„Ha a posta nem tartaná bennünk a lelket...”

2024.04.08. 07:00 :: KajonÁrpád

Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 6. rész

A mai részből megismerhetjük, hogyan telt 1916 karácsonya, amikor a naplóíró kibékült a felettesével, majd a szilveszter éjszaka. A későbbi napokban kirándult a környékben és olvasott, olvasmányélményét velünk is megosztja. A tartalékban töltött időszakban csak a posta tartja benne a lelket. Menázsi felelősnek is megteszik, ami sok bajjal jár.

Karácsonyest

A legénység az ablak alatt sorakozott. Az altisztek bevonultak a szobába. Meggyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit, az ütegparancsnok beszélni kezd. Ez már a harmadik karácsony, mit szeretteinktől távol a harctéren töltünk. Pozitív kilátásaink vannak, hogy ez az utolsó. Az üteg eddig is dicsőségesen megállta helyét a csaták viharában, ezután is megállja, ha kell, a sarat.

Kezet fog a három tűzmesterrel, az altisztek kivonulnak. Pillanatnyi csend, felhangzik az ablak alatt „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar...” Eloszlanak. Vacsora. Utána pezsgő s bejön werkmeister Dorchondill Franz, elkezd játszani saját gyártmányú hegedűjén. A hangulat emelkedik. Itt az idő a diplomata nem habozhat, itt az ideje elintézni a vonalban történt affért. Kissé elfogódottan mondottam a következő rövid kis beszédet: Karácsonyi díszben a szoba, karácsonyi hangulatban gyújtottuk meg a karácsonyfa gyertyáit. Valamikor mást jelentett ez nekünk. Fehér lepel fedte a világot, az élet küzdelmeiben elfáradt lélekkel menekültünk szeretteink körébe, a családi tűzhely melegéhez, hogy fehér álmokat álmodjunk, melyekben a következő karácsonyig csalódni fogunk. Most fegyverben vagyunk, ágyúdörgés hallatszik kívülről. Most még inkább szükségünk van arra, hogy a karácsonyfa alá meneküljünk, ahhoz az eszméhez, amit a karácsonyfa jelképez. Egyetértés, szeretet, béke legyen most a mi fehér álmunk. Kívánom, ne következzen be a kiábrándulás. Ennek jegyében emelem koccintásra poharamat.

 

Várrom a Reka partján Naklo közelében, valószínűleg Školj vára Várrom a Reka partján Naklo közelében, valószínűleg Školj vára
(Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)

Csend lett, majd felemelkedett az ütegparancsnok, beszélni kezdett. Sorra vette a tisztikart, méltatta az érdemeket. Természetesen [olvashatatlan név]nél megint egy órát időzött. Most már tudom, miért szereti azt a különben utálatos frátert. Mert van neki egy nővére, úgy hívják, hogy Kató... Még több toaszt is volt, végre kerülgetés nélkül szóba került maga az affér is, Saxer bocsánatot kért ünnepélyesen. Így a különben üres ünnep mégis a béke estéje volt. Éjfélben otthagytam őket...

[1916. december] 23-án Gizikétől egy kis feldíszített fenyőágat kaptam.

A sok leányfej közül egy maradt meg. Vajon milyen virág a csokorból? Tán mirtus, tán búzavirág.

Szeretném, ha tudnálak szeretni te szőke kisleány. Szeretném, ha szívem tudna örülni az ifjúság [olvashatatlan szó], ha ajkam tudna még a szerelem lágy nyelvén szép szavakat súgni...

Szeretném, ha szeretnél engemet, te szőke kisleány. Szeretném, ha magadhoz vonnád sivár lelkemet, lelked leheletével életet öntenél belé.

Szeretném, ha még egyszer láthatnálak!

[1916. december] 26-án.

Olyan zavaros minden. A ködön néha át-átcsillan a falu sziluettje, mely vibrál, mint a tavaszi levegő. A köd szemerkéi egymást keresztezik, mind sűrűbben, lassanként groteszk figurákká alakulnak, melyek valami egzotikus táncot járnak a dimenzióban.

Milyen lehet most odahaza? Anyukám könnyes szeme édesapám reszkető hangja, kistestvéreim, hogy odabújnak hozzájuk, hogy mesélnek a boldog jövőről...

Kis leányka, talán mégis szeretsz? Óh, tudom, nagyon jól tudom, hányadik stációja ez a kálváriának. Nem messze van már a kereszt, lassan kibontakozik a ködből.

