Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 4. rész
Király Iván 1916. december 8-tól kezdett rendszeresen kézírásos naplót vezetni, amelynek első lapjára 59 évvel később rövid magyarázatot is írt az írásmű születésének a körülményeiről. Az eredeti szándéka szerint a szépirodalom és a történetírás határai között mozogva, de minden műfaj szabályaitól mentesen, a pillanatnyi benyomásait kívánta a naplójában megörökíteni. A mai résztől ezt a naplót kezdjük bemutatni. Az írás Volhíniában indul, amikor hősünk és bajtársa a szabadságáról visszatérve egy kis cholmi kitérőt követően az ezredüket keresi, amely már bevagonírozásra készül, hogy frontot váltson.
Ezt a szép kiállítású naplót Budapesten vásároltam egyik alkalommal, mikor már megérett bennem az elhatározás, hogy a háború alatt odakint, a harctéren is naplót vezetek. Nagy időket élünk: hátha egykor irodalmi értéke is lesz ennek a naplónak? S most, 83 éves koromban, az első világháború után 59 évvel, a második világháború befejezése után 32 évvel beletemetkezem az emlékekbe.
A napló borítója
A címet akkor adtam, mikor 1916. december 18-án elkezdtem a rendszeres naplóírást. A
Carymary – Carymara
címet is én adtam neki. Akkor már fülig benne voltunk a háborúban, harcedzett öreg tüzéreknek számítottunk. Egy évet töltöttünk az északi harctéren, ebbe benne van az egész harctéri tél is, ami különleges feladatok elé állítja a harcoló feleket. A nagy támadások, a mozgóharcok elnémultak, az arcvonalak megmerevedtek, a küzdő felek télire berendezett födözékekben, „bunkerokban” néztek egymással farkasszemet. Mikor ezt a naplót megkezdtem, éppen egy szabadságról utaztunk vissza a harctérre, ahol ezredünket már akkor kivonták az arcvonalból, hogy levigyenek az olasz harctérre, ebben a lelkiállapotban adtam naplómnak ezt a címet is. Úgy emlékezem, Descartesnek, a nagy bölcselőnek volt ez a mondása, szabatosan magyarra fordítva annyit jelent: MINDEN MINDEGY!
A napló első oldala
Bevezető
Tapasztalataim szerint az esztétikusok a naplót a szépirodalmi termékek közé sorolják. Ha gondolkoztam ennek helyességén arra a megállapításra jutok, hogy a napló hovatartozóságát aszerint kell megítélni, hogy milyen célt szolgál.
Írásaimban úgy a nagy jóakarattal tán szépirodalminak nevezhető, mint a korrajz, sőt tán a história határai közt mozgó, pasquill-szerű mozaik variálódik, mégis mentes minden műforma lenyűgöző szabályaitól. Csakis a momentán impresszió vezeti tollamat s ennek jegyében kezdem meg naplóm vezetését.
Transport Hornisch 134/278
1916. december 8-án.
Nahát az a cholmi kirándulás! Egész biztosan az utolsó volt ebből a fajtából!
De rövid leszek, mert nem volt méltó záradéka ennek a rövid, de kedves kis vakációnak. De hiába sápítozom, mégis csak én vagyok az oka. A dolog ott kezdődik, hogy Oderbergben oly gyorsan kellett átszállni a krakkói gyorsra, hogy a legények a poggyászokkal lemaradtak.
Természetesen ez nékünk nem volt mindegy, s érdeklődtem a kalauztól mikor jön a következő vonat. Három-négy óra múlva. Gondoltam egyet, s a következő pillanatban proponáltam útitársamnak Balassának, hogy a következő vonat indulásáig szálljunk ki Lublinban, tekintsük meg az aránylag kellemes volhyniai Párist. Helyes, az ajánlatot elfogadta. Fél óra múlva újra megszólalt s azt ajánlotta, hogy ne Lublinban, hanem Cholmban szálljunk ki, ő szeretné a harmincegyes ismerőseit meglátogatni, kik az ott állomásozó 25. és 26. menetzászlóaljaknál vannak. Beleegyeztem, de mire Cholm felé értünk, besötétedett. Latolgatva az eshetőséget, aggodalmaimat kifejeztem Balassa előtt is, azon jelszóval: ami biztos, az biztos. Ő ragaszkodott elhatározásához, mire félretettem akaratomat, s csatlakoztam hozzá. „Közeledünk a városhoz” – mondotta kinézve az ablakon. A város legmagasabb pontján görögtűz égett.
Az orosz fiakkeres karakter: olyan nincs sem Pesten, sőt még tán a császárvárosban sem. Vagy szakállas, kaftános öreg zsidó, vagy orosz gyerkőc, kinek darócruhája felett a mellén piros pamutkendő van kötve, fején zsíros süveg. A konflis bakja hihetetlen magasra van építve, honnét speciális testmozgások, gyeplőrángatások, fütty és különböző hangjelek segítségével noszítja hosszúszőrű gebéjét.
