„Az út legborzasztóbb kálváriája...”

2025.01.13. 07:00 :: KajonÁrpád

Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 41. rész

Hősünk hazafelé tartó alakulata 1918. november 12-én továbbindul Sankt Gertraudból. Egy térképolvasási tévedés következtében Weißkirchennél letérnek Graz felé. Egy borzasztó hegyiút veszi kezdetét, s nincs lehetőségük visszafordulni. Útközben pedig már azt tervezgették, hogy Sopron vármegye határán hogyan vesznek hamarosan állást. Hóban, fagyban, óriási szenvedéssel jutnak fel az 551 helyett 1551 méter magas hágóra, lefelé pedig jégsarukat kell az ágyúk kerekeire szerelniük...

[1918. november] 12-én későn indultunk. Már én mindent bejártam, a házban alvók még mindig toalettjükkel voltak elfoglalva. A későn indulás tiszteletére villásreggeli is volt. Majd jött Petőcz [Miklós] főhadnagy, aki előre volt küldve és jelentette az ezredesnek, hogy a Pack-hágó még el van ugyan torlaszolva a 11. lovashadosztály trénje által, de délre valószínűen felszabadul.

Utunk jó darabig a Lavant Bach meredek völgyében vezetett. Azonban, midőn Theißeneggnél el kellett volna kanyarodni a Pack felé, valahogyan megtudtuk, hogy az út még mindig el van állva. A 41. [tábori tüzér]ezred már reggel 5 órakor elindult, de már vissza is fordult a Packról s most előttünk halad. Tovább haladtunk a Lavant völgyében. St. Leonhardtnál találkoztunk a 41. hadosztályvonattal, azok aztán jöttek is utánunk. Innen ismét hullámos terepre értünk, az V. üteg nem is bírta már a tempónkat.

Obdachban szálltunk meg éjszakára. Táborunk a város északi kijárójánál volt, tiszti lakások a városban. Velünk szemben, az út másik oldalán a 41. hadosztály vonata ütött tábort.

Mivel azt mondották, hogy a szobánkat nem lehet fűteni, föl sem mentem, hanem a szemközti házban lévő tiszti konyhán melegedtem. A háziak – kereskedő népség – ott vacsorázott s eleinte igen ellenséges szemeket vetettek rám. Azt mondják, hogy az előző beszállásolt csapatok fehérneműt loptak, ezért nem néznek bennünket jó szemmel. Beszélgetni kezdettem velük, a férfiakat vacsora után cigarettával kínáltam meg, de mégsem akartak fölmelegedni.

Már kezdettem kijönni a türelemből, midőn jött egy tisztiszolga s jelentette, hogy szobánkban nagyszerűen be van fűtve. Örömmel fölmentem az emeletre: valóban, isteni élvezet volt a fűtött kályha mellett felállított tábori ágyon pihenni.

Csendben elfogyasztottuk a vacsorát s a meleg szobában egy még melegebb szobáról álmodtunk.

13-án reggel borzasztó hidegben indultunk útnak. A vidéket körülvevő magasabb hegyek már mind havasak voltak. Emánuel szerint utunk úgy módosult, hogy a Semmeringen keresztül, Wiener Neustadtnak megyünk és ott talán már kapunk vonatot. De az is lehetséges, hogy a Sopron megyei határszélen állásba megyünk, hogy az országot a nyugati betörésektől megvédjük. Nem bírtam ki soká a lovon, kezem-lábam majd lefagyott, így gyalogosan meditáltam: mi lenne, ha Sopron vidékén állásba mennénk. Így milyen közelről védeném szeretteimet. Én három esztendeig ezer kilométerekre küzdöttem tőlük, midőn oly közel volt mindig a veszély hozzájuk. Most már tudnám, miért harcolok, így már szívesen feláldoznám érettük az életemet is, mert tudom, hogy érettük van. Vagy, ha keresztülmarsolnánk Sopronon: Nagymartonból előremennék szállást csinálni s aznap délben háromnegyed tizenkettőkor egy lovasjárőr állna várakozva az orsolyiták zárdája előtt... Aztán ismét én mennék előre s a bogyoszlói jegyzőék portáján egy egész tüzérezred tisztikara kapna villásreggelit.

Weisskirchen előtt megállottunk. Etetés volt. Aztán mindenféle helység frakciók között jobbra letértünk a zeltwegi útról. Mi ez? Hát nem Wiener Neustadt? Nem. A térképen ráakadtak egy hegyi útra, amelyiknek legmagasabb pontja csak 551 méter, azon átvágunk Graz felé. Ez volt aztán lovaink megölője. Mert a szoros nem 551 méter volt, hanem 1551 méter. A térkép az 1 számnál volt összehajtva, a szám el volt törlődve. Hiába tépte már a haját Vígh [Gyula] ezredes, megfordulni sem lehetett, mert a 41. hadosztályvonat mögöttünk elállta az utat, midőn rájöttek a tévedésre.

