Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 7. rész
1917 februárjának végén Király Iván szabadságáról visszatérve megismerkedik az Isonzónál a Komeni-fennsíkon állásba ment ütegéhez kapcsolódó fontosabb helyszínekkel. Megtudhatjuk mi és hol volt a „Sátor három”, a „Kukujba” és a „Kápolna három”, milyen volt az élet a kavernában, a tüzérségi megfigyelőben, s általában a szolgálat ezeken a helyeken, valamint, hogy „mi az összekötő tiszt tisztje”?
[1917.] Február 17.
Csudálatos az élet.
Csengős lovú szánkón lejártam még utoljára ezt a kedves vidéket. Vakított a hó, a csonka torony mindenünnen visszahívogatott magához.
A leánykánál nem voltam, milyen jó így, milyen titokzatos. Milyen jó, hogy fáj neki, milyen simogató érzés, hogy fáj nekem. Messziről búcsút intettem kisfalusi házuknak, olyan volt a tél, mint hermelinruhás öregasszony, mint hermelinruhás szép, fiatalos öregasszony. A lovak trappoltak, a csengő csilingelt, én elbúcsúztam.
Kornéllal találkoztam az úton. Már maturandus koromban a legjobb barátom volt, de istenem, ez a barátság is csak olyan alapokon nyugszik, mint az első szerelem, az illúzió alapján. Azért, hogy legalább itt megőrizzem a nevét, megemlítem, hogy a családi neve Berwald, az apja főerdész a Széchenyi Dénes kövesdi birtokán. Szóval ez a Kornél, a 24. sz. vadászzászlóaljnál szolgál Pesten, most haza utaz a szülőihez.
Amellett, hogy Miklós öcsémet is meglátogattam, szerkesztettünk egy külön programot Kornéllal, mely hasonlított ahhoz, mint a gimnazista korunkbeli. Benne volt a cukrászda is, vizitek, fenszterlizés , jégpálya. Ez utóbbi helyen találkoztunk két „régi” kisleánnyal, az egyik Kremer Olgi, kinek fekete szeme van, picike szája, a másik unokanővére, Kremer Margit, kinek kék a szeme, nagy a szája. Mulattattuk és mulattuk egymást, ahogy jön, főleg a városi pletykák voltak szóban. Hogy már mindenki férjhez ment a régi gárdából, a két Ráthonyi lány, a Russ lányok, Kató, mármint Rozenfelt Kató, Krausz Ellusnak is van vőlegénye, még valaki is asszony már, kinek a nevét profán lenne kiírnom...
Csudálatos az élet.
A gyorsvonat jól fűtött kocsii mind megvoltak telve, csak a folyosón tudtam helyet találni. Becsomagolt könyveimet a padlóra helyeztem, azon töltöttem az éjszakát. Az utasok folyton jöttek-mentek, mindenféle rassz, minden típus, mindenféle jellemmel, bizonyára annyiféle volt az utazásuk célja is. A gyorsvonat robogott velünk állomásokon, hidakon, alagutakon keresztül, városok, folyók, hegyek maradtak el káprázatos gyorsasággal, békés stájer házikók meg hóval belepett fenyőóriások.
A második és negyedik üteg a tüzérdandárral előre megy Divaccá-ra, 1917. január 17.
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
St. Danielben kiszálltam, aznap már nem jutottam el az üteghez, mert a második üteg kocsija elvitt az ő mozdonyállásukba, mely Reifenberg alatt van, a mi ütegünk Temnica mellett.