Miután az állomásparancsnokság helyét senki sem tudta megmondani, hosszas kérdezősködés után eljutottunk a postahivatalhoz, hogy kocsiért sürgönyözzünk a gazdasági hivatalhoz. Innét a megfogalmazott sürgönyt el kellett vinni a k. u. k. Etappenstationskommandóhoz, hol cenzurálták, s ezután felvették a postán. Ily viszontagságos utazás után még megtudtuk, hogy a harmincegyesek kimentek a frontra. Kihajtottunk az állomásra.
Kowelben már méltán orosz földön érezhettük magunkat. Nem éppen azért, mert már benne van Volhynia szívében, inkább a tipikusan éles keleti szél s csikorgó hideg miatt, mely klímát körülbelül október-március közé eső hónapok uralnak. A pályaudvar a frontváros normális képét mutatta: rengeteg utazó katonaság, persze javarészt németek, hisz a városban székel a Bernhardi hadseregcsoport-parancsnokság; jövő-menő személy s tehervonatok, az állomáson ácsorgó tábori postakocsik s vöröskeresztes automobilok.
Megérkezésünk után azonnal a „Offiziersschlafstätte” felírású barakkba siettünk, hol egy hosszú terem két oldalán kb. 100 ágy állott egymás mellett, melyek java része el volt foglalva. Leraktuk holminkat egy-egy ágyra, megtettük a szokásos bejegyzést a vendégkönyvbe, s az étterembe siettünk, hogy fagyos hangszálaink kissé felengedjenek.
Az állomás épülete belül teljesen az eredeti, csak tapétázott deszkafallal kisebb részekre van felosztva, mint azelőtt volt. Különben az egész kolosszális épület nem régen készülhetett, mert a modern orosz stílusban épült, mely az orthodox-moszkowita s a babyloni kombinációjából fejlődött ki. Ez nem csak a vonalak-élek megalkotásában, hanem a dekorációban is uralkodik. A mennyezet s girland aranysárga s barnás színnel van elkészítve s a gipszből készült domború szegélyekkel gazdagon ellátva.
Bár kissé ki voltam fáradva, mégsem sikerült elaludni, mert a folyton jövő-menő vonatok, kocsik s autók minduntalan elűzték szememből az álmot. Így sokáig gondolkodtam az elmúlt hetekben történtek felett. De minden sejtésnek, filozófiának csak az lehet a konklúziója: majd csak lesz valahogy. Ötkor felkeltünk, bevártuk az oderbergi gyorsot, s az utánunk érkező legényeket elhelyeztük. Utána ismét elfoglaltuk fekvőhelyünket, s „üdítő” álmomban telt el az idő reggelig.
Kowel egy korabeli képeslapon
(forrás: hungaricana.hu)
Reggeli tea után még a rendelt kocsit nem találtuk a pályaudvar előtt, bár az idő jól túlhaladta a jelzett órát. Elindultunk tehát a városba. Magyarországi ember mezővárosra gondoljon, midőn Kowelt mint várost említem, mert a falutól csak abban különbözik, hogy van néhány utcája, mely ki van kövezve, villannyal vagy gázzal világítva, s két oldalt egy emeletesekkel vegyített, zöld bádoggal fedett házikók szegélyezik, legnagyobbrészt a szokott verandával, a homlokzaton, ablakok felett szokásos díszítéssel. Az utcán trénkocsik, hintók, autók s az elmaradhatatlan egyfogatú tarantászok között a legtarkább fegyvernemből összegyűlt katonák, kucsmás, kaftános zsidók, ordítozó rikkancsok, néhány bozontos, kéksapkás orosz bácsi mászkál fel-alá.
Első utam a k. u. k. Telefonzentralba vezetett, hol II. Korps állomáson keresztül összeköttetést találtam Wolka Radoszynskával a 41. ezred ütközetvonatával, kérdést intéztem, küldöttek-e kocsit. A válasz megérkeztéig bevásároltunk. Sajnos, a válasz úgy hangzott, hogy egyáltalán nem is küldhetnek kocsit. Elhatároztuk, hogy Hryviatki felé utazunk, fel is adtam az ütegnek kocsiért sürgönyt.
