Fegyveres dezertőrök az erdélyi havasokban Hunyad vármegyében
A Nagy Háború során számos esetben fordult elő, hogy katonakötelesek vagy már tényleges szolgálatukat töltő katonák különböző okok miatt megkísérelték a szökést a behívás vagy a frontszolgálat alól. Kutatásaim során három nagyobb szökési hullámot is sikerült megkülönböztetnem. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára belügyi iratanyagában több dokumentum is foglalkozik az 1917 őszi szökésekkel. Az erdélyi havasokban alakult rablóbandák felszámolására külön terv is született, amelynek ismertetése adta az írás alapját.
Maga a szökés fogalom egy tágabb értelmezés, ugyanis szökésnek minősítették a sorozás napján meg nem jelenő személy távolmaradását, a több éve, elsősorban Észak-, és Dél-Amerikába kivándoroltak kötelességmulasztását, az önkényesen meghosszabbított szabadságolást (elsősorban okmányhamisítással), a felépülést előtt álló, de a kórházi intézményből saját elhatározásból történt távozást vagy a csapattestüktől elszakadt személyek elmaradását is, míg be nem bizonyosodott, hogy eltűntek, vagy hadifogságba nem kerültek stb. Természetesen a front és hátországi szökés között hatalmas a különbség. Az előbbi büntetése tetten érés esetén, minden körülmények között a halál, míg az utóbbi viszonylatában már engedékenyebbek voltak a hatóságok, elfordultok notórius szökők is 4-5 esettel.
Kutatásaim során feltárt peranyagok (a kassai, lembergi, valamint máramarosszigeti cs. és kir. hadbíróságok) alapján a szökést vállalókat jól elkülöníthetjük életkor, családi állapot, foglalkozás, elmeállapot (a vizsgálat alatt gyakran ennek a felmérése is megtörtént) és nem utolsó sorban időben. A több mint 600 peranyag tanulmányozása során arra a következtetésre juthatunk, hogy az átlagon felüli szökésszám a fronton minden esetben egy-egy offenzíva előtt vagy, amely talán még ennél is jellemzőbb, hogy a nyirkos, hideg időjárás alatt következett be. Ezek alapján három nagyobb szökési hullámot különböztetek meg: 1. 1915. január–február, 2. 1917. október–november és 3. 1918 március–április.
Ha a három meghatározott időszakot vesszük figyelembe, akkor az 1917-es év ősze kiemelendő. Ebben az időszakban különösen aktív tevékenységet fejtett ki a nagyszebeni és brassói határszéli rendőrség. Az utóbbi jelentései alapján szeptember és október közepe között, mintegy 701 ember kísérelte meg az önkényes határátlépést, de ezek közül 40 fő már tényleges katonai szolgálatát töltötte. A belügyhöz tartozó szervek mellett a minisztérium is élénken érdeklődött a követségek követei által írt jelentések után is. 1917. augusztus 1-én a berni osztrák–magyar követ is egy hasonló beszámolóra, észrevételre hívta fel a figyelmet, miszerint osztrák–magyar hadköteles alattvalók, akik román nemzetiségűnek tartották magukat, mintegy 150 fő tiszt és legénységi állományú személy július 11-én a román király jelenlétében hűségesküt tett, akik korábban már sikeresen megszöktek az alakulataiktól. A jelentés további részében kitérnek arra is, hogy becslések szerint Oroszország hadifogoly táboraiban több tízezer azoknak a száma, aki román ajkú területről származnak, s akiket át lehetne engedni a román hadseregnek. A becslések szerint csak 30000 román ajkú esett hadifogságba Przemyśl alatt.
A szökést általában, ha a frontról történt, akkor gyermektelen, egyedülálló személyek követték el, míg a hátországban ez a bűncselekmény a többgyermekes családapákkal fordult elő inkább. Hogy mi volt az oka? Ezt leginkább annak köszönhetjük, hogy 1915-től bevezették a nyilvános megszégyenítést vagyonelkobzással és névleges halálra ítéléssel együtt, míg a hátországbeli szökés nem jelentett azonnali akasztást. Az előbbit elsősorban a hátramaradott szeretteik szenvedték el, akiknek hozzátartozóik nevét kidoboltatták, vagy egyéb formában, mint például a szentmise végeztével hirdették ki a nevüket. Részükre megtiltották az ingatlan adásvételt és a végrendelkezést is. Gaksch József alezredes, a szabadkai cs. és kir. 86. gyalogezred parancsnokának a jelentése szerint 1915. január 7–10. között 9 ember szökött meg az ezredétől azok közül, akik járőrszolgálatra jelentkeztek. A korábban említett módszerrel Tisza István miniszterelnök elégedetlen volt. Gondolataival nem volt egyedül, amellyel Habsburg-Tescheni Frigyes főherceg is egyetértett. A megoldás nem lehetett más, mint egy szigorúbb büntetés, vagyis a rögtönbíráskodás bevezetése. Fontos momentumnak tarthatjuk, hogy a bírósági perek alatt legelőször azt vizsgálták, hogy a katona szökést követett-e el, minden más, értem ez alatt a szökés alatt elkövetett bűncselekményeket is, másodlagosnak számítottak.
