Egy népfelkelő hadnagy visszaemlékezése a przemyśli harcokra – 4. rész
Barsi Nándor tudósításának utolsó részéből képet kapunk a Lemberg-környéki harcokat követő visszavonulásról és Przemyśl első ostromáról. Ez a rész a kézirat legnagyobb mértékben cenzúrázott szakasza, éppen ezért ez szolgáltatja a legtöbb új információt. Az I. számú erődért folytatott súlyos harcok mellett olvashatjuk Kapitány Gyula vezérkari századosnak a védőkhöz intézett buzdító beszédét és a kortárs sajtót ért kritikákat is. A történetet a Váci Hírlapban 110 éve, 1914. november 15-én megjelent rész alapján idézzük fel. Dőlt félkövérrel szedve jelöljük az eredeti szövegből kihagyott részeket.
A mi dandárunk négy ezredből állott s ezredünknek jutott a szerencse, hogy éjjeli támadáshoz harcvonalba rendelték.
Délután 4 órakor kezdtük meg az előnyomulást, sűrű srapnel, gépfegyver és puska tűzben. Az ellenség előtt 4-500 lépésre beástuk magunkat s a ránk boruló éjszaka sötét leple alatt rendezkedtünk a hajnali három órára tervezett rohamhoz.
Egy óra tájban erős tüzelést kezdtünk az ellenség ellen, melyet ők hasonló hevességgel viszonoztak. Egy óra hosszant tartó tűzharc után mi a tüzet beszüntettük s időközben megérkezett erősítéseket felvéve és elrendezve vártuk a parancsot a rohamra. Már több rohamot kíséreltek meg részünkről a nagyon erősen elsáncolt oroszokra, de mindig sikertelenül. Elkeseredetten védték állásaikat, folyton új és új tartalékokat dobva a harcvonalba. Az előző öt napi küzdelemben már visszavertük őket vagy 15 kilométerrel, s így, hogy az áttörés veszedelmét kikerüljék, utolsó csepp vérig ragaszkodtak azon község birtoklásáért, melynek szegélyén húzódtak el lövészárkaik.
Rohamunk nem sikerült. Túl nagy távolságból kezdtük a futást és az orosz állásokig egészen elfulladva értünk. Azonkívül mindjárt a roham kezdetén kitörő erős „hurráh” és „rajta” kiáltásokkal figyelmeztettük az ellenséget, hogy készüljön fel, mert jövünk.
Hát fel is készült. Irtózatos kartács, gépfegyver s puskatűzzel fogadott. Az elől levő sorok meginogtak, megritkultak s látva, hogy az orosz szuronyerdő rendületlenül áll, az ágyúk, gépfegyverek megszakítás nélkül ontják a golyók özönét, visszavonultunk lövészárkainkba.
Természetesen a visszavonulás nem ment simán s nagyon sok derék bajtársunk áztatta itt is kifolyó vérével Galícia hepehupás földjét.
Azután folyt a tűzharc tovább este nyolc óráig. Srapnel, gránát csapott le itt is ott is. Különösen azoknak jutott ki, akik mögött tüzérségi állások voltak, mert a tüzérséget kereső lövedékek egy része a fejükre hullott.
Ezredparancsnokommal is ilyen jó helyre jutottam. Mondhatom, hogy már sokkal kellemesebb napjaim is voltak, mint ez a forró szeptember 11-e. De megszokik az ember mindent. Délután már egész nyugodtan vettük elő a magunkkal hozott élelmet s jóízűen láttunk az elfogyasztásához.
Este új ezredek jöttek felváltani az erős küzdelemben kimerült csapatokat s így mi is a tűzvonal mögé mentünk új erőt gyűjteni a másnapi harchoz.
Tüzérségünk és gyalogságunk 9 óra tájt nagyon erős tüzelésbe kezdett az orosz állások ellen. 10 óra körül elült a harcizaj és csak az ütközet előőrsök jelezték egy-egy lövéssel, hogy nem alszanak. Mi szerény vacsoránk elköltése után, melyet derék vonatparancsnokunk a harcvonalig utánunk hozott, lefeküdtünk s már pár pillanat múlva olyan mélyen aludtunk mintha nem is lenne néhány kilométerre ezer ellenséges ágyú, készen elpusztításunkra.
