Száz esztendeje, hogy a nemzetek közötti erőszak „világméretűvé”, világháborúvá, vagy az emlékezet szárnyán „A Nagy Háborúvá” váló eseménysorában a lelkes honfi-lelkesültség az első frontélmények nyomában óriási veszteségekkel, kudarcokkal, fájó sebekkel és hatalmas vérveszteséggel járó területrabló kalandba változott át. Az első sebesültvonatok, a későbbi (még hatalmasabb és kiterjedtebb) vérveszteséget szimbolizáló gyászhírek, az életre szólóan sérült, leszázalékoltan hazaérkező katonatömegek élmény-anyaga akkortól kezdve kapott nemcsak média-érdeklődést, újságírási és fotótémát, hanem a kollektív emlékezet számára is korszakosan új elbeszélési módokat. A korabeli „császári-királyi” nemzettudat mellett a helyi történelem került fókuszba: bevonulás, leszerelés, sebesülés, hősi halál fontossága, emlékműve és közös emlékezetté mosódása. Ez ma már lehet blogok, monográfiák, típustanok, közléstörténeti elbeszélések tárgya, sőt sokszor újraelbeszélt história, narratívák nemzettudata válik belőle.
Legutóbbi kommentek