A Nagy Háború

Hogyan élte meg a háború éveit egy alföldi kisváros? Kezdeti lelkesedés, mozgósítás, a munkaképes férfiak nagy részének bevonulása, a kieső munkaerő pótlására bevetett hadifoglyok, internáltak, megrendült közbiztonság, gazdasági megszorítások, élelmiszerjegyek, hadikölcsönjegyzések, rekvirálások, a háború vége felé pedig a katonaszökevények fosztogatásai és bűntettei – a hátországi települések jellegzetes háborús krónikája, amit Végső István történész Kiskunhalas példáján keresztül mutat be.

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 19. rész

A sötétség beálltával megérkezett a parancs és hősünk százada elindult az első vonalba, hogy átvegye a kiosztott frontszakaszt. Az állás egy olasz tüzérség által cakkosra szaggatott kőfal, ami egy darabon hiányzott, s a folytatásában a túloldalon már olaszok voltak, ahonnan folyamatosan géppuskázták a területet. Az átvétel után 10 percre elszabadul a pokol…

„A fényképen egy komoly, kellemes arcú és jó megjelenésű fiatalember tekint valahová a messzeségbe. Engem édesapjára, dédnagyapámra emlékeztet, ha fényképeiket egymás mellé rakom. Gondolatai talán Ráckeresztúron járnak a szülői háznál, szüleinél, testvéreinél, és talán egy otthon hagyott, ismeretlen kedvesnél, akik aggódó és féltő szeretettel búcsúztak el tőle. Bizonyára mindannyian reménykedtek a háború gyors befejezésében, a visszatérésben, s talán nem is gondoltak arra, hogy ez volt az utolsó ölelés, és csak az örökös szívet tépő fájdalom és gyász marad, mert nem lesz visszatérés…”

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 100 katonából 4 volt szlovák, akiknek a harctéri helytállását általában elismerés övezte. Boroević Svetozar osztrák–magyar tábornagy szlovák katonáit „kitűnő matériának” nevezte. Vajon igaz volt ez 1918-ban is? Az alábbiakban egy olyan dokumentum kerül bemutatásra, amely az egykori cs. és kir. esztergomi 26. gyalogezredben szolgáló szlovák nemzetiségű katonák harctéri helytállásához nyújt adalékokat.

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 18. rész

A Doberdón nem egyszerű nappal latrinára menni: az olasz tüzérségi megfigyelő azonnal sorozatot lövet a legkisebb mozgásra. Mai epizódunkban az óverbászi János bá’ komikus történetét meséli el kadétunk.
 
 

Egy magyar pilóta az olasz fronton, 1918-ban

Ez év nyarán jelent meg egy érdekes fényképalbum Olaszországban, amely egy gyöngyösi születésű repülőfőhadnagy háború idején készített magánfelvételeiből közöl válogatást. A kötetről, valamint a könyv bemutatójáról a Magyar Tartalékosok Szövetsége küldött ismertetőt a Nagy Háború Blog számára.

„Molnár Ferenc tüneményes irodalmi pályáját koszorúzta meg ezen az estén. Színpadi irodalmunkat – összes erényeivel, hibáival – alig reprezentálhatja jobban ember mint ő. Az irodalom számára nem jelent ez a darab új nyereséget, de emlékezetes darabja lesz a nagy háborúnak.” – írta az Élet című katolikus folyóirat kritikusa 1916-ban Molnár Ferenc A fehér felhő című színdarabjáról.

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 17. rész

1915. július 29-re virradó éjjel csak a hold világítja be a Doberdó peremét, amikor hősünk százada kiér az első vonalak mögé. Olasz zárótüzet kapnak, ami elől bújva minden kezük ügyébe eső tárgyat magukra vesznek. Eltévednek a sötétben, s mikor már azt hiszik, hogy jó helyen vannak, a reggeli világosság meglepetést hoz a számukra…

A katonavonat lassan zötyögött a főváros felé, rajta a már nem éppen fiatal, ötgyermekes Laczik Józseffel. A Tökről bevonult családapa viszonylag szerencsés helyzetben volt: a hátországban teljesített szolgálatot, az újoncok összegyűjtésében segédkezett. Most is épp a berukkolókat kísérte; az erős dohányos töki zugsführernek azonban a pipafüst okán csakhamar konfliktusa támadt egy ifjú cseh kalauzzal. A vitát egy csattanós pofonnal zárta le, de bár ne tette volna…

A Muravidék első világháborús történelme a mai napig a magyar és szlovén történelem fehér foltja. Az első világháború után Szerbia fennhatósága alá kerülő területen a hősi halottakról sem lehetett közösségileg megemlékezni. A térség Magyarországhoz történt visszacsatolását követően nyílt erre lehetőség. 1942. szeptember 8-án leplezték le Belatincon a 130 hősi halottra emlékeztető turulmadaras emlékművet, ami az újabb fordulat következtében nem lehetett hosszú életű.