1917. október 21-én a nagyszebeni határszéli rendőrkapitányság egy jelentést készített az elsősorban Hunyad vármegyében tanyázó és portyázó katonaszökevényekről. Ezt a jelentést a Belügyminisztérium 1917. november 7-én iktatta és a titkos iratok közé helyezte a katonai vonatkozású tételben. A jelentés kitér a katonaszökevény csoportok nagyságára, számára és tevékenységére is. Azok alapján a szökevények Petrilla községtől keletre és délkeletre tevékenykedtek állandó tartózkodási hely nélkül. A melegebb időszakokban kisebb csoportokra oszlottak, szálasukat elhagyott erdei kunyhókban rendezték be, az élelmiszert pedig lopással szerezték. Jellemző volt rájuk, hogy át-átjártak Romániába és csempészettel próbálták meg kamatoztatni tudásukat. Nagyobb csoportok csakis akkor alakultak ki, ha beállt a kemény tél, ekkor a hegyekből a falvak közelébe húzódtak. Az erőszakosan fellépő bandákat elsősorban a Ramnicu-Valcea-i cs. és kir. kerületi parancsnokság (Distriktskommando) és a Dragasan-i hadtápállomás (Etappenstationskommando) parancsokság figyelte és igyekezett is fellépni ellenük. A leghírhedtebb bandát egy bizonyos „Stefan” (vezetékneve és keresztneve nem ismert) vezette, aki Laloșu-ből származott, különös ismertetőjele volt a bandájának, hogy a rablásokat gyakorta gyilkossággal zárták le.
A belügyi iratban található műtermi fotón középütt látható katona „Stefan” a hírhedt bandavezér
Területileg a bandák leginkább a Cserna folyótól nyugatra tevékenykedtek, ahol a magas sziklás részek jó búvóhelyül szolgáltak és a környéken pedig több jómódú birtokos élt. A határszéli rendőrség jelentése szerint „A népesség ezen a vidéken nem megbízható; félelemből, vagy a nyereségben való részesedés okából a rablók tartózkodásáról semmit sem árulnak el. Ezt bizonyítja az is, hogy valahányszor a rablók ellen valami készült, ezek erről előre értesültek és mindannyiszor a terület nyugati határán át a szomszédos parancsnokság területére menekültek, hol a terep ugyancsak sziklás és igen megfelelő rejtekhelyeket nyújt.”
A következő terület, amely a katonaszökevények elrejtőzésére alkalmas volt a Csernától keletre fekvő szakasz északi része, amelyet országút és a Nagyszebenbe vezető vasútvonal határolt. Bár kevésbé volt erdős és sziklás, de sűrűn lakot. Hogy mekkora számú katonaszökevényekről beszélhetünk? A hadtápparancsnokság megállapítása alapján létszámuk elérte a 2000 főt. Meglepő módon azonban nagyobb részük a sorozóbizottságoknál nyilván volt tartva és az ellenőrző szemléken többségük mindig megjelent. A Petrilla vidékén portyázó szökevényekre jellemző volt, hogy mindegyikük rendelkezett fegyverrel, amelyet otthonról vagy már besorozás után tulajdonított el. A csekély számú őrség miatt a támadásuk során több esetben előfordult, hogy a megtámadott polgári lakosság tűzharcba keveredett velük. A nyári időszakban különösen nehéz lehetett az ellenük való fellépés, mivel a nehezen járható utakon és sziklás hegyekben könnyen eltüntettek a járőrök elől. „Némi eredményt lehetett velük szemben azáltal elérni, hogy néhány ügyes, a helyi viszonyokkal alaposan ismerős, az oláh nyelvben tökéletesen jártas határrendőr megbizatott azzal, hogy magát szintén katonaszökevénynek adva ki, a többiekhez csatlakozzék és így tartózkodási helyeiket kikutatván, erről alkalmas pillanatban jelentést tegyen a legközelebbi kordonőrségnek, mely a pontos tájékoztatás következtében néhányat a szökevények közül elfogott.”
