Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 33. rész
Hősünk ütege tüzelőállást akar foglalni Sacilétől északkeletre egy ház mellett, amikor az a hír kap lábra, hogy már a városban van az ellenség és a tüzérség is vágtában hagyja el a területet. Nekik sem kell több, ők is összepakolnak és besorolnak a visszavonuló menetoszlopba. Újra megjelennek a háromfedelű ellenséges bombázók, amelyek végigszórják az utakat. A kaotikus viszonyok közepette Muci nevű lova sem akar engedelmeskedni. Nem tudják, hogy hol fognak megállni, meddig vonulnak vissza. Ők már leginkább haza mennének, a fenyegetett ország védelmére. Közben a fegyverszünetről érkeznek hírek...
[1918. oktbóber 30.]
Villorba közelében voltunk, midőn megállítottuk az üteget, ott, ahol a taliga út Magarini-felé bemegy, láttunk egy házat, bozótos környékkel. Hopp, ez jó lesz ütegállásnak. Ház is van, az úthoz is közel van; bementünk Szilcz-cel. Egy csomó gyerek visongatott az udvaron s egy kutya erélyeskedett, dróton futó pórázon szaladgálva. Ezt az olaszok úgy csinálják, hogy az eresztől egy nem messze lévő fa derekáig erős sodrony van kifeszítve, ebbe karika van fűzve, mely láncban folytatódik s a kutyában végződik. Így az ugatónak elég nagy mozgási szabadsága van. Aztán kicsődült a háznépe is. Jónapot kívántam nekik, mire elmúlt a félelmük, ½ 11 óra volt. Kinéztük mindennek a helyét, aztán jöttek a fiúk valamennyien, Emánuel is megjött.
Míg mindent megtárgyaltunk, ismét megjelentek a repülőgépek s a város felett megkezdették újból rettenetes munkájukat. A félszakaszokat egyenkint behúzattuk a ház és az út között a szőlőtőkék közé, ezeket Búzás a nagy busszolával beállította a lőirányba. Elhárítótűznek kaptuk a Livenza hídjától a város legkeletibb pontjáig terjedő részt. A konyhák a házban, a szekerek a ház környékén, a lovak pedig egy fasor árnyékában nyertek elhelyezést.
Aztán dülöngéltünk jobbra-balra, próbáltunk ülni, feküdni, de bár majd leragadt a szemünk, mégsem tudtunk aludni, mert a repülők állandóan bombázták s géppuskázták az utakon menekülő oszlopokat. A mi lovaink közé is esett egy bomba, de a puha talajon nem robbant fel. Végre elkészült az ebéd, így összeszedtük magunkat kissé s annyira tudtunk gondolkodni, hogy kiüríttettük a civilekkel az egyik szobájukat, hogy ebéd után aludjunk egyet.
Éppen hozzákészülünk, midőn egy lovas küldönc jön s jelenti, hogy a városban van az ellenség. Emánuel egy másik küldöncöt ad melléje: győződjenek meg személyesen. Eltrappolnak ezek, de nem kellett soká várni. Vágtában jöttek vissza: ők nem láttak ugyan ellenséget, de az egész tüzérség vágtában menekül. Némely ütegek még az ágyúkat is otthagyták. Lett erre kapkodás-pakolás! Nem telt bele tíz perc, az üteg ott volt az úton, összekeveredve az ezred más ütegeivel – állva és várva, mert Vigonovónál torlódás volt.
Amint ott állunk, egyszerre csak megjelentek a repülők. Volt vagy tizenkettő. Elkezdették az oszlopot Vigonovónál pusztítani, aztán végig. Hogyan, hogyan nem, semmi baj nem történt az egész ezredben, pedig egész végigtüzelték a gépek. A támadás fő súlya azonban Sacile–Pordenone útra esett. Ezt a részt azok az óriási háromfedelűek vették munkába, mikről írásom elején megemlékeztem. Csúnya világ lehetett ott, torony magasságú füstoszlopok törtek az ég felé. Én fent ültem Mucin, hogy ha az ellenség valóban utánunk jönne, ne kerüljek a kezükbe. Muci azonban meg volt bolondulva, belehátrált a kocsikba, fogatokba, ezért elmentem vele az oszlop végére, annál is inkább, mert egyes járművek bele voltak keveredve a mögöttünk álló Neuhauser-ütegbe. De meg ami azt illeti, biztosabb is volt, mert a végét nem bántja a repülő, mikor a sűrűjében nagyobb kárt tehet.
Kétmotoros, háromfedelű olasz Caproni Ca.4 bombázók az angol RNAS (Royal Navy Air Service, azaz királyi haditengerészeti légi szolgálat) színeiben
(Forrás: commons.wikimedia.org)
Egypár szekér, egypár kisebb gyalogos osztag s kerékpáros ballagott még a város felől, mely még füstben volt. Az ellenség a városban volna? Nem felsőbb eredetű álhír az egész? Nem borzasztó, tervszerűen kivitt színjáték az egész áttörés, az egész visszavonulás? Hát valóban oly gyengék volnánk már, vagy valóban színjáték, melyhez nézőközönségnek a német militarizmus van meghíva? S most mi lesz? A Livenzát nem tartjuk. A Tagliamento nem természeti akadály. Az Isonzó-állásba megyünk. Nem valószínű. Hát akkor... haza, haza, mit nekünk az olaszok, a szlovének, az osztrákok, mikor drága hazánkat a szerb, a francia, a német, a cseh fenyegeti. Haza...haza!
Felrobbantott híd a Livenzán Sacilénél 1918 november 1-jén. Nem sokkal később az előrenyomuló olasz csapatok helyreállították
(Forrás: catalogo.beniculturali.it)
A város füstben volt. Bizonyosan felrobbantották a hidat. Szegények, kik még azon túl vannak, hogy igyekeznek a híd felé... Szegények, kik az Epidemic-Spitalban feküsznek, s nincs egy lélek mellettük, kitől egy pohár vizet kérhetnének. Füst lepi be a szobát, jajgatásuk kihallik az utcára... most nyugszik a nap. Ködben, pirosan. Két héttel ezelőtt még...eh, ...pak...pak...pak... keringtek a gépek az út felett s géppuskáztak. Közben mentünk egypár száz métert s ismét megálltunk. Egyszer csak a mező bokrai közül előbukkan a mi egész ezredtörzsünk, Villorba felől jöttek, az úton pedig vezették hátaslovaikat. Éppen, midőn az ezred oszlopához értek, egyenest nekünk jött egy repülő. No, lett lótás-futás! Az egész ezredtörzs egy fűzfabozótba hasalt s várta, mi fog történni. Mivel már a falu szélén voltunk, én előtrappoltam, nehogy lemaradjak ütegemtől.
A faluban ismét megjelent egy repülő. Beálltam egy ház udvarára előle, de nem sok köszönet volt benne, mert Muci még mindig bolond volt s fölemelgetett a levegőbe, amint fogtam a kantárszárat. De csendben elment a gép – talán elfogyott a muníciója – mentünk tovább. Állítólag a hadosztály- és dandárparancsnokság a faluban volt. Igaz a templom előtt láttam egypár olyan hadtáp alakot, de a parancsnokságoktól senki sem mutatkozott. A faluból egy nagy, nyílt mezőségre értünk ki, ez volt a sacilei lövőtér. Jobboldalt hatalmas ciroktáblák, baloldalt beláthatatlan távolságban homokos rét. Itt az ezredtörzs a negyedik és második üteggel visszamaradt felvételi állásban, mi pedig összeszedtük elmaradozott járműveinket s az üteg egységesen menetelt tovább, senki sem tudta: hová, meddig?
Elfelejtettem megemlíteni, hogy míg állásban voltunk, megjött a Neuhauser-üteg is, a Karly-üteg hiányzó részei is; nem sokon múlott ugyan, de mégsem fogták el őket. Ellenben abban megegyeztek, hogy Schullert ütegestől együtt elfogták.
Amint így menekültünk az úton, jobbról, a cirokból lövések jönnek ránk. Csak úgy zúgott a fülünk mellett a golyóbis. Egypár fegyveres tüzér elment arrafelé, mire a lövések elhallgattak; azok pedig nem is mentek tovább, mert messze volt a lövöldöző.
Már azt hittük, hogy a lövöldözésnek mára vége, midőn ismét a fülünkbe jött az ismeretes morgás: jöttek a háromfedelűek. De ezalkalommal csupán a pordenonei utat pécézték ki, mégpedig alaposan. Ez az út velünk párhuzamosan haladt kb. 5 kilométer távolságban jobbkéz felől: oly tekintélyes füst szállt fel a bombák nyomában, amilyet talán a huszonnégyes akna sem csinál. Már kezdett sötétedni, midőn egy faluhoz értünk. Hát ott keringett két kis vadászgép s ugyancsak lőtte a falut foszforos golyóval. De mire beértünk, annyira sötét lett, hogy el kellett távozniok. Az utcán megállottunk: etetés.
Az ezred útvonala Sacilétől Reveredo in Pianóig
Csinos lánykák éppen akkor hordottak vizet nagy kannákban. Nem volt semmi parancsunk, mit csináljunk! Az ütegparancsnokok között a rangidős, Karly főhadnagy azt mondta, hogy itt van a hadtestparancsnokság, elmegy oda parancsért. Sötét lett, midőn visszajött: ekkor tudtuk meg hivatalosan, hogy megkötötték a fegyverszünetet; ez a legénységnek ki is lett hirdetve. A falut Roveredónak hívják s nekünk a faluvégen, ahol Aviano felé kimegy az út, kellett állásba mennünk. Mentek is tisztek állást szemrevételezni, azután bevezették az ütegeket a táborhelyre.
Karly főhadnagy átvette az osztályparancsnokságot s úgy határozott, hogy meglévén a fegyverszünet, szükségtelen felvenni a tüzelőállást, hanem inkább hatalmas tábortüzeket raktak az emberek, mert hideg volt az éjszaka.
Az út másik oldalán a 41. ezred tüzei lobogtak, valahol Latisana felé pedig hatalmas égések világították meg a csillagos éjszaka egét. Mindnyájan behurcolkodtunk egy-egy sátoros kocsiba s a csata kezdete óta ez volt az első éjszaka, mit átaludtunk. Éhesen, fázósan, kimerülten húztam fülemre a takarót. Egy-egy ló prüszkölt csak néha s az éjszaka védőn eltakart bennünket…
Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.