Pá, kisbaba… pá...

 

A Rieka völgye malommal madártávlatból. A Rieka völgye malommal madártávlatból.
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)

[1916. december] 29-én.

Coer dáma jegyében telnek a napok, mert ugyan mikor fogja a kezébe az ember a patience kártyát, ha nem az unalom óráiban. Zajtalan, mentes napok (csak a frontról, 40 km távolságból hallik a rettenetes ágyúdörgés), mégis az egyedüllét idejében megérint a jövő sejtelmeinek a szellője. Nem lehet tudni, miféle jelentéktelen esemény lesz kulináris jövőben.

Tegnap este elbúcsúztattuk Méreyt, (Saxer még délután Triesztbe utazott „némi mulatozások szempontjából”), ki az x. számú miniszteri rendelet értelmében, mely az aktív tisztek számát ütegenként egyre (ütegparancsnok) szállítja le, a pótüteghez haza vonult. Az ezredtől még elmentek Miklós hadnagy (1. üteg), Schuller főhadnagy (4. üteg). Kedélyes egyszerű volt a búcsú, hisz haza mentek s oly fényes jövő illúziójával! Szegények, kívánom teljesüljön a kívánságuk. Kívánom, mint olyan, ki mindig csak azt tapasztaltam, hogy rossz után csak még rosszabb jön.

Mérey eltávoztával én bizattam meg az első tiszti teendőkkel (óh, de sok van!), sőt, míg Saxer Triesztben lesz, kénytelen vagyok az egész üteget parancsnokolni. Dobra betegen jött meg Triesztből s még a menázst is a nyakamba sózta félezer korona adósságával együtt. Nahát!

[1916. december] 30-án.

Pára ült az ablakokra, sötét a szoba. Az élő fenyőgirland kellemes illatot áraszt, ürülő üvegek, félig telt poharak társaságában mulasztják az időt tiszttársaim.

Az ablakhoz lépek, letörlöm a párát. A ház előtt domb emelkedik, mely kőrakásokkal van behálózva tetejét sötét fenyőcsoport koronázza. A domb körül fut a rosszé, mely fehéren fénylik a kátyútól, egymást érik rajta a fehérponyvás trénkocsik, tüzérségi fogatok, melyek bizonyára szénáért mennek a hátországba. Szürke, pej, fekete, almás, kicsi, magas, orosz, magyar, jámbor és makrancos, jól ápolt és sovány lovak, szelíd és kiabáló, daloló és álmos öreg kocsisokkal. Közbe-közbe egy autó jön erős fékezéssel a lejtőn lefelé. A lovak némelyike félreugrik előle, majd újra rend lesz, a kocsik húzódnak végtelen sorban. Unalmas látvány. Gyerünk ki, itt nem lehet megmaradni.

Az úton nem lehet kikerülni a sarat, mert mindenhol van, felmegyek hát a sziklák közé. Az eső kimosta a humuszt a merőlegesre fordult kőrétegek közül, vigyázni kell, mert ott szorul a vigyázatlan. Ahol némi humusz vagy moha megmaradt azonnal kihajtanak a páfrányok, kövi pimpók levelei. A vadgalambszürke köveket kénsárga s lilás rózsaszínű mohok tarkítják.

Elérek a szakadékhoz. Törmelékkő tölti ki a groteszk pózban elhelyezkedett sziklacsúcsok közeit, lenn, szédítő mélységben, zúg a Raka csudásan tengerzöld vize.

Tán a mészkővé vált titánok el tudnák mesélni, hogy történhetett, míg ez a folyó oly mély medret készített magának. Tán felelnének a félelmes kőszörnyek, ha Muzsa királyleány felébresztené álmukból, megkérdezné őket. – Szirti galambok csapata villan a sziklák között, majd újra eltűnnek.

Egy benyúló sziklát megkerülök s a szerpentinen lassan lemegyek a vízhez. Mennydörgésszerű robajjal rohan be itt a folyó a hegy alá s a barlangszerű nyíláson langyos levegő áramlik ki.

A folyó partján hatalmas virágú primulák sárgállnak, valami halványzöld virágú Helleborus nyílik.

A szakadék felett a szőke ég mosolyog, néha egy-egy bárányfelhő alatt fut el a szakadék. Szédülök. Jó lesz visszatérni, hátha jön már a parancs: az üteg holnap reggel indul a … s akkor...