Először is tengelyig vízben tettünk meg valami három kilométert, midőn az erdőhöz értünk. Már itt feltűnő volt, hogy az előttünk haladó 41. ezred milyen lassan megy előre, mi is minden 2-300 méter útnál fél-egy órát álltunk miattuk. Bizony mi is cserélgettük a tartalék lovakat, de nem akadtunk meg mégsem, pedig már az elején jó meredek volt az út. Hanem szegény Karly, ki utánunk jött ütegével, már kezdettől fogva egyenként, tízes fogattal rángatta előre járműveit, sőt néha külön a mozdonyt, külön a löveget. Egész alkonyatig bírtuk a tempót az előttünk haladó ütegekkel, hanem arra a lovak állapota hosszabb pihenőt és etetést tett szükségessé. Ekkor elmaradtunk az előttünk lévő ezredrészektől.

Lenn a völgyekben kigyúltak Leoben és Bruck [an der Mur] villanylámpái., hideg, zord szél támadt a hegyen. Még haladtunk vagy 5 km-t, aztán megállott az üteg s kezdődött az út legborzasztóbb kálváriája. 2-300 méterenként mentünk előre, aztán állj, pihenő, állás a végtelenségig. Etetés. A lovak ki voltak merülve, a hajtók nagy része gyakorlatlan, az elszökötteket ügyetlenek pótolták. Megeredt a hóesés, feltűrtük gallérunkat s húzattunk egyet, megálltunk. Talán sohasem érünk a legmagasabb pontra. Meddig megyünk még fölfelé. Mindjárt-mindjárt, már „csak” néhány kilométer.

Az utat messze előttünk és mögöttünk tüzek jelezték. Az út meredek oldalán fenyőszálakból korlát volt, azt feltüzelték az emberek s bizony nem spóroltak vele. Minden ágyú és minden 2-3 kocsi mellett hatalmas máglya égett 3-4 méter hosszú dorongokból, körülötte a hóban ülő és fekvő feltűrt gallérú sziluettek bámultak bele a tűzbe. Utóbb már nem is kellett tüzet rakni, az előttünk haladók tüze mellé csak odaültünk, midőn pár száz lépésnyi után megálltunk. Lassan teljesen befödött mindent a hó, bokáig jártunk benne. Az üteg mögött a II. üteg egy elmaradt ágyúja kúszott előre, aztán néhány kocsi, aztán kilométerekre lobogó tüzek, elhagyatottság, aztán valahol még messze mögöttünk az V. üteg s azok mögött a hadosztályvonat s nekünk egypár szénát vásárolni elmaradt s közibük szorult négyfogatos szekér.

Az 1476-os magaslatnál volt egy darab szerpentin: ez volt a legmeredekebb pontja az útnak. Itt a járműveket egyenkint vontattuk előre vagy 3 km-t, itt aztán megálltak. Az egyik ágyút tízes fogattal kellett fölvontatni, a többi gyönyörűen fölment. Itt aztán a már bokán felül érő hóban a hóviharos szélben álló lovak átfáztak az állásban s nem indítottak tovább. Az út már síkos volt, a járművek faroltak jobbra-balra, a lovak csúsztak. Az egyik hatosfogat teljesen felmondta a szolgálatot. A rudasok elestek, a másik négy is oly állapotban volt, hogy sírtunk volna, ha ránéztünk: De mi sem voltunk már ép észnél. Ezeket kifogattuk, a lovak az üteg mögé mentek a tartaléklovak közé, az ágyút az út szélére tolattuk, hogy ne legyen akadékban, minden értékes műszert felraktunk a többire. Három ember a félszakasztól ott maradt őrségnek, hagytunk ott szénát, amire ráfeküdhettek, egy napi élelmet, megígértük, hogy mihelyt lehet, visszaküldünk értük fogatokat s nagy nehezen el tudtuk indítani az üteg többi részét.

 

A Stubalpenhaus Gaberl egy korabeli képeslapon A Stubalpenhaus Gaberl egy korabeli képeslapon
(Forrás: ebay.com)

Nem mehettünk tovább 1 ½ kilométernél, midőn a Stubalpenhaus Gaberl nevű vendéglőhöz értünk: itt nem találtuk az utat tovább: a hó befújta. Sűrű csoportban felállítottuk a fogatokat, az emberek a házból ládákat és mindenféle faanyagot hoztak ki, hogy a lovak meg ne fagyjanak. A szakácsok hozzáláttak a kávéfőzéshez, mi pedig s a legénység bementünk egy nagy terembe, hol sok priccs volt a fal mellé beépítve: alpesi menedék volt. Álomszerű, kimerült ébrenlétben vártuk az idő múlását.

[14-én] Reggel hét órakor vettük észre, hogy már meglehetős világos van. Mozgósítottuk az embereinket: nézzenek a lovaik után. Midőn kiléptünk a szobából – ott is nagyon hideg volt ugyan –, de a szabadban józanító, metsző hideg csapta meg az arcunkat. Aztán Mauler tűzmester egy tízes fogattal lement az elmaradt ágyúért s egy félóra múlva már meg is érkeztek vele.

