rész
A császári és királyi szegedi 46. gyalogezredben szolgáló Kókay László több füzetből álló naplót írt a háborús élményeiről. Az 1916 tavaszán játszódó doberdói naplóját már korábban közreadtuk. A Doberdóról szerencsésen visszatérve Szegeden letette a hadiérettségi vizsgát, majd 1916 júniusának végén újra a Brassóban állomásozó pótzászlóaljhoz került. Naplójában megörökítette a román hadba lépés izgalmas napjainak egyes részleteit is. Az itt megszakadt írás külön füzetben, 1917 januárjában folytatódik, amikor már újra az olasz fronton találjuk. Ennek a közreadásába kezdünk most. Kókay László hathetes műszaki kiképzésre került Minarik százados csoportjához, amelyik a Komeni-fennsík műszaki védelmének a megerősítését végzi a várható újabb olasz támadást megelőzően. Az osztaguk Lipa mellett egy dolinában táborozik. Hősünk számára kevésbé érdekes ez a tevékenység és közvetlen felettese sem túl szimpatikus a számára, azonban a környék érdekli, s ha teheti, akkor „kódorog”, nézelődik, felkeresi ismerőseit, beszélget velük, s megörökíti a közvetlenül a front mögött zajló mindennapokat…
Első világháborús hadtörténetünkkel hosszú időn keresztül meglehetősen mostohán bánt nemzeti emlékezetünk: a sorsfordító események krónikájából alig néhány továbbadható epizód örökítődött meg a felnövő nemzedékek ismereteit leginkább befolyásolni hivatott iskolai történelem-tankönyveinkben. Hadvezéreinkről talán még ennyi sem: tetteik, sőt neveik puszta említése is rendre kimarad a tananyagból. Mondják, talán nem is baj, hogy így van. Vesztes háború, katasztrofális béke aligha hozhat dicsőséget bárkinek. Sok egykori k. u. k. tábornokunk szereplésére valóban jobb, ha a jótékony feledés borít leplet. Igazságtalanok lennénk azonban, ha miattuk a kevés kiválóra sem emlékeznénk (és emlékeztetnénk) többé az utókort. Vitéz uzsoki báró Szurmay Sándor vezérezredes egyike volt e keveseknek.
1917 szeptemberében–októberében a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály alakulatai 
Az éjszakai orosz támadások visszaverését követően honvéd csapatok veszik át az állásokat, azonban azok átadása sem egyszerű. Az orosz tüzérség vadászatot rendez hősünkre és katonáira. Imre Gábor, Lovas, a századküldönc és Dodó kutya marad utoljára…
Saját nagyapja II. világháborús harcainak a helyét kutatva bukkant az Arad melletti Újpanádon Széles István síremlékére Somosi György, aki ezt követően nyomozásba kezdett. Egészen Komáromig, s az apa, idősebb Széles (Lukovics) István életének és első világháborús történetének a feltárásáig jutott, amit az alábbi posztból most a Nagy Háború Blog olvasói is megismerhetnek…
Az orosz támadás eléri az állásokat. A beérkező tartalékok segítségével visszaverik az oroszok első rohamát. Újra támadásba lendülnek azonban, és a jobbszárnyon kritikussá válik a helyzet. Elnémítják a géppuskát is. Kitör a kézitusa…
1916. augusztus 15-én, az olasz front hátországában elvégzett kéthónapos tiszti tanfolyam lezárásaként, az együtt eltöltött idő emlékére, negyven fiatalember, köztük a 19 éves Takách István, írásban fogadja meg, hogy öt év múlva – amikor már minden bizonnyal nem lesz háború –, remélhetőleg épen és egészségesen, találkozni fognak a budapesti Metropol Kávéházban. 
Az Isonzónál 1917 őszén a Monte San Gabriele birtoklásáért folytak a legvéresebb harcok, amelyeknek a védők oldaláról magyar honvéd ezredek voltak a főszereplői. Az ő mindennapjaikról szól ez az írás.
A major sikeres elfoglalását követően Imre hadnagy százada azt tapasztalja, hogy az oroszok nem ürítették ki a völgyet, sőt ellentámadásra készülnek Arbora felől. A sötét éjszakában beássák magukat, kapnak két géppuskát is. Feszült várakozás lesz rajtuk úrrá. Megindul a támadás…
Monte del Morte, azaz a Halál hegye – így nevezték el az olaszok a Monte San Gabrielét a 11. isonzói csata során, amikor 1917 augusztus-szeptemberében folyamatosan nagy erővel támadták a 646 méteres magaslatot. A hegy az ott zajló harcok hevessége, a körülmények és az elszenvedett veszteségek miatt rászolgált a nevére….
Legutóbbi kommentek