A nagyszebeni határszéli rendőrkapitányság a sikertelen akciókra egy tervezetet dolgozott ki, amelyet jóváhagyásra felterjesztettek a Belügyminisztériumhoz. A tervezet szerint a nyári és a kemény téli hónapokban a katonaszökevények üldözése, elfogása lehetetlen feladat elé állítaná a katonai szerveket, amely leginkább a nagyszámú katonaság lekötése mellett (akik így kiesnének a harctéri szolgálat alól) jelentős eredményt nem tudna felmutatni. Ezért a hajtóvadászat legalkalmasabb időpontja az első hó, amely felfedheti a nyomokat és a szökevényeket az éjjeli tanyáikhoz vonzza, ez a módszer véleményezések szerint kisszámú fegyverfogható embert von el a harctérről. A műveletre a rendőrkapitányság a belügytől 75 embert kért, amelyet 5 15 fős csoportra osztottak fel. A hely, ahová a szökevényeket terelni akarták a Jieţului patak völgye lett:
1. csoport: Parengultól nyugatra lévő menedékház (2075-1574 m között)
2. csoport: Coasta lui Rusui csendőrőrs (2036 m)
3. csoport: Capra havastól 1-2 km-re északra lévő Cotul Ursului (2036-1929 m)
4. csoport: D. Cimpii-től 2 km-re nyugatra elhelyezkedő kaliba (1327-1669 m)
5. csoport: Petrilla községben lévő őrs
A katonaszökevények ellen indított hajtóvadászat tervezett területe a belügyi iratanyagban
A tervezet szerint a csoportok az általános portyázást követően elfoglalják éjjeli szállásukat, majd pedig onnan hajnalban a gyűrűt szűkítik. Hogy ne térjenek le a kitűzött útvonalról, minden egyes csoport mellé egy betanított, helyismerettel rendelkező népfölkelőt osztottak be. Az igaz veszélyes helyzet a kudsiri környéken tanyázó szökevényekkel szemben alakult ki, akik a jelentések alapján egy gépfegyvert is eltulajdonítok dezertálásuk során. Ennek hatástalanítására további 60 főt kértek. Ugyan igényelhettek volna német alakulatoktól is fegyvereseket, de azt a német hadvezetőség elutasította, annak okán, hogy alakulataikban Jagdkommandokat (kis hegyi lovakkal felszerelve) állítottak fel, melyek kizárólagos feladat lett az állatcsempészet megakadályozása a román határterületeken.
A hajtóvadászat, hogy megvalósulást-e homály fedi, annyi bizonyos, hogy 1917. december 5-én zárták le az akták egy csatolmánnyal (146402/1917), amely sajnos nem fellelhető. A jelentés eredetijét a nagyszebeni határszéli rendőrséghez beosztott kapitány, dr. Biró Albert (korábban a Belügyminisztérium V/C. határrendőrségi alosztályánál dolgozott, majd szolgálattételre áthelyezték a M. kir. Nagyszebeni Kordonparancsnoksághoz, mint hírszerző) a József főherceg arcvonal parancsnokságnak küldte meg. A katonai parancsnoksággal az összeköttetést a határszéliek, a jelentés mellé elhelyezett távirat szerint, gróf Teleki Erik önkéntes közreműködésével tartották fent, akit idő közben áthelyeztek, így kérték, hogy elutazása előtt még juttassa el a tervezetet a Belügyminisztériumnak.
Források és felhasznált irodalom
HU-MNL-OL-K 149-1915-10-996. Katonai szökevények pellengérre állítására vonatkozó napiparancsnok közlése
HU-MNL-OL-K 149-1917-10-8601. Romániába szökött osztrák és magyar alattvalóknak a román hadseregbe való belépése tárgyában
HU-MNL-OL-K 149-1917-10-10875. A román-magyar határhegységekben lappangó és csavargó katonaszökevények elfogatására vonatkozó tervezet
Tóth J. Zoltán: A rögtönbíráskodás története Magyarországon a XIX-XX. században. In.: Iustum Aequum Salutare (4) 2017. 151–156 old.
Tóth J. Zoltán: A magyarországi rögtönbíráskodásra (statáriumra) vonatkozó anyagi és eljárásjogi szabályozás a 20. században. In.: Acta Universitatis Szegediensis: forum: acta juridica et politica, (2). 2011. 207–211 old.