A „sátor háromnál”
A „sátor három” a mozdonyállást jelenti, mely Komen s Ivanigrad között fekszik. Az istállók dolinában vannak elrejtve, mely meredek, tán lapos röppályájú lövedék nem is érheti. Bizony nagyon szánalmas istállók ezek, deszkából, kátránypapírból összeácsolva, kipadlózva. Szalma, vagy más alom egy szál sincs a lovak alatt. Az egész istálló olyan széles, hogy a ló faránál nem lehet elhaladni, ezért számos ajtót kell rajt hagyni, ami viszont szellőssé teszi. Szegény lovacskáink nagyon bátortalanul lépegetnek, ide-oda csúszkálnak még a karszti köveken, még szokni kell nekik a terephez. A dolina szélén van a telephely, hol a mozdonyos tiszt lakásán kívül a lőszerkocsik állanak a lépcsővel együtt s a tartalék lőszer van felhalmozva. Lövegenként itt százötven lövedéknek, a lövegállásban pedig kétszáznak kell lenni.
A 41/II. tábori tarackososztály törzse és a 41/3. üteg tisztikara, balról-jobbra: Andreánszky István t. zászlós, Király Iván t. hadnagy, Ötvös József t. hadnagy, Dobsa László t. hadnagy, Adácsi Kornél t. zászlós, Saxer Oszkár főhadnagy ütegparancsnok, Takách Lajos százados osztályparancsnok, Szakáll István t. hadnagy, Cseresnyés József t. hadnagy, 1917. január
(Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
Saxer
A homály beálltával kocsin tettem meg az utat lövegállásig, mert az utak belátottsága miatt nappal nem lehet fárolni. Éppen azért meglehetős nagy forgalma van ilyenkor az utaknak. Ivanigrad, Zagrac, kis Voiscica falukon át vezetett utunk, a lövegállás Temnica mellett van egy dolinában.
Meglehetős nyomott volt a tisztikar hangulata a bőven elfogyasztott konyak dacára, mit bizonyára a harctér misztikusan veszélyes volta okozott. Belépésem után a másik mit kellemes meglepetéssel konstatáltam, a villamos világítás, melynek csak az az egy hibája van, hogy este tizenegykor eloltják. A lámpaberuházásokat a 20/3. honvéd tábori tarackosüteg tisztikara hagyta ránk, bizonyára örömükben, hogy elmehettek innét. Állítólag az orosz harctérre transzportálták őket.
Reggel a kis, de piszkos ablakon beáramló napfény ébresztett fel. Felöltözködtem, megtekintettem, tulajdonképpen hol is vagyok? Az ütegállás meglehetős lankás dolina. Ez a kilövés szempontjából célszerű, de az a kár, amilyen jó a kilövés épp oly könnyen jöhet is bele.
Mert vannak itt olyan dolinák is, sőt ezek a leglakottabbak, melyek meredek falúak, a meredek fal ellenség felőli oldalába építik a lakásokat. Ezekbe a mély, szakadékos dolinákba legfeljebb mozsárral lehet belőni, lapos röppályájú lövedék nem eshetik bele. Szóval a mi ütegünk dolinája nem ilyen. Kaverna sehol. Az üteg előtt vagy száz lépésre van egy barlang, ez van arra szánva, hogy pergőtűz esetén oda menekül a legénység. De ha pergőtüzet kap a tüzérség, akkor úgyis támadás van, volt a vigasztalás, akkor lőni kell, nem lehet elbújni.
A dolina szegélyén van a hat tarack elhelyezve, leplező ernyő alatt, kőfallal szegélyezve. A löveg mellett jobbról a félszakasz fedezéke, balról a lőszer födözéke, melyet hullámpléh s kőfal véd az eső s a lövedékek ellen. Azonkívül az arcvonal két szárnyán egy-egy födözék ugyanúgy megépítve a zárótűzhöz. Dolina lejtőjén vannak a többi fedezékek: telefonszoba, legénységi lakások, iroda, a legfenéken a két tiszti lakás, közöttük a tiszti legények lakása.
A szomszédos dolinában van a készültségi mozdonyállás. Itt állt a hat lövegmozdony s hat rudaslópár, mely hívatva volna végső szükségben a tarackokat elvontatni.
Az élelmezés nem oly borzasztó nehéz, mint azt ígérték. Igaz, melegített az étel, de annál nagyobb bajunk sose legyen Este hozzák be a vacsorával együtt az ebédet is.