Ekkor kimentem s míg az egész üteg útra készült, körülnéztem. Szép, modern, sokablakos ház volt a vendéglő, egy cseléd forró tejeskávét mért ingyen az embereknek. Azután utunk irányában kémleltem. Tíz, száz, ezer apró hegy, azokon túl síkság, hótalan, rajta Graz körvonalai. Túl a síkságon, valahol messze, talán most már mégsem elérhetetlen messze két ismerős koporsó forma hegy: a Ság és a Somló. Mögöttük ünnepi pompában, méltóságteljesen éppen ebben a pillanatban bukott föl a nap az ég peremére, lángözönbe borítva az egész mindenséget. Előtte állott az agyongyötört emberek és állatok egy csoportja, kiknek lelkében a látványon új remények ébredtek. – Most kél a nap! – Egy márciusi napkeltének emléke lopózott lelkembe, s szemembe gyűlt könnyeket a hideg reggeli szél megfagyasztotta.

Meredek út állt előttünk. Ötvös előrement szemrevételezni, az üteg pedig ezalatt kötelekkel és láncokkal is megkötötte a kerekeket, az ágyúknál fölszerelték a jégsarut, a patkókba éles sarkokat csavartak s megindultunk. Előttünk még meglehetős volt az út – én az üteg mögött mentem, leghátul, hát a szó szoros értelmében felszántották azt a megkötött s jégsarus szekerek.

 

Kerékre felszerelt jégsaru. Így a kerék nem forog, hanem csúszik. Kerékre felszerelt jégsaru. Így a kerék nem forog, hanem csúszik.

Lederwinkelnél forrást leltünk, ott megitattuk a lovakat, a mozgókonyha vizet vett fel, aztán a meredek szerpentinen leereszkedtünk Salla községig. Itt már nagyon kevés volt a hó. Félve nézegettünk fel a mögöttünk meredező hegyóriásra hihetetlen, hogy ott lettünk volna! Salla mellett megetettünk, megebédeltünk, aztán megindultunk utunk célja, Köflach felé hova már tegnap este szerettünk volna megérkezni. Ez az út nem volt nehéz, majdnem gurultak a járművek, egész Köflachig lefelé mentünk.

Talán délután 3 óra lehetett, midőn odaértünk. Keresztülhaladtunk a városon, a túlsó felén egy tarlón volt a tábor. A többi ütegek, persze az V. kivételével már ott voltak reggel óta. 7-kor értek oda. Aztán elindultunk, hogy a megjelölt vendéglőben elfoglaljuk szállásunkat: hát senki sem tudta, hol vannak a szobák. Elkeseredésünkben bementünk a cukrászdába s hallatlan mennyiségű tortát elfogyasztottunk. Oda keveredett Turcsányi [Gyula] főhadnagy is, a szálláscsináló, aztán eljött s megmutatta szobáinkat a szállóban: egy nagyban lakott amaz három, egy kicsiben megint én Búzással. A többiek aztán még elszéledtek mindenfelé, én pedig fölcsavartam a villanyt, végigdőltem a díványon, élveztem a kultúra ezen kényelmi eszközeit s sok minden járt az eszemben.

A vacsora egy, a konyhával összefüggésben lévő kis étkező helyiségben volt. A menü igen jó volt: rizs készült a sült mellé, tésztának nagyon jó fánk baracklekvárral. Sört is szereztek erre az alkalomra. Hát, éppen vége felé jártunk, midőn szerencsés jóestéttel beállít egy nem éppen kifogástalan járású és fellépésű, szikár, bajuszos, már negyven körül lévő alak, bemutatkozik nagyon hangosan, hogy ő Szabó László állami tanító, a nyíregyházi plébánia nagyhírű kántora s odaszól a szakácsnak: „Kedves apám, adj terítéket és vacsorát”. Tőlünk engedelmet kér s odaül közibénk. Hát nem tiltakozhattunk, bár igen furcsa arcokat vágtunk az esethez. A kántor úr azután igen magas hanghordozással s fellengző, dagályos stílusban elmondotta, hogy egy szekérrel jön a harctérről, egy gramofon az összes poggyásza, mely jelenleg nincs ugyan használható állapotban, de reméli, hogy még többször is élvezheti vendégszeretetünket s alkalma lesz közben megreparálni és gyönyörködtetni bennünket. Emánuelt elhívatták. Szilcz és Ötvös bocsánatot kértek, hogy fáj a fejük. A következő öt perc elteltével én is eloldalogtam: egyedül maradt szegény Buzással. A földön aludtam, de matracon! Kultúra! Jó éjt!

Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.

Szólj hozzá!

Címkék: 41. hadosztály király iván m. kir. 141. honvéd tábori tüzérezred 41. honvéd tüzérdandár

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7318773510

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Perczel

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

 

Kiállítás

Ösztöndíj

Roberto Visinntin

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása