Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 32. rész
1918. október 30-án folytatódik hősünk alakulatának a piavei visszavonulása. Sacile elérése a cél, majd a Livenza hídján átkelve a folyó keleti oldalán kell állást foglalniuk. Menetük félelmetes és kegyetlen élménnyé válik. Égő falvak között, robbanásoktól, olasz géppuskák zajától, légitámadásoktól kísérve törnek kelet felé. A lemaradókra hadifogság vár, a visszavonulók pedig a repülők „passziójának” vannak kitéve. A lezuhanó gép pilótája sem számíthat azonban kegyelemre...
[1918. október] 30-án reggel 1 órakor indultunk tovább, felzárkózva a Színyei üteg után. Először kihajtottunk a coneglianói műútra, ott az él megállott, hogy az egész oszlop szorosan felcsatlakozhasson. Csend volt, a San Fiori-i repülőbarakkok és hangárok tüze megvilágította a tájat. Amint ott állunk, egyszer csak jön egy lovas s parancsot hoz az ezredparancsnokságtól: azonnal erőltetett menetben tovább, napkelte előtt el kell érni Sacilét.
Bekanyarodtunk Porar felé a Colle Umberto – Sacile útra. Amint a kapaszkodóra értünk, az első üteg kissé elhagyott bennünket, mert lovai jobbak, ágyúi könnyebbek voltak. Károly, a lovászom előre ment lovon, hogy az összeköttetést a két üteg között fenntartsa, én pedig pár száz lépéssel az üteg előtt lépkedtem, hogy az összeköttetés valahogy meg ne szakadjon. Kísérteties mars volt: előttünk, mögöttünk, oldalt, körös-körül égtek a faluk. Sehol semmi nesz. Az ütegben egy hang nem hallatszott, csak a lovak prüszköltek, fújtattak fölfelé hatalmas terhükkel. Az útszélen ciprusok, fenyők sötétlettek, a hátunk mögött – nagyon közel lehetett – egy olasz géppuska kattogott kihagyással: pak, pak, pakpakpak…pak.
Olasz géppuskások akcióban
(Forrás: commons.wikimedia.org)
A Colle Umberto falu végére értünk. Valami sötétedett az úton. Ember volt, szuronyos baka. Amint meglátott egyedül, hosszú fekete pelegrinemben, sisakkal a fejemen gyalogolni, rámkapta a fegyverét. De aztán megismerte a sisak alakját és meghallhatta az ágyúk dübörgésést, leengedte a fegyvert és mozdulatlanul lesett tovább. „Hányas vagy?” „Harmincegyes”- volt a felelet. Sehol egy lélek, minden ház sötét. A hold vörösen felbukkant a templom mögött. Ismét rohamosan ereszkedtünk a műút felé. Már messziről hallottuk a motorok búgását, megkönnyebülten lélegeztünk fel: itt már mások is vannak.
San Roccónál állva találtuk az első üteget: nem jó felé megyünk. Összeült a haditanács, nézegették a térképet, még egy civilt is felkeltettek. Végre kisütötték, hogy arra a keskeny útra kell rátérni, amelyiknél a mi ütegünk éppen megállott. Előre mentem megnézni az utat: néhány száz lépésre ott találtam a II. üteget, éppen egy az úton lévő hidat javítottak. Felzárkóztunk tehát a II. üteg után. Igen ám, de az a híd annyira rozoga volt, hogy mire mi odaértünk, újból kellett javítani. Amellett a behajtás és a kihajtás oly meredek volt, hogy csak egyenkint, a legnagyobb gonddal lehetett elkanyarodni. Két löveg már a műúton állott, a többi nem jött.
Az első üteg közben szemrevételezte azt az utat, amelyiken állott. Meggyőződtek róla, hogy mégis ki lehet rajta menni a műútra s így azok is elibénk kerültek. Aztán megtudtam, hogy az első bekanyarodásnál a negyedik löveg beleesett az árokba s nem tudják kiemelni. A hátralévő járművek kihajtottak mellette, felzárkóztak a műúton és vártunk. Egyszer csak jön Cseresnyés [József] főhadnagy az V. üteg egyes részeivel és elkezdett kiabálni, hogy azonnal induljunk, mert az ellenség nyomunkban van. Elfogták Scomigónál a IV. üteget és az V. üteg parancsnoka, Karly [Gyula] főhadnagy is fogságba jutott két löveggel. Ő (Cseresnyés) is csak úgy tudott eljönni, hogy megtagadta parancsnokának az engedelmességet s az üteg reá bízott részével gyorsan elhajtatott. Még azt is újságolta, hogy Schuller [András] főhadnagy, a 41/2. hegyi üteg parancsnoka is ütegestül fogságba jutott.
Ez elég figyelmeztetés volt nekünk is. Szilcz [Tamás főhadnagy] elküldötte Búzás[ Sándor hadnagyo]t, jelentse meg Emánuel[László főhadnagy]nek, hogy hagyja ott az ágyút, mert míg azt az egyet mentegeti, mind ott maradunk. Aztán megindultunk Sacile felé. Emánuelék gyorsan utolértek bennünket. Azt az ágyút ott hagyták az árokban, csupán a műszereket szedték le róla s azokat el is hozták. Bágyadtan világított a hold, gyorsan haladtunk az öreg platánoktól szegélyezett úton. Cordignanóban hatalmas tűz égett a városház előtt, körüle felismerhetetlenségig beburkolózva a hadosztály vezérkara bámulta a tüzet. Az utcán a bakák ezrei, konyhák, kocsik, málhásállatok százai állták el az utat, meg kellett állani. Siettünk. Egyszer csak jön egy huszár s parancsot hoz a hadosztálytól: tüzérség azonnal tovább. Igen, de hogyan, mikor a kijárat el van torlaszolva? Emánuel elment érdeklődni. Egyszer csak hogyan, hogyan nem megindult a menet. Az V. üteg volt előttünk, hátraadták a figyelmeztetést: indulás!
Mikor kiértünk a faluból, már kezdett derengeni. Mire Ponte di Mudára értünk, meglehetősen megvirradt, reggeli köd ült a vidékre. Itt már összetömörültek az oszlopok. Rátértünk arra a széles, egyenes útra, amelyik Sacilébe vezet, itt már kettős oszlopban voltunk. Sacile felől hatalmas robbanások hallatszottak, majd füstoszlopok szálltak az ég felé, az út végén, ahol a láthatárral összeért. Mindenkin idegesség futott végig.
Időnként most már meg kellett állni, mert az oszlopok mind jobban összesűrűsödtek, és ezzel párhuzamosan mind jobban kellett vigyázni, hogy idegen oszlopok bele ne hajtsanak az ütegbe. Tiszttársainkban nem valami nagy volt a buzgalom, mert magamnak kellett untalan bevárni az üteg végét és a prepotenskedő idegeneket rendre utasítani. Egy ily alkalommal egy, az oszlopunkba betolakodni akaró trénszázadosnak bizonyos fejbekoppintásokról tettem célzásokat, mire elkotródott. Minden esetre különös jelenség lehettem hosszú pelegrinemben, fejemen acélsisak, oldalamon derékszíj, melyen bajonett lógott s az elmaradhatatlan térképtáska. Ebben őriztem leveleimet, fényképeimet, egy írást s azt a kis könyvecskét, melynek elvesztését s megtalálását már elmeséltem.
Az oszlopok mind jobban összetömörültek, az idegesség is nőttön-nőtt. Időnként ügettünk, aztán ismét hirtelen meg kellett állni, mert az oszlopok egymásba szaladtak, rettenetes hajsza volt. Sokszor négyes oszlop menetelt az úton, ordítva, lovakat hajszolva, egymást löködve, taszigálva, egymásba belehajtva, lépést, ügetést sőt vágtát gyors szaggatottságban felváltva. Az úton is jelentkezni kezdettek a repülők tegnapi munkájának nyomai: bombatölcsérek, szekerek, döglött lovak, kidőlt telegráfpóznák. Volt ott az árokban egy amerikai repülőgép is. Azt mesélik, ez olyan alacsonyan repült, hogy megakadt egy telegráfpóznában s lezuhant. Estében összeroncsolt egy zászlóst és két lovat: valóban, azoknak hullái ott feküdtek a másik árokparton. Erre a gép által szenvedett katonák rárohantak a pilótára, egy amerikai kapitányra s a körmükkel ízekre tépték.
Király Iván vázlata az üteg visszavonulásáról 1918. október 29-én és 30-án
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Egyszer csak egy hátborsóztató moraj futott végig az egész ordító, küszködő, amúgy is extázisban lévő csapattömegen. Tudtuk mit jelent s csakhamar az úttól jobbra meg is pillantottuk a rettegett ellenséget: három repülő úszott Sacile felé. Az úttól talán 1 km-re, avval párhuzamosan egyenest a városnak tartottak. Csakhamar hallottuk ám a városból a bombák reccsenését. Percekig, negyedórákig reccsentek a bombák, kattogtak a géppuskák. Aztán ott megunták, jöttek az út fölött Cordignano felé, bombázva, géppuskázva. Az egész oszlop állt, mert a motorok elfoglalták az utat: ki voltunk szolgáltatva a repülők passziójának. Rettenetes volt. Szerencsére az út mellett már voltak házak, száz, kétszáz méter távolságban egymástól, oda menekültünk. A lovak a földig letartották a fejüket, a legénység, midőn odaért a gép, a kocsik és ágyúk alatt talált menedéket. Amellett vigyázni kellett arra is, hogy ha az előttünk lévő oszlop megindul, mi is menjünk utánuk, mert – hármasoszlop állott az úton – a szomszéd oszlop elibénk hajtott volna. Így mentünk vagy 2 kilométert, házról-házra szaladva s ott is keresve azt az oldalt, mely a legjobban védett a csapkodó géppuskagolyók ellen.
Mire ütegünk beért a városba, a repülők elkotródtak ugyan, de oly nagy volt az idegesség, hogy úgyszólván vágtában mentünk át a hatalmas Livenza kőhídon, hol egy vezérkari őrnagy rendezte az áthajtást. Midőn az öreg torony alatt is áthajtottunk, mindenki fellélegzett. Elágaztak az utak, szabadabb volt a járás. Szilcz főhadnagy volt előreküldve az ezredparancsnoksághoz eligazításért, Mucin ment, mert a többi nem volt szolgálatképes; de nem láttuk sehol. Elkanyarodunk a vigonovói útra, hát egy huszár jön jelenteni, hogy az ezredparancsnokság itt van a közelben, megmagyarázta, hogy hol, s az ütegnek is tovább kell ezen az úton menni, állásba. Emánuel elmegy, hogy a jelzett helyen az ezredparancsnokságot felkeresse, én pedig még egy fél kilométert tovább vezetem az üteget, hogy ott bevárjam a további parancsot.
Amint megyünk, egyszer csak szembe találkozom Szilcz-cel, hogy ő már megkapta a parancsot; itt kellene állásba mennünk, közvetlenül a város szélén, fél kilométerre a Livenzától, azonban az abszurdum, mi valamivel hátrább megyünk, Magarini körül. Míg aztán tovább meneteltünk, elbeszélte, hogy jól meg kell választani az állást, mert védeni fogjuk a Livenza vonalat. Azért nem is megyünk oly előre, mert onnét egy-kettőre kilőnének bennünk. Közben találkoztunk a hadosztályparancsnokság autójával. Sypniewski [Győző] tábornok ült benne, a hadosztályparancsnok helyettese (Schamschula altábornagy hadtestparancsnok volt) és Capp [Gusztáv] ezredes, a tüzérdandár parancsnoka. Ezt azért jegyzem meg, mert ezen urakkal többé nem találkoztunk.
Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.
