László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 11.
A steppei utazás második napján visszaemlékezőnk új útitársat és járművet kap: kétkerekű kazah taligán folytatja útját. Komoly kihívásnak bizonyul rajta úgy elhelyezkedni társával, hogy az ki ne billenjen egyensúlyából. A kellemetlenül rázós úton ráadásul a hátzsákjában kiömlik a sósborszesz és a vizes kulacs, használhatatlanná téve holmijainak jó részét. Estére elérik Pohudhovszka kis falvát, ahol éjjeli szállást is maguknak kell keresniük…
Kicsi, kényelmetlen lovas szekereken indul útnak a „fogolykaraván” Petropavlovszkból a végtelennek tűnő kazah steppén keresztül Ázsia belseje felé. Itt már tevekaravánnal is találkoznak, de tanúi lesznek annak is, hogyan viszonyulnak az orosz katonák a kazah bennszülöttekhez. Éjjelre egy szegényes kis faluban szállnak meg, ahol hálóhelyüket nem kevés „álomzavaró bűzlönccel” kénytelenek megosztani…
Az első világháború négy éve folyamán a küzdelem változó hevességgel tombolt. A harcoknak voltak nyugodtabb időszakai is, amikor az adott szakaszon egyik fél sem erőltette a támadást. Nagy ritkán, különleges alkalmakkor előfordult, hogy mindkét fél teljesen beszüntette a harci tevékenységet, nem hivatalos tűzszünet jött létre. Egy ilyen alkalom volt 1916 húsvét vasárnapja is a 306. honvéd gyalogezrednél, amiről egy hagyatékból érdekes fotók is előkerültek.
Ünnepek idején különösen fájdalmas messze lenni szeretteinktől. Amikor egy katona levelet ír haza, írás közben gondolatban újra otthon van, még akkor is, ha közben átvonuló repülő, esetleg ágyúdörgés van körülötte. Az itt következő rajzos tábori lapok is erről tanúskodnak.
Hadifoglyainknak petropavlovszki ott-tartózkodásuk alatt arra is lehetőségük nyílik, hogy alaposan megfigyeljék az ortodox istentiszteletek sajátosságait. Hamarosan kiderül, hogy másnap folytatni fogják útjukat, de immáron nem vonaton, hanem lovas szekereken. Utolsó nap így mindenki ellátja magát meleg ruházattal és élelemmel, mert tudják, hogy az eddigieknél is viszontagságosabb utazás vár rájuk…
Szepesházy Imre olvasónk felvidéki katonacsalád leszármazottja. Szerkesztőségünk részére küldött írásában néhány korabeli fotó és a nagymamája naplójából vett részlet segítségével a nagyapja, felsővízközi Szepesházy Bertalan tüzér főhadnagy Nagy Háborúban való részvételére emlékezik. 
Fogolycsoportunk igyekszik kihasználni a Petropavlovszkban töltött néhány napot. Felfedezik maguknak a várost, amely különös egyvelege keletnek és nyugatnak: egzotikus öltözetű kazahok és tatárok bazárjai között európai jellegű, nagy áruház vár arra, hogy a fogoly tisztek elköltsék rubeljeiket. László József első útja azonban inkább a borbélyhoz, majd a fürdőbe vezet, ahol végre lemoshatja magáról a hosszú, viszontagságos út porát…
Cseljabinszkot elhagyva a kazah steppék felé folytatódik hadifogoly krónikásunk vonatútja, egészen Petropavlovszkig. Itt végre leszállhatnak a vonatról hosszabb időre; hogy mikor és merre folytatódik útjuk, nem tudják, még az a hír is fölröppen, hogy Szibéria helyett a mesés turkesztáni Buhara lesz a végállomás. Hadifoglyaink elfoglalják nem túl kényelmes szállásukat, hogy aztán másnap felfedezhessék az új környezetet…
Az 1914. december 11-én vívott 
A hadifoglyainkat szállító vonat Tatárföldet átszelve rövid időre megáll Baskíria fővárosában, Ufában. Ezt követően pedig hamarosan elérik az Ural hegységet, Európa és Ázsia határát; el is gondolkodnak arról, hogy azon a vidéken járnak, ahol egykor a magyarok ősei éltek. Az Ural vadregényes láncolatain átkelve, a következő nagyobb állomás Cseljabinszk, ahol megviselt kupéjukat lecserélik egy negyedosztályú kocsira – ami nem sok kényelmet ígér az út hátralevő részére…
Legutóbbi kommentek