Szilveszter éjszakán.

Meg van gyújtva az a karácsonyfa, reszkető lángját csudálkozva nézi a bekandikáló sötétség.

Három gyertya ég. Három láng van az életben is, megvilágít, mely lépteinket irányítja, a két remény, szeretet lángjai ezek. A hité, mely vigasztal, a reményé, mely erősít, a szereteté mely összefűzi s megtisztít.

Tizenkettőt mutat az óra, a gyertyák kialusznak. Az ütegkürtös az ablak alatt imát fú, a hegyek visszaverik a hangot. A frontról hirtelen hatalmas ágyúdörgés morajlik.

Sötét van. A hit, remény, szeretet lángjai azonban nem alusznak ki, ez maradjon vezető a következő nehéz esztendőben, úgy legyen.

[1917.] Január 1.

A karszt terep sziklaóriásainak védett oldalán apró falvak bújnak meg, de megtévesztő összevisszasággal, mindegyik ház maga is külön sziklán épült.

Az építés már félig-meddig olasz, de úgy látszik, az építésnél inkább az esős éghajlatra s a pusztító bórákra vannak tekintettel, mint a stil milyenségére. Szótlan, komor szlovén nép, teljesen délszláv típus, különös jellemvonásuk az irigység s zárkózottság.

A dombokat, kevésbé sziklás hegyeket kőfalak hálózzák be, hogy az eső kárt ne tegyen az utakban, egyéb építményekben. Ahol egy levélke humuszt is meg tudnak kötni, legelőnek, sőt szántónak is felhasználják. Látni még két-három négyzetméteres „földbirtokot” is.

Az utak, tüzérségnek ez a legfontosabb, elsőrendűek; csak bizony sötét éjjel, különösen nem helyes józan állapotban, meg különben katonáéknál oly könnyen előfordul, nem tanácsos rajta kocsin utazni, mert az útnak kevés oly részlete van, hol ne volna legalább az egyik oldalon 40-150 méter mély szakadék. Különösen veszélyes ez a fronton; ha egy ellenséges lövedék a közelben robban s ha a hatosfogat megbokrosodik: szobrásznak való a szebbnél-szebb pózok tanulmányozása.

De most itt nincs harc, ezt az állapotot tartaléknak mondják. Az egyedüli ténykedés itt abban áll, amit vulgo vegetációnak mondanak. Szellemi élet: az nincsen.

Ez nem élet. Ha a posta nem tartaná bennünk a lelket, sikerrel lehetne összehasonlítani a társaságot azon szerencsétlenekkel, kiket a társadalom erkölcsi ítéletekkel távolított el magától, mint Dreyfus kapitányt. Ez a jelen, ebből a nézőpontból kell beállítani a jövőt. Én már magasra emelkedni sem tudok, intenzíven érzem kisebbségemet. Sírni – tán még tudnék.

[1917.] Január 3-án.

Biró Lajos „Serpolette” című regényét olvastam. Objektív kritikát mondani a magamfajta amateurnek nagyon nehéz, mert már az író neve, egyéniségének, illetve stílusának szimpatikus volta nagy befolyást gyakorol az olvasóra.

 

Bíró Lajos: A Serpolette c. könyvének borítója, az Athenaeum Kiadó 1914-es kiadása Bíró Lajos: A Serpolette c. könyvének borítója, az Athenaeum Kiadó 1914-es kiadása
(forrás: moly.hu)

A regény Orth János története akar lenni. A herceg szereti a színésznőt, lemond rangjáról, származásával járó jogairól, hogy elvehesse. Átalakítja jachtját kereskedő hajóvá, fáradtsággal akarja megkeresni kenyerét. Nejévé teszi a színésznőt, az követi útján. A legközelebbi út néhány olasz kikötőn keresztül, hol árukat vesz fel, Amerika. Útközben kinyilatkoztatja a legénység előtt, hogy ő nem feljebbvalójuk, hanem üzlettársuk, a hajó is közvagyon, keresetből is mindenki fizetése arányában fog részesedni. Ez elkapatja a matrózokat, lassanként teljes anarchia lesz úrrá a hajón. A herceg teljesen megtagadja énjét, hogy ezt az ideáját szolgálja. Ennek a következménye, hogy mikor Amerikában kirakodva tétlenül álldogáltak, a matrózok kényszerítésére kénytelen volt lőszercsempészést elvállalni egy dél-amerikai köztársaságnak. Innen a regény folytatása szinte elkülönül az egésztől.

A hajón teljes anarchia uralkodik. A matrózok mulatnak. A herceg komor hozzáférhetetlenségben ül a kormánynál éjjel-nappal. Ridarsky kormányos, ki az admirális hercegnek segédtisztje volt azelőtt, egy matrózával verseng, Vannonival az ismét színésznői allűröket felvévő Annie szerelméért. Mikor már az asszony teljesen a matrózok közé került, azok a dühöngeni kezdő Ridarskyt megfogják, s a kabinjába csukják, majd a nővel együtt dorbézolásba merülnek.

Ezalatt a herceg, ki Thurn Péter nevet vette fel, a kormánynál áll, erőltetett gőzzel hajtja a Serpolette-t, így nevezte el hajóját, egy pont felé, melyet folyton figyel szemével a térképen. Így halad a hajó, abban a pillanatban, mikor teljesen felbomlik a morális rend, a hajó teljes sebességgel nekimegy a célba vett sziget szikláinak, a rajtlévő robbanóanyag explósál, a hajó utasaival együtt eltűnik a hullámok között.

A herceg tehetséges, erős karakterű férfi, kit mindazáltal mindenki mellőz, mert sokkal kevésbé előnyös tulajdonságokkal ellátott bátyja a favorit az udvarnál. Az imádott nő birtoklásáért lemond minden világi vagyonáról, egy eszményi Köztársaság alapját akarja megvetni. Sziklaszilárd elhatározással mond le mindenről, még akaratáról is. Nem így neje, ki nem tud lemondani igényeiről, miket, mint világi hölgy megszokott, mivel férje higgadt, konzervatív magatartása nem elégíti ki, a matrózok között keres szórakoztatót magának. A herceg látja neje elhidegülését, süllyedését, de célja keresztülvitelére nem korlátozza. De hát akkor miért mondott le rangjáról. Elkeseredésében, vagy – nem fejeződik ki világosan – elpusztítja mindnyájukat. A másik főszereplőt, Anniet jellemeztem: szintén következetlen. Egyedül az öreg uralkodó jellemzése jó, ki szenvtelen, hideg, közömbös a társaságban, de mélyrelátó, bölcs filozófiát vet fel előttünk, herceggel való négyszemközti beszélgetésében s elárulja, hogy ő sem szívesen ül a trónon, de ha isten oda rendelte, ő belenyugszik akaratába.

Összefoglalólag a regény stílusa gyakorlott tollra, írói fantáziára vall, az egész erőltetett, inkonzekvens részek mesterkélt összekalapálása, az ú.n. ponyva benyomását kelti.

[1917.] Január 6-án.

Jövének pedig napkeletről három királyok a kisded jászolához, ajándékozának neki aranyat, tömjént mirhát. Vajon mikor jönnek már a mi három királyaink a béke jászolához? Az ajándékot már megáldoztuk: életet, könnyűt s vagyont...

 

Itt mindig jók az utak Itt mindig jók az utak
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)

[1917.] Január 9-én.

A ködös szürkeségben még egyre ott kísért a boldog múlt emléke, mikor keresztülrobogott a néptelen falucskán s a kedves piros ruha megvillant az illatozó akácfák fehérvirágú lombja alatt...

Milyen furcsa! Hogy várom a postát, hogy simogatom a keze írását, hogy hallgatom, mintha betűkből suttogna felém, hogy keresem a ködben elvesző alakját, a bóra zúgásában, mintha a hangját hallanám elhalni, a fekete felhők közül előtűnő égről mintha az ő szeme mosolyogna. Hogy szeretném magammal elhitetni, hogy szeretem.

[1917.] Január 11-én.

Emlékeim tarka ködében fájó sóhajjal keresem pici lábaid nyomát, szomorú szemű barna leány!

Utánad megyek a májusi ragyogásban illatozó hársfák alatt. Felcsókolom lábaid nyomát, amerre jártál!

Utánad megyek, imádságos könyvembe rejtem a fehér akácvirágokat, miket letéptél.

Utánad megyek, ablakod alá hintem szívem virágait, te szomorúszemű barna leány!

Utánad megyek!

Te szomorú szemű barna leány, utánad mentem!