A szolgálat kényelmes – mondották a többiek. Van egy ütegparancsnoki megfigyelő a Stara Lokván, egy összekötő tiszti szolgálat a 464 kótén a gyalogzászlóalj parancsnokságnál. Ez utóbbit az ezred itt lévő három ütegének tisztjei felváltva tartják megszállva.
Zárótűzszakaszul a 18. biene van kiutalva, a 21. 22. Biene elé segítőtűzet adunk szükség esetén. Parancsnokságot tekintve az üteg a Vigh alezredes csoportjához tartozik, a dandár a VII. hadtestbe sorol. Taktikailag teljesen függetlenek a hadosztálytól, a tüzérséggel a hadtest tüzérparancsnok, Ellenberger ezredes diszponál.
Három napot azzal töltöttem, hogy szoktam. Élénk ágyúzás volt mindig, mégpedig délelőtt mi, délután inkább a digó lőtt, ennek fő oka bizonyára az, hogy délelőtt az ellenség terepe, délután a miénk van élesebb megvilágításban. Napközben túlnyomóan a rajvonalra, estefelé a tüzérségre s falukra, éjjel az utakra tüzel. Repülőtevékenység állandó. Érdekes látvány, midőn megjelen a piros-fehér-zöldre festett nagy Caproni gép, két három páncélos kis Fokkertól kísérve. Nagyszámú elhárító ütegünk valóságos pergőtüzet zúdít rájuk, de még egyet sem lőttek le.
Térképvázlat a Király Iván által leírt helyszínekkel (az alaptérkép már az 1917 szeptemberi állapotokat ábrázolja)
(Készítette: Kajon Árpád, alaptérkép: maps.hungaricana.hu HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum H IV d 682/9-80)
„Kukujbán”
„Kukujba” a 464-en lévő összekötő tiszti telefonállomás neve. Egyáltalán az összes telefonállomások álnévvel szerepelnek, mert ismert dolog, hogy az olaszoknak is van lehallgató apparátusuk, nemcsak nekünk. Szóval a mi ütegünkre került a sor, én lettem kiszemelve felváltónak. Pokrócokkal s egyéb szükséges holmival felszerelve már hajnalban elindultunk arra a helyre, melyről oly sok rémmesét hallottam. Acélsisakos árnyak bolyongtak, kocsik zörögtek el mellettünk a holdfényes éjszakán. Hála ügyetlen telefonistámnak, el is tévedtünk, de azért még a köd felszállta előtt minden baj nélkül felértünk a hegy csúcsán lévő Ferdinánd kavernába, mely két napig szállásul volt szolgálandó.
Kaczvinszky hadapródjelölt várt a bejáratnál, átadott minden felszerelést: pisztolyt a rakétákkal s piros-fehér-zöld jelzőlámpákat. Elment, és én körülnézhettem. Bizony, nem volt valami barátságos hely, de, ami a fő, feltétlen életbiztos. Szóval mesterséges barlang, melynek a belseje deszkával van kibélelve, hogy esetleg leváló kő valakinek ne essen a fejére. Több teremre oszlik, mindegyik teremben priccs, mégpedig emeletes, keskeny járda. A legbelső terem volt a tiszteké, itt volt nekem is egy fekvőhely kiutalva. Éppen rosszkor jöttem, mert estére a zászlóalj, mely a L.I.R. 4-től volt, váltandó a L.I.R. 2 által, s az új zászlóaljtól a szemrevételező tisztek ott aludtak. Bizony k.k. bakáknak jobb dolga van, mert csak nyolc napig vannak a vonalban, aztán tudja Isten meddig tartalékban.