Délután indult a vonat, egy órai döcögés után kiszálltunk Hryviatkiban, mely a Kowel–Sarny vonal mellett fekszik. E vonalnak most csak két állomása van, Bilin, s ahol kiszálltunk, a végállomás. Kocsi itt nem volt. Bementem a telefonközpontba, a dandáron keresztül érdeklődni akartam. A telefonista éppen akkor vett fel egy táviratot, melyben az üteg tudat, hogy nem adhat kocsit, menjünk a tábori vasúton. Érdeklődve megtudtam, hogy Mielnica felé már nem közlekedik a „rollbahn” . Szerencsére találtunk az állomáson egy kocsit, melyen egy szakaszvezető vásárolt pezsgőt vitt a Wolka Radoszynskai Bukcsile csárda számára, erre felraktuk a poggyászt, s gyalogszerrel megindultunk a kocsi mellett. Éles szél jeges hósziporkákat vagdosott szemünkbe, sorsunkba belenyugodva ballagtunk a fehér ponyvás kocsi mögött. Négy órai út után értük el célunkat, Wolkát. Mindenütt nagy készülődés folyt, a trénkocsik felmálházva voltak, még szénát raktak rá.
Az első házban Siegmeth őrnagy osztályparancsnok s Schwartz zászlós segédtiszt fogadtak nem kis meglepetésünkre. Itt megtudtuk, hogy a hadosztály eltávozik erről a frontról, a gyalogság s tüzérség egy része ki is van vonva már az állásból. Ezzel meg volt magyarázva a kocsihiány, hisz mind fel volt málházva. Telefonáltunk a lépcsőhöz kocsiért, s mire megvacsoráztunk, ott is volt. Átjöttünk tehát a Mielnica melletti lépcsőhöz, hol Dobra fogadott, mint mozdonyos tiszt. Balassa elvált tőlem, átment az első üteg lépcsőjéhez, mert megtudta, hogy oda van áthelyezve, én pedig Dobránál találtam éjjeli szállást. Este elbeszélgettünk, én referáltam neki az otthoni dolgokról, ő pedig azt mesélte el, miként dőlt dugába az áttörési terv a kellemetlen keleti szél miatt, s mint kapott az ő megfigyelő szolgálataiért Siegmeth osztályparancsnok és Saxer ütegparancsnok Vaskeresztet.
Másnap, [1916. december] 7-én, azaz 8-án előrelovagoltam az ezredparancsnoksághoz jelenteni bevonulásomat. Szerencsére az „öreg” nem fogadott, s így gyorsan megszabadultam. A front szokatlanul élénk volt, egymást érték a fogatok, trénkocsik.
Az ezredparancsnokságtól az ütegbe vezetett utam. Már messziről láttam, hogy a mozdonyállás mellett, az ú.n. Mörserwald szélén lövegek állanak. Gondoltam, hogy a mieink lehetnek, s arra tartottam. Tényleg a mi lövegjeink voltak, zárt vonalban, felkapcsolva, a felmálházott széna felismerhetetlenné tette őket. Készítettem egy felvételt, s tovább mentem a régi állás felé, mert azt mondották a tisztikar még ott lakik.
Fenyők által kitűnően van leplezve az állás, már egy német taracküteg áll benne. A tisztikar éppen ebédnél volt, az egész társaság s egy tiszt a német ütegből.
Nem csinálok kázust megérkezésemből, igazán nem figyeltem az arcokat, hogy mit szólnak a dologhoz, persze a rendes kérdezősködés nem maradt el.
Ebéd után beállít Andreánszky zászlós és a dandártól azt a parancsot hozza, hogy az üteg vonuljon a mozdonyállásba. Két mozdonyállás lévén, a parancs homályos volt, tehát Saxer főhadnagy és Adácsi zászlós azonnal az ezredparancsnoksághoz pontosabb utasításért. Egy óra múlva az utóbbi visszajön azon paranccsal, hogy a lövegek azonnal a mielnicai lépcsőhöz vontatandók, a lovak visszatérnek a külső mozdonyállásba. Én kapom a parancsot ennek kivitelére, több kisebb kellemetlenség után szerencsésen megérkeztünk, a lovak visszamennek. Szűk lévén a lakás, Dobra, Andreánszky, Adácsi átmennek Rudka Myrinskára lakni.
[1916. december] 9-én semmi változás.
[1916. december] 10-én egy kitisztított bakák által elhagyott barakkba behozzák a még kívül lévő lovakat, az ütegparancsnokság s az egész tisztikar kívülünk a tiszti konyhával átköltözik Rudkára.
[1916. december] 11-én este tűz a közös tüzérek istállójában. A tüzet Rudkán is látják, azt hiszik tán a mi istállóink égnek. Oprics tizedes mint küldönc szőrén vágtat át meggyőződni a valóságról. Egyben parancs jön telefont átépíteni.
A pogink-i vasútállomáson, ebéd berakodás előtt, 1916. december 12.
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
Az első és második üteg ma éjjel indulnak, mi holnap reggel.
Befejezésül a legények eltévedtek, mikor a vacsorát hozták Rudkáról, úgyhogy csak tíz óra után jutottunk hozzá. Ezzel búcsúzunk Wolhyniától, melynek földjein tíz hónapon át harcoltunk. Ki tudja, mit hoz a jövő. Vajon mi lesz a következő lapokra róva?...