Utánad mentem, kezembe vettem kis kezedet, reám ragyogtál

gyönyörű szemeddel. Pici ajakad kedves szókat mondott, hangod

olyan volt, mint az eol-hárfáé.

Hangod olyan volt, mint az eol-hárfái, én néked nyujtottam

szívem Margit-virágait, te fehérruhás jelenség!

Emlékszel-e még?

Emlékszel-e még, hogy hozzád imádkoztam?

Emlékszel-e, hogy éretted imádkoztam?

Emlékszel-e hogy könnyűim kisértek?

Emlékszel-e, szomorúszemű barna leány?

Ne menj el, ne tűnj el álmaim ködében édes szent

margitvirágom!

Ne menj el, ne tűnj el a lenyugvó nappal,

Ne menj el, ne tűnj el, maradj velem, ragyogj reám

a ragyogó csillagokkal,

Maradj velem, édes szent Margitvirágom!

Maradj velem, simítod le szememről a bánatot.

Maradj velem, álmodtasd át, ami elmúlt,

Maradj velem, altass el álomba.

Maradj velem, suttogj eol-hárfa hangodon,

Maradj velem, szorítsd arcomra arcod,

Maradj velem, add kezembe kezed

Altass álomba, suttogj eol-hárfa hangodon.

Ne menj el, szent Margitvirágom!...

[1917.] Január 17.

A sors azt a feladatot adta elém, hogy a mai nap írásmunkája krónika legyen. A krónikát írásaim gerincének tekintem, hű képét akarván adni annak a drámának, melynek mi vagyunk néha komikus, máskor tragikus szereplői, esetleg csak statisztái (csacsisztái).

A jelen alkalommal nagy élénkség uralkodik itt hátul, óriási forgalma van az útnak, ütegek és kocsik, gyalogosok és lovasok vonulnak el előttünk: a hadosztályt előbbre tolták. Maga a hadosztályparancsnokság St. Daniel mellé költözzön Sezanából, a bakákat Divazza környékéről Opcsina környékére vitték, míg a 41. tüzérdandár, a mi ezredparságunk, a 2., 4. üteg Divazzán szállásoltak be.

A hadosztály trén is előre jön St. Peter vidékéről a hadosztály egészségügyi intézetével együtt. Némelyek azt mondják, hogy ez csak egy lépés a tűzvonal felé, de az sem lehetetlen, hogy egy újonnan érkező hadosztály számára készítenek helyet.

Vasárnap, azaz 15-én megjön a lépcső a 4. üteg és a mi ütegünk számára. Elég jó lovak jöttek, csak néhány beteg. Megismertem köztük Etelt, kedves érsekújvári lovamat, holnap fel is nyergeltetem, ha Saxer engedi, őnagyságát, ki különben ifjú úr s azért most más nevet is kapott.

 

Ivan Gombač „nagyszállodája” egy korabeli képeslapon Ivan Gombač „nagyszállodája” egy korabeli képeslapon
(forrás: Wikimedia Commons)

[1917.] Február 2.

Lassanként egészen berendezkedünk. Hogy bórában is meleg legyen a szobánk, átjöttünk Matavunba, hol kölönben a lépcső egy része is el van helyezve, s Ivan Gombač nagyszállodájában keresünk lakást. De akkor jön Cseresznyés Jóska, kit aktiváltatása[[a tartalékos állományból áthelyezték a hivatásos állományba]] miatt Adácsival kicseréltek, a szomszéd szobában szállásolja be magát, miáltal éjjeli hazajárkálásával sok bosszúságot okoz. Vele lakik Ringbauer zászlós, aki segédtiszt az osztálynál. Megalakult ugyanis a II. osztály, hova a mi ütegünkön kívül az 1. tartozik. Osztályparancsnok Takách Lajos százados. Aki azelőtt az ágyúsok harmadik ütegének volt a parancsnoka. Szereplésével mindinkább érvényre jut a szolid elem, jóllehet ő ezt túlságba viszi, mert hiszen legényember természet szerint nem élhet úgy, mint a meglett házas ember. Majd kiegyenlítődik, most vagyunk az átmeneti korban. Különben mostanában nagyon szeszélyes hangulatban vagyok, a menázsmájerság is sok bajt okoz.

Szólj hozzá!

Címkék: király iván m. kir. 41. honvéd tábori tarackosezred naklo matavun

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4818374707

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása