Radnóti Lukách Géza vezérőrnagy kalandos élete
Eredetileg egy képes Facebook bejegyzésnek indult a dolog. A képen egy lovon ülő honvéd gyalogsági ezredes látható egy kissé rozoga kőfal előtt. A kép hátán a következő kézzel írt felirat olvasható: „Jóbarátunk Lukách Géza tábornok Montenegróban 1915”. Az egy dolog, hogy a képen még „csak” ezredes, ez nyilván megváltozhatott a kép készítése és a felirat rákerülése közötti időben. Viszont miért visel ún. csontváz atillát 1915-ben — amikor azt 1906-ban a dolmány váltotta fel — és hogy kerül ebben Montenegróba?
Egy szépen ívelő karrier
Lukách Géza Andor 1851. január 16-án született Selmecbányán, egy kereskedő fiaként. Három gimnáziumi osztályt végzett el, ezután 1873 márciusában besorozták a Radványon állomásozó zólyom-barsi 53. honvéd gyalogzászlóalj állományába. A minden bizonnyal jó képességű fiatalembert a Ludovika Akadémia tisztképző tanfolyamára küldték.
A tanfolyam elvégzése után, 1875. november 1-jével, előléptették tényleges állományú, azaz hivatásos hadapróddá. Egy év múlva már hadnagy lett, majd 1878. április 8. és 1883. március 15. között a zászlóalj segédtisztje volt és még ez évben előléptették főhadnaggyá. 1886-ban a zászlóaljakat ezredekbe szervezték át (bár 1890-ig fél-dandárnak hívták ezeket), így az 53. zászlóalj a 16. honvéd gyalogezred I. zászlóalja lett.
Lukách főhadnagyot 1889-ben I. o., majd 1891-ben II. o. századossá léptették elő. 1892 júniusában áthelyezték a nyitrai 14., majd két év múlva a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe, ahol ideiglenesen megbízták a II. zászlóalj parancsnokságával. Az őrnagyi előléptetés váratott magára, bár 1896-ban már őrnagy illetéket kapott, de végül csak 1897 májusában lett törzstiszt. 1902-ben alezredessé, végül 1905 májusában ezredessé léptették elő. Az előléptetés ellenére továbbra is „csak” az I. zászlóalj parancsnoka volt, bár valószínűleg előbb-utóbb kinevezték volna a nagyváradi vagy valamelyik másik honvéd gyalogezred parancsnokává.
A Kossuth-nóta affér
Az addig szépen ívelő honvédtiszti karrier azonban egy banális esemény miatt váratlan fordulatot vett. Még öt hónap sem telt az ezredesi kinevezését követően, amikor 1905. október 4-én a Pannónia szálloda kávéházában négy honvéd tiszt, név szerint: Padits Ferenc, Surányi András, Kálló István és Fabiny Elek (az újságcikkekben Károly, de ilyen nevű tiszt nem szolgált a 4. honvéd gyalogezredben) hadnagyok állítólag a Kossuth-nótát húzatták a cigánybandával. Az újságok vagy a király születésnapját (augusztus 18.) vagy a névnapját (október 4.) írják az eset időpontjának. Az első cikk 1905. november 7-én jelent meg róla, ezért az utóbbit valószínűsítettem.
A nagyváradi Pannónia szálló kávéházának nagyterme egy korabeli képeslapon
(Forrás: hungaricana.hu)
A Kossuth-nótát gyakorlatilag tilos volt énekelni a hadseregben, de persze ez attól is függött, hogy ki és milyen körülmények között tette ezt. Előfordult, hogy menetek alatt megtehették ezt a katonák büntetlenül, de a laktanyákban vagy mulatóhelyeken már kevésbé. A legénység általában „megúszta” pár nap magánzárkával vagy néhány hét laktanyafogsággal, de a tiszteknél rosszabb esetben a lefokozás (akár altisztté vagy közlegénnyé) is szóba jöhetett.
Az esetnek több verziója is szerepel a korabeli újságokban, amik az ügy terebélyesedésével egyre vadabbak lettek. Az egyik véglet szerint a honvédtisztek csak kuruc nótákat húzattak, amik között akadt olyan, ami egyes elemeiben hasonlított a Kossuth-nótára, illetve nem elképzelhetetlen, hogy a cigánybanda — teljesen saját indíttatásból — tényleg eljátszotta az ominózus nótát. Egy másik verzió szerint a zenészek — szintén a tisztektől függetlenül — rázendítettek a Kossúth-nótára, mire az egyik honvéd hadnagy rájuk szólt: „Ne húzzatok olyan gyorsan, nem csárdás ez!”. Ezután a banda „rendes” tempóban húzta tovább a nótát.
A másik végletet pedig szemléltesse a Pesti Hírlap 1905-ös cikkéből egy részlet: „Két honvédhadnagy muzsikáltatta magát a kávéházban. A szilaj mulatság közben a tiszt urak felugrottak és egyikük a közönség felé kiáltott: — Tessék felállani! A Kossuth nótát énekeljük! És sírt a hegedű, altisztek énekeltek és zengett a kávéház. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni ... A vendégek a mulató tisztekkel énekeltek és kigyúlt az arcuk a boldogságtól.”
Bármi is történt pontosan, annak szem- és fültanúja volt két tiszt a közös — bár amúgy „magyar” — nagyváradi 37-es gyalogezredből, akik kötelességüknek érezték, hogy a III. honvédkerület parancsnokságánál feljelentsék honvéd kollégáikat. Az ügyben vizsgálatot indítottak, aminek lefolytatásával Lukách Gézát bízták meg. Az ezredes nem találta bűnösnek a tisztjeit és nem volt hajlandó megbüntetni őket a Kossuth-nóta miatt. Viszont — valószínűleg hogy a felettesei elvárásainak is megfeleljen — kiosztott Surányinak 30, Paditsnak és Kállónak 15-15 napi laktanyafogságot, Fabinyit pedig szóban megdorgálta, azzal az indokkal, hogy zubbonyt viseltek a király névnapján.
Az érintett négy tiszt pályafutása:
Padits Ferenc: egyéves önkéntesként 1899. január 1-től tartalékos zászlóssá nevezték ki a miskolci 10. honvéd gyalogezrednél, majd egy év múlva tartalékos hadnagy lett és áthelyezték a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredhez. 1901 novemberében ténylegesítették. Az incidens után maradt a nagyváradi 4. honvéd gyalogezrednél, 1907-ben főhadnaggyá, 1914 júliusában pedig századossá léptették elő. Századparancsnokként, később zászlóaljparancsnokként harcolt a világháborúban. Megsebesült és ebből fakadó súlyos betegség után, 1915. augusztus 8-án hunyt el a nagyváradi honvéd hadapródiskolai kórházban.
Nagysurányi Surányi András (Endre): Ludovikát végzett, 1899 augusztusában avatták fel zászlósnak a kassai 9. honvéd gyalogezredhez. 1900 októberében előléptették hadnaggyá, novemberben pedig áthelyezték a zágrábi 25. honvéd gyalogezredhez, majd 1903 novemberében a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredhez került. Az incidens után még 1905 decemberében áthelyezték a debreceni 3. honvéd gyalogezredhez, ahol 1906 májusában előléptették főhadnaggyá. 1910-ben áthelyezték a trencséni 15. honvéd gyalogezredhez, itt 1913 májusában előléptették századossá. 1914. augusztus 26-án, egy Tarnow melletti ütközetben, miközben századát rohamra vezette hősi halált halt.
Kálló István: Hadapródiskolát végzett, 1902. szeptember 1-jével avatták fel zászlósnak a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredhez, 1903. november 1-jétől hadnagy, 1906 áprilisában áthelyezték a brassói 24. honvéd gyalogezredhez, 1907. május 1-jével rokkantként, ideiglenesen 3 évre, nyugállományba helyezték, 1910 szeptemberében szolgálaton kívüli viszonyba helyezték. A világháborúban a 4. népfelkelő gyalogezredhez osztották be, 1914. november 1-jével előléptették főhadnaggyá, 1914 végén vagy 1915 elején orosz hadifogságba esett. A hadifogságból visszatérve szkv. századosként szerelt le, háború utáni sorsa ismeretlen.
Fabinyi Elek: a Ludovikát elvégezve, 1904 szeptember 1-jével avatták fel hadnaggyá a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredhez, 1910. május 1-jével főhadnagy, 1915. január 1-jével százados. Még a háború alatt a repülőcsapatokhoz került, egy repülőgép-javítóműhely parancsnoka volt. A háború után is a repülő-műszaki területen maradt, végül repülő alezredesként vonult nyugdíjba. 1945. június 11-én hunyt el Kőszegen.
A nagyváradiakat — az enyhe büntetés ellenére is — felháborította az eset. Kovalszky Kálmán joghallgató, sajátos bosszút állt a nótázókat feljelentő 37-es tiszteken. Amikor csak a két tisztet nyilvános mulatóhelyen megpillantotta, mindig a Kossuth-nótát húzatta a zenekarral. Persze ez nem nyerte el a szóban forgó tisztek tetszését és a dolog végül pisztolypárbajba torkollott. Kovalszky lőtt elsőnek, ő nem talált, Gráczer hadnagy pedig nem élt a lövés lehetőségével és bocsánatot kért. Ezzel az ügy lovagiasan el lett intézve, a nagyváradi polgárok nagy megelégedésére.
A Kossuth-nótás affér viszont még nem fejeződött be, sőt egyre nagyobb hullámokat vetett. Állítólag Bécsbe, sőt még a király fülébe is eljutott a dolog. Immár Lukách ezredes került a célkeresztbe, — az egyik cikk szerint — még hadbírót is „küldtek rá”, de hivatalosan nem tudták elmarasztalni. Ennek ellenére a karrierjének búcsút mondhatott, megkapta a „selyemzsinórt”. 1906 áprilisában — természetesen szigorúan egészségügyi okokból — beadta a nyugdíjazási kérelmét, májustól már szabadságolták, augusztusban hivatalosan is felmentették a szolgálati állása alól. Végül 1907. január 1-jével „a saját kérelmére megejtett felülvizsgálat eredménye alapján, mint honvédségi csapatszolgálatra nem alkalmasnak, helyi szolgálatra alkalmasnak utóbbira, valamint mozgósítás esetén valamely magasabb parancsnokságnál teljesítendő irodai szolgálatra leendő előjegyzés mellett”, nyugállományba helyezték.
Lukách Géza nem esett kétségbe, ahogy az egyik újság fogalmazott: „A kedves és finom öregúr szépen civilbe öltözött, fényes cilindert tett a fejére, — mindig cilindert és császárkabátot viselt — és egyszerűen, csöndesen bevonult Nagyvárad polgári társadalmába, ahol nagy szeretettel fogadták”.
Ismertségét és népszerűségét kihasználva belépett a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártba, a nagyváradiak pedig meg is választották városatyának. Emellett a frissen alakult Magyar Bank Rt. nevű pénzintézet igazgatóságának is tagja lett, illetve dolgozott a Mezőgazdák Biztosító Szövetkezetének is. Maradék szabadidejében szőlőtermeléssel és borászkodással is foglalkozott, a helyi gazdák borértékesítő szövetkezetének megszervezésében és közreműködött.
A világháborúban
Nagyváradon már Lukách Géza országgyűlési képviselőnek jelöléséről beszéltek, amikor kitört a háború. Az ezredes újra felkötötte a kardját — persze csak képletesen, hiszen nyugalmazott honvédtisztként jogosult volt egyenruhában megjelenni eddig is — és jelentkezett az ezredénél. Bár a nyugállományba helyező rendelet szerint „mozgósítás esetén valamely magasabb parancsnokságnál teljesítendő irodai szolgálatra” volt előjegyezve, íróasztalt azt nem kapott, csak egy csapat öreg népfölkelőt.
Így hát előbb a 4/II. népfölkelő hadtápzászlóalj, később pedig a 30. honvéd népfölkelő gyalogezred parancsnokaként a szerb, sőt egész pontosan a montenegrói frontra került. A 9. népfölkelő hadtápdandár kötelékében, hasonló alakulatokkal együtt, az avtovaci védőkörzetbe voltak beosztva. Itt csapataival harcolt a Gareván és a Kapić planinán (1914. október 4-8.), a Gat-hegyen (1914. október 24-28.) és a Bobija Gorán (1914. december 4-5).
1914 decemberében a dicsérő elismerésben részesült a „balkánhaderők főparancsnoksága által, az ellenség előtti tündöklően kimagasló teljesítményeiért”. Tudtommal csak az uralkodó által adományozott „legfelsőbb dícsérő elismerés” látható jele volt a Bronz Katonai Érdemérem, úgy tűnik, hogy Lukách ezredes a fentiekért is megkapta azt, legalábbis mindkét fotóján jól láthatóan viseli.
Az egyik újságcikk szerint „vitézül verekedett, annyira vitézül, hogy maga is hetekig rostokolt a lövészárokban s karabéllyal vadászott az ellenségre. A legényei, öreg népfölkelők, imádták és féltették, s verseket írtak róla haza, hogy nem fogja a golyó, hogy sírva kérik, ne álljon ki minden veszélynek”. Vitézségét 1915 februárjában a hadvezetés is elismerte, a Vaskorona-rend hadidíszítményes 3. osztályával tüntették ki.
Lukách ezredes csukaszürke zubbonyban, 1914 végén vagy 1915 elején
(Forrás: Az Érdekes Újság, 1915.04.04.)
Az újságok már 1915 májusában arról cikkeztek, hogy Lukách ezredest vezérőrnaggyá fogják előléptetni, de ez végül hivatalosan szeptember 1-jével történt meg. Ezzel nem csak a harctéri vitézségét ismerték el, hanem mintegy rehabilitálták a Kossuth-nótás „affér” miatt is. Ekkoriban már a 9. népfölkelő hadtápdandár parancsnoka volt.
Lukách Géza ezredes Montenegróban 1915-ben
(A szerző saját gyűjteményéből.)
1916 elején hazatért a frontról, egy február 10-én kelt hivatalos levélben azt kérte a honvédelmi minisztertől, hogy az egészségügyi helyzete miatt — a mellékelt orvosi felülvizsgálat szerint idült garat- és gégehurutban szenvedett — az abbáziai fürdőtelepen egy kedvezményes helyet kaphasson vagy esetleg valamilyen tengermelléki helyen szolgálhasson. Mivel a fürdőtelep be volt zárva, tengermelléki beosztást pedig nem találtak neki, így végül ismét nyugállományba helyezték. 1917 decemberében még egyszer reaktiváltak és a háború végéig ismeretlen beosztásban tevékenykedett.
A háború után
Az immár véglegesen nyugalmazott vezérőrnagy továbbra is Nagyváradon maradt, még azután is, hogy az Romániához került. Egyes források szerint a román hadsereg átvette mint nyugalmazott tábornokot és tovább folyósította a járandóságát. Minden tisztségéről lemondott, visszavonultan élt családjával. Valószínűleg a harctéren szerzett betegsége következményeként, hosszú betegeskedés után, 1928. május 19-én hunyt el.
Economu tábornok, a nagyváradi román helyőrség parancsnokának utasítására, teljes katonai pompával temették el. A Nagyváradi napló így tudósított a temetésről: „A család, a jóbarátok és ismerősök tömege állta körül tegnap délután Lukách Géza tábornok ravatalát. Eljöttek, hogy utolsó útjára elkísérjék. Díszruhába öltözött lovas és gyalogos tisztek, díszszázadok, feszes vigyázz állásban tisztelegnek a vitéz tábornok koporsója mellett. Vörös bársony párnára illesztett magas kitüntetések, tárgyi bizonyítékok, hogy az elhunyt becsülettel állta meg a helyét.
[...] Dr. Kovács Gyula a volt tisztjei nevében vesz búcsút.
— Eljöttünk mind, hogy megadjuk Önnek a tiszteletet. Eljött a román hadsereg is, mint ahogyan elmentünk mi is az Ön vezénylete alatt, ezelőtt tizennégy évvel Montenegró sziklái között, annak a bihari román fiúnak a temetésére, aki az első hősi halottunk volt.
— Tábornok úr! Jelentem alássan, az ütközetnek vége! Kívánunk békés nyugodalmat.
A katonazene rázendít, a nehéz érckoporsót felteszik a fekete kocsira, a hosszú menet megindul. Jóbarátok, ismerősök és katonáknak hosszú sora kíséri a tábornokot utolsó útján.”
Arról nem tudósítottak az újságok, hogy esetleg a Kossuth-nótát eljátszották-e a temetésen...
Népfölkelők szedett-vedett fedezékeik előtt a montenegrói fronton
(Forrás: Az érdekes újság, 1915. március 14-i száma)
Köszönetet mondok Bálint Ferencnek, a HM Katonai Örökség Főosztály szakreferensének, a kutatásban nyújtott segítségéért.