Vagy másfélórai alvás után felébresztett bennünket mellettünk elhaladó csapatok zaja, akik valamennyien hátrafelé vonultak. Kérdésünkre azt felelték, hogy az összes csapatoknak vissza kell vonulniuk. Mivel mi semmi parancsot nem kaptunk, hát visszafeküdtünk. Néhány perc múlva azonban hozzánk jön egy hadapród, akivel már napközben is találkoztunk s jelenti, hogy parancs van a visszavonulásra. Ő személyesen hallotta, amint a vezérkari tiszt kiadta. Éppen mellettünk állt egy ulánus, kinek parancsa volt – az utóvédet megvárni!
Erre megindultunk mi is és szép holdvilág mellett ballagtunk visszafelé. Hajnalban megtaláltuk málha vonatunkat, tőle tudtuk meg, hogy dandárunk már visszavonult „M”-ba még este 10 órakor. Pár percnyi pihenés után megindultunk mi is „M” felé s dandárunkat csakugyan ott találtuk. Tőle tudtuk meg, hogy egész haderőnk visszavonul a San folyó mögé.
Osztrák–magyar csapatok menetet hajtanak végre egy sáros útszakaszon
(Forrás: Fortepan / Lőw Miklós – Képszám: 84096)
Visszavonulásunk teljes rendben és zavartalanul történt. Két napi menetelés után Przemyślben voltunk, ahol a várparancsnokság nagy örömmel fogadott s mindjárt kiutalta a már megindulásunk előtt megszállott erődvonalszakaszt. Ugyanazt, melyet a bekövetkezett ostrom alatt leghevesebben támadtak az oroszok. A többi ezredek továbbmentek.
Arra ekkor még nem igen gondoltunk, vagy ha gondoltunk is – lesz ahogyan lesz – csakhogy az erős menetelésnek vége van.
Éreztünk is némi megelégedettséget, amikor láttuk a kifáradt csapatokat s a járművek ezreit tovább vonulni. Azok még mentek vagy 60 kilométert, ha nem többet.
Velünk természetesen nem közölték, hogy hol fog hadseregünk állást foglalni. Nem is tudunk róla három hétig semmit. Amint a külvilágról is csak azt a keveset tudtuk, amit a várparancsnokság a Markoni-távíró útján nyert hírekből közölni jónak látott.
Négy-öt napig tartott, míg a várban gyülekezett rengeteg különféle vonat, tüzérség stb. elvonult és mi, a várvédő sereg, körülbelül százezer ember a lakosságon kívül magunkra maradtunk. A várövbe eső községek lakosságának teljesen el kellett hagyniok a várat s Przemyśl lakói közül is csak az maradhatott, kinek legalább három hóra való eleségkészlete volt.
Az előző harcokban hozzászoktunk menekülő lakosságot, feldúlt falvakat látni, mégis szívfacsaró látvány volt a hajlékukból kiűzött családok nyomorúsága. Hirtelen kellett eltávozniok, nem vihették magukkal csak a rajtuk levőt s ami holmi és eleségféle 3-4 család részére egy kocsira felfért. Ezen a kocsin volt még azonkívül 10-12 apró gyermek, akik gyalog nem tudtak volna a bizonytalan útnak nekivágni. A két kis orosz ló és a sovány tehenecske volt minden, ami vagyonkájukból megmaradt. Gabonájuk még csépeletlenül hevert a csűrben, krumplijok pedig a földben kiásatlanul.
Otthagytak mindent nekünk. A háború után természetesen megtéríti a kincstár kárukat, de miből élnek addig?
A városon kívül már oroszok voltak s azok talán elvették tőlük azt is, amit magukkal vihettek.
Az ostrom megkezdődött. Ennek részleteit mindenki ismeri szép hazánkban, nem ismétlem, csak egy-két epizódot mondok el.
Orosz gyalogság állása a keleti fronton
(Forrás: russiainphoto.ru)
Az erődvonalon kívül 5-8 kilométer távolságra felállított előőrseink s az orosz előőrsök között voltak az első összeütközések. Folytonos harcok voltak egy-egy magaslat birtoklásáért a váröv előtt. Elűztek bennünket egyik nap, visszafoglaltuk másnap. Egyes védőszakaszokon nagyobb kirohanásokat intéztünk s ilyenformán igyekeztünk megzavarni az oroszok előkészületeit, nehéztüzérségük felállítását. Ezalatt a várban ezer és ezer ember dolgozott a még hiányzó erődítéseken, futóárkok, födezékek, földalatti lakások elkészítésén. Közben sorra gyújtottuk fel a várövön kívül levő és közeleső falvakat, hogy az orosznak menedékül ne szolgálhassanak s az ott található takarmány és eleség készlet elpusztuljon. Az ostrom második hetében már mind közelebb és közelebb jutottak a várövhöz az oroszok. A túlerő elől előőrseink is visszavonultak egy közelebbi védővonalra, s így tovább nem tarhatták fel az ellenséges tüzérség állásfoglalását. Megindult az ágyúharc. Ezideig csak egyeslövéseket adott le a tüzérségünk. De hogy az orosz nehézütegek is munkához láttak, visszafelelhettek a mieink is. 10-18 ezer ágyúlövést is leadott egy napon a tüzérségünk. Kaptunk kívülről is sokat a 16-21 cm-es gránátokból, egy-egy erődnek jutott 50-60, később 100-120 darab naponta. A srapneleket nem olvastuk, azok csak úgy olvasatlanul hullottak.
Csak az volt a szerencsénk, hogy sok lövedék tévesztett célt – bár az orosz tüzérség kitűnően lő – és a találatok csak okoztak nagyobb károkat. Emberéletet csak itt-ott oltottak ki. Az egyes erődök közötti térközökben is az erődökben lévő gyalogsági lövészállások elég jó fedezést nyújtottak srapnel és puskalövedék ellen. A gránát pedig csak akkor csinál nagyobb bajt, ha közvetlenül a lövészárokba csap. Ilyen esetben 7-8 ember úgy átrepül a másvilágra, hogy csak a ruháik egyes darabkáit lehet összeszedni a közeli fákról. Azon kívül sebesülést is okoz 10-12 embernél.
Osztrák–magyar katonák pihennek az állásokban
(Forrás: Fortepan / Lőw Miklós – Képszám: 84080)
Hogy a mi lövedékeink mennyi veszteséget okoztak az ellenségnek ez idő alatt, azt nem tudtuk megfigyelni, mert nagyon távol, s rendesen domb mögött vagy az erdőben levő fedezékekben voltak.
Október 4-én Ő-Felsége névünnepén kezdett hevesebb lenni az ostromlók támadása.
Előző napon az orosz fővezér – Radko Dimitriev volt bolgár tábornok – adjutánsát azzal küldte a várparancsnokhoz, hogy adja át a várat. Hadseregünket a hadiszerencse elhagyta s így nincs kilátás rá, hogy bennünket felmenthessen. Most még esetleg kedvező feltételekkel lehetne kieszközölni.
A várparancsnok rövid de érthető feleletére azzal köszönt el mosolyogva az orosz alezredes: „viszontlátásra Przemyślben”. (Lehet hogy még igaza lesz, de nem úgy ahogyan ő gondolta)
Másnap azután megkezdte az orosz gyalogság is az előnyomulást a vár ellen.
Tüzérségük rettenetes tüzeléssel vezette be a támadást. Valóságos gránát és srapnel eső hullott a vár hős védelmezőire.
De a mi tüzérségünk sem maradt adós. Míg 15-30 cm-es ágyúink az orosz nehézütegeket támadták, az erődágyúk és tábori tüzérségünk is az előnyomuló gyalogságot fogták irtózatos tűz alá. Mint a lekaszált vetés, hevertek az orosz halottak és sebesültek mindenfelé. Egész ezredek mentek teljesen tönkre, míg a drótakadályokat 400-500 lépésnyire megközelíthették.
800-1000 ember dobta el egyszerre a fegyvert, jelezve, hogy meg akarják magukat adni s feltett kézzel rohantak a bejáratok felé. De övéik észrevették szándékukat és saját ágyúik és gépfegyvereik tüzében juthattak csak 50-60-an a várba.
A többiek ott pusztultak. Ez az eset nem az egyedüli volt – megismétlődtek a váröv többi szakaszán.
Miután látták az oroszok, hogy nyílt támadással nem boldogulnak, éjjel közelítették meg az akadályokat két méter mély futóárkokban s akinek sikerült közel jutni, az rögtön beásta magát.
A váröv általunk védelmezett keleti szakaszának egyik alszakasza előtt voltak a leghevesebb harcok. Míg egyrészt a szóban lévő alszakaszt erődjei a váröv legjobban megerősített részévé tették, addig az előterep nyújtotta födezékek a nagyobb veszteség nélküli megközelítést legjobban itt segítették elő.
Így történt azután, hogy az oroszok, mint uralkodó és mint leghozzáférhetőbb szakaszt kétségbeesetten támadták. Fényszóróink egész éjjel folytonosan megvilágították az előterepet s fényük mellett a védőrségi gépfegyverek, ágyúk sepertek végig az előnyomuló oroszokon. Mégis sikerült az egyik erődöt annyira megközelíteniök, hogy a drótakadályok alatt keresztülásva magukat 4-500 ember belülről intézett támadást az erőd ellen. De nem sok sikerrel. Az erőd géppuskái s az előrohanó tartalékok körülbelül 20 percnyi küzdelem után összetörték a betört ellenséget. Az életben maradt 20-30 orosz eldobva fegyverét megadta magát.
A támadást megelőzően az orosz ütegek oly irtózatos tüzelést kezdtek az erődök ellen, úgyhogy a védőrségnek, ha teljesen megsemmisülni nem akart, fedezni kellett magát. Így volt lehetséges, hogy az oroszok az akadály alatt átjuthattak.
Ennél a támadásnál rettenetes aratása volt a halálnak. A támadásra előnyomult oroszokból egy sem látja többé viszont a szarmata síkságot. Nekik el kellett pusztulniuk. Ha nem mennek előre, saját sapataik pusztítják el. Pisztoly, géppuska állt a hátuk mögött. El is pusztultak valamennyien. Tisztjeik nagyon hősiesen viselkedtek A benyomult orosz gyalogság közül életben maradt két tiszt is. Mikor látták, hogy el vannak fogva, mind a kettő főbe lőtte magát. Ki tudja, nem az volt-e a parancsuk, hogy aki a várból élve visszamegy s az erőd nincs elfoglalva, annak úgyis halál a sorsa.
A két tiszt öngyilkosságáról Alexander Watson közlése alapján több más forrás is beszámol. Alexander Watson: Az erőd, PeKo Publishing, Budapest, 2021, 154. o.
Körülbelül másfél napig tartott az elkeseredett küzdelem, míg végre a védők hősies ellenállásán megtört az orosz ezrek támadása.
Seregeink ekkor már közeledtek s az orosznak sem ideje, sem embere nem volt már, hogy a támadást megismételje. De lehet, hogy a kedve is elment a harci vállalkozástól.
A hős katonák, akiknek ellenállásán egy büszke orosz hadsereg roppant össze, magyar népfölkelők voltak és magyar póttartalékosokból összeállított honvédzászlóaljak. A mi védőszakaszunk parancsnoka Wéber tábornok volt, vezérkari főnöke Kapitány Gyula vezérkari százados. Amikor október 6-án éjjel nyilvánvalóvá lett, hogy az ostromló sereg minden áron vár birtokba akar jutni, hogy visszavonuló főerejének útját szabaddá tegye, egyszersmind győzelmesen előnyomuló hadseregünket saját erődjeiben tartóztassa fel – Kapitány százados buzdító beszédet intézett a védősereghez.
Magyar katonák! Tudjátok meg miről van szó! Nem titkolódzunk többé! Hadseregünk győzelmesen nyomul elő, – egy pár nap múlva itt lesz – a vár fel lesz mentve. Mit gondoltok miért siet annyira gyalázatos ellenségünk a vár megrohanásával? Semmi másért nem, mint azért, hogy könnyebben vonulhasson vissza győzelmes seregünk által megvert főerejével! Mert ez a vár, amelyet mi védünk, majdnem összes használható útját lezárja. Ezért küldi embereit mészárszékre és ezért siet annyira. Magyar katonák! Tartsatok ki férfiasan, mert nyert ügyünk van. Ha beengednétek az ellenséget valahol, mindnyájan ólombányákban, mint rabszolgák tengetjük életünket. Hazánkat, feleségünket, gyermekeinket stb. elveszítjük, soha többé nem látjuk.
Maradjatok helyeiteken férfiasan és magyar katonákhoz illően, mikor az ellenséges gyalogság állásotok felé merészkedik – pusztítsátok, – ne kíméljétek
A dróthálón nem fog átmerészkedni egy se, az is biztos. Bennetek meg, sem tüzérsége, sem gyalogsága kárt alig tehet. De mennyi vesztesége van az ellenségnek, arról sokat mesélhetnek azok a derék katonák, kik a tegnapi és mai támadást dicsőségesen visszaverték.
Tartsatok ki, legyetek méltók Őseitekhez. Egy pár nap múlva találkozni fogtok a hadseregünkkel és akkor büszkén elmondhatjátok, hogy a legnagyobb dicsőség mégis a tietek.
A hatás nem maradt el. Az öreg katonák úgy harcoltak, mint az oroszlánok s az öt napos pokoli ágyútűzben nem hagyta el helyét egy sem.
Dacára az iszonyatos küzdelemnek, nekünk nem voltak súlyos veszteségeink. Ugyanis míg az oroszoknak a mi védőszakaszaink előtt 28.000 sebesültjük és 4500 halottjuk volt, nekünk összes veszteségünk sebesültek és halottakban 1000 ember.
Okt. 9-én az orosz ütegek nem szólaltak meg s támadásra nem jelentkezett egyetlen orosz sem. Ezek valamit terveznek – mondottuk. Délután megérkezett a várba hadseregünk egy lovas járőre s másnap a hadsereg is.
Przemyśl fel volt szabadulva. A vár keleti oldalán velünk szemben nem hagyták el állásaikat, mivel azoknak déli meghosszabbításában foglalt állást hadseregünk győzelmes előnyomulását feltartóztató [Olvashatatlan szó – a szerk.]
Itt emlékszem meg, hogy a Pesti Hirlap okt. 19-iki számában tudósítást közölt a várostromról. Majdnem minden sora komikus valótlanság, mert aki már látott modern várat, az rögtön tudja, hogy a várparancsnok nem olvas fel napi parancsot az egybegyűlt várőrségnek. Ha a várőrség összegyülekezik a várudvaron, ki védi a várat? A váröv kb. 50-70 km kiterjedésű vonal, mely 4000 kh. területet zár be, amely területen egy nagy város Przemyśl, s vagy tíz község van. Így aztán nehéz elképzelni, hogyan szaladhattak össze az összes tisztek a vár főterén.
(…)
Az illető úgy képzelte el Przemyśl várát, mint pl. Vajda-Hunyad várát, amelynek csakugyan van udvara.
A Váci Hírlapban 1914. november 15-én megjelent rész itt ér véget.
Kedves Szerkesztő Úr!
Nagy vonalakban ilyen formán vonult el rajtunk három hónap.
Most úgy látszik egy új fejezet kezdődik hadviselésünkben. Három hónap múlva talán erről is írhatok valamit, ha…
Jobb szeretném ugyan, ha már most írhatnám meg az utolsó fejezetet is.
A váczi ismerősöknek szívélyes üdvözletemet küldöm. Szerkesztő Úrnak maradok kész híve
Przemyśl, 1914. október 28-a.
Barsi Nándor.
U.i. Bár igyekeztem nem megemlíteni olyat, amivel esetleg valamilyen meg nem engedett dolgot mondanék el, mégis jó volna, ha Szerkesztő úr illetékes helyen megmutatná, ha valamit közölni akarna belőle.
Barsi.
Itt ér véget a kézirat.
Mire a Váci Hírlapban Barsi Nándor harcleírásának utolsó része is megjelent 1914. november 15-én, az erődöt ismét bekerítették az orosz csapatok, amelyek az ostrom helyett a védők lassú kiéheztetését választották.
A következő három hónap jóval szerencsétlenebbül alakult Barsi és ezáltal Przemyśl védői számára is. Sokezer társával együtt a hadifogság nehéz évei vártak rá, amelynek eseményeit jelenlegi tudásunk szerint szabadulása után sem írta meg, jóllehet, ő minden bizonnyal inkább a harci érdemek megörökítését tervezte. Ma ismert visszaemlékezése 1914-ben módosításokkal jelenhetett meg, későbbi életéről pedig nem ismert hasonló kézirat. Ha úgy tetszik, „transzgenerációs munkamegosztással” azonban – a tisztázott nyomdai példányt dédnagyapámtól „átvéve” – végül mégis sikerült teljessé tenni Barsi Nándor történetét.
Az írás jegyzetekkel kiegészített tanulmányváltozata a Műhely rovatunkban lesz elérhető.
A sorozat első része itt, a második része itt, a harmadik pedig itt érhető el.