Mi az összekötő tiszt tisztje? Az, hogy szemmel tartsa az ellenséges állásokat, változásokat bejelentve, harc esetén telefonnal, vagy ha az elszakadna, piros rakétával jelet adjon a zárótűz megnyitásaira. Később e kötelességeket az akkori ezredösszekötő tiszt, Csikvándy százados hisztérikus rohamaiban annyira kiszélesítette, hogy bele lehet bolondulni. Telefonvezetéket nekem az ezredösszekötő tisztig kell fentartani, ki ugyanazon ezredparságánál tartja állomását. Volt is összeköttetésem mindkét napon, de csak reggel, öt percig. Éjjel a mászkáló bakák szaggatták össze, nappal a digók ellőtték. S ismeretes dolog, hogy délután ott egy léleknek nem szabad mutatkozni. Sok mindent csináltam a két nap alatt, tulajdonképpen mégis semmit. Bosszantó volt. Olvasni láttam, mert a szomszédomnak (15 cm-es messzehordótól megfigyelő) folyton égett a lámpája. De a levegő ott, az valami rettenetes! Van ugyan ventilátor, mely vastag pléhcsövön nyúlik be a kaverna közepéig, két ember hajtja, de nem használ semmit. Aztán az a sok lármázó, pöfékelő, köpködő, tetvésző baka ott, – na, undorító. Én voltam a világ legboldogabb embere, midőn elérkezett a harmadnap reggel, döglött huszonnyolcasok s hátborsoztató gránáttölcséreken keresztül elhagytam ezt az átkozott helyet, oly gyorsan, mint csak lehetett.
Az ütegbe érve rögtön alaposan megmosakodtam, átöltözködtem – mondhatom felséges volt. Ismét néhány nap pihenő következett.
Tüzérségi megfigyelő távcsővel
(Forrás: Kajon Árpád gyűjteményéből)
„Kápolna három”
A Stara Lokván lévő ütegparancsnoki figyelőnek a neve. A hegy tetején sűrű fenyőerdő borítja, itt épültek fel a tüzérségi megfigyelők, a hozzájuk tartozó hochstandok, kavernák százai. A telefonvezeték annyi, hogy reggeli napsütésnél úgy ragyognak, mint a pókháló. Az olaszok tudják, hogy ott vannak a tüzérségi figyelők, csak akkor lőnek oda, ha mi is lőjük az ő figyelőiket, melyek a 376-oson vannak a fenyőerdő szegélyen.
A mi megfigyelőnk, mely az első üteggel együtt van, a földbe van robbantva. Az így keletkezett gödörben kis fakunyhó van építve, tetejére egy sor sín élével, kb 1 méter vastagon kő van rakva. Szóval középkaliberű gránátot tán még kibírna. A berendezés: pad, mely ágyúl is szolgál, asztal, polc, kályha, a telefonistáknak emeletes priccs. Ezen keresztül vezet fel a figyelőréshez a lépcső, hol szép látvány tárul a tizenötszörösön keresztül szemlélő elé. A 464-tól a Lokvicáig nagyszerűen látni a saját állásokat, az ellenség terepét. A Fajti Hrib, Kostanjevica rommá lőve, a 363, 376, s az egymásba mosódó különféle értékű hullámok sokasága, utak, a Segeti házcsoport, Lokvica. Háttérben Görz, s a tiroli havasok. A hegy keleti oldalánál gyönyörű kilátás nyílik a tengerre, látni Mon Falconét, s az Adriawerk megmaradt kéményét.
A Stara Lokva oldalából északi irányba készült fotó napjainkban. A kép középpontjában Kostanjevica na Krasu látható, a háttérben balra a Fajti Hrib, ami olasz kézen volt, jobbra a Veliki Vrh, ahol az osztrák–magyar állások húzódtak, s ahol a Kukujba telefonállomáson Király Iván is tartózkodott
(Fotó: Juhász Balázs, 2023. július 15.)
A szolgálat harminchat órás, reggeltől másnap estig. Éjjel mindig csak egy tiszt van kint, egyik nap a mi, másik nap az első ütegből. Nappali fűtés sajnos, csak úgy lehetséges, ha egy kilyuggatott páncélsisakban parazsat szítnak. Csak az a nagy baj, hogy az ütegtől hat kilométerre van, azért most egy új készül Vojščicán.
