Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 18. rész

Kemény doktor csapata mind közelebb jut Damaszkuszhoz. A kegyetlen megpróbáltatásokat már a kitartónak ismert németek is egyre kevésbé bírják. A karavánúton ugyan gyorsabb a haladás, ám így is kérdéses, sikerül-e az ellenséges csapatok előtt elérni a várost. Egy felrobbant lőszerraktár okoz kis híján pánikot és a brit tüzérség is egyre hatásosabban támadja hőseink egységeit. 1918. szeptember 30-án Kemény doktorék végül ezúttal nem sokat láthatnak Damaszkuszból: a városban hatalmas a felfordulás. Hammerstein németjei és az osztrák–magyar csapatok azonnal tovább folytatják a visszavonulást észak felé.

A már ismert éjjeli kép. Kezdjük megszokni. Csak az vált ki köztünk némi emotiót, ha valahol körülöttünk nagy sivalkodás, marakodás támad a sivatag sakáljai közt, ilyenkor tudjuk, hogy az ocsmány állatok elhullott ló fölött, legyilkolt vagy elhalt társunk hulláján marakodnak.

Éjfél után úgy 1 órakor két teljesen mezítelen hullára akadunk, németek. Mellettük nagy vértócsa van, egyéb semmi, még épek, még nem akadtak rájuk a „sírásók”.

A tegnap szerzett értesülésünk szerint balra tőlünk sátrakból álló beduin-fellach falu van. Azon jár az eszünk, hogy valahogy egyenesen bele ne tévedjünk ebbe a faluba, amely tán a hullákat tekintve közel lehet. Később újabb hullákra akadunk, ing van rajtuk. Odatekintünk reájuk, tovább megyünk mellettük, mindenki gondolja a magáét, csak egyesek fakadnak hangos káromkodásra. Sietve robotolunk tovább. Ezeket a szerencsétlen hullákat talán éppen a nomádok sátrai vonzották errefelé, hogy enni-inni kapjanak s azok után örökre beléjük fojtották a szerencsétlenekbe a lelket. Mennyi ilyen kis 2-4 emberből álló csapat, amely részint utat akart rövidíteni, részint eltévedt, részint egyenesen kérni ment gyilkosaihoz, eshetett a vad bennszülöttek áldozatául.

Újra pihenőnk van, aztán újra felhangzik az „auf” s megint tovább kígyózunk. Éjféli 3 óra körül megkezdődnek, újra ismétlődnek a tegnapi éjjeli siralmas állapotok. Kezdenek a németek lemaradozni, ahogy egy megkezdi, következnek a többiek. Ami eddig nem volt, ma már egyedül egyesek is lemaradnak, sőt némelyik egyenesen azért, hogy megszabaduljanak társaik jóakaratú hurcolásától, kapacitálásától, egyenesen 10-15 x-re oldalt mennek, s ott dobják földhöz magukat. Némelyik ilyen szerencsétlent oldalt leselkedő beduinnak tartunk s lövésre kész fegyverekkel megyünk feléje. Rángatjuk, cibáljuk, húzzuk. Csak nyögés a válasz, avisáltatjuk előre, hogy sok német lemarad. Semmi eredmény. Erre loholunk csapatunk után.

Szegény német marad. Némelyiknek egész szónoklatot tartunk, könyörögve kapacitáljuk „es geht nicht” – „ich kann nicht” – „mein Gott ich muss krepieren” – s egyéb hasonló válaszokat kapunk.

Szinte kétségbeejtő, hogy mennyien lemaradnak! Újra pihenő van. Nehéz, fáradt léptekkel kis csapat német jön vissza rajvonal formában, tompa, halkított hangon hangzanak fel mögöttünk a sivatagban a hívó, kereső szavak: „Halló – Deutsche! Wer ist da? Deutsche Kameraden!” etc. Tényleg visszacipelnek vagy egy tucatnyi lemaradt németet. De ez nem lehet valamennyi. Többen maradtak le, sokkal többen, azok már a roppant kimerüléstől elcsigázva el is aludtak s nem hallják kereső társaik hívó hangját. Ha még az éjjel nem, akkor holnap kerülnek a szerencsétlenek a hóhérjaik kezeibe. Mi k.u.k.-beliek mind megvagyunk, de különben sem érdeklődnek a németek soha nálunk az iránt, hogy hogyan vagyunk. Mi csak itt lógunk mögöttük. „Auf-auf” hangzik már újra annyiadszor. A kövek közt ide-oda tekerődzve megyünk tovább. Itt-ott lövések esnek valahol messze tőlünk, a sakálok vonítása a zenekíséretünk. Aztán sóhajtozunk, hogy csak már reggel lenne. Legalább pihenőt kapnánk.

Egyszer, úgy reggel 4-5 óra közt messze mögöttünk lövések esnek, mintha kiabálás is hallatszott volna. Ez új dolog. Mögöttünk eddig ez nem történt. Balsejtelmek fognak el bennünket, talán itt vannak a hinduk! Egyesek lehasalnak a földre, hogy lódobogás után hallgatózzanak. Lovak dübörgése tényleg hallatszik, de ezek a földi hangok valószínűen a mi saját lovainktól erednek. Újabb pár lövés, legnagyobb valószínűség szerint szerencsétlen betegen lemaradt társainkat lövöldözik agyon. Csak az a kérdés, hogy kik! Angol színesek avagy bennszülöttek. Megfeszített erővel lépkedünk egymás nyomában, csak egyszer már reggel legyen. Nappal könnyebb minden dologgal szembe nézni, mint éjjel.

Kínosan keserves viszonyok közt végre valahára virrad. Tíz perc pihenőt kapunk. Ez jó jel. Már nem messze megyünk. Mindenki a bennünket körülvevő sivatagot kutatja, de addig, amíg a szem ellát, semerre sincs semmi különös, egy élő lelket nem látni sehol.

Tovább megyünk, amikor egyszerre elég jókarban tartott karavánútra akadunk. Ez jó jel, csak Damaskus közelében lehet ilyen jó az út. Ezentúl pár km-t az úton megyünk. Mennyivel jobb, kellemesebb, gyorsabb a kövezett sima úton haladni, mint a süppedő homokban a kövek közt ide-oda kígyózni. De itt nincsenek utak, a nomád módon élő népnek erre nincs is szüksége.

Kora reggel van, 5 óra múlt, ami eddig nem volt, köd szállt fel előttünk s belőle szabályos sorokban ültetett gyümölcsfákból álló erdő bontakozott ki, mely erdő mögött van El Kisve arabs-beduin falu. Jobbra előre szántóföldek vannak a sivatagban, itt-ott typikus beduin sátrakkal. Lekanyarodunk az útról s [1918. szeptember] 30-án reggel pont 6 órakor reggel a gyümölcsös erdőben az árnyékos-lombdús fák alá letelepedünk.

 Kemény doktor és társai visszavonulás közben egy pihenő alkalmával
(Forrás: Kemény Gyula hagyatékából, Kemény Szilárd jóvoltából)

Már egész úton, de főleg ma reggel folytonos kunyerálással kivitte Pfeffer fhd. hogy lóháton előre lovagoljon Dam[aszkusz]-ba, hogy ott számunkra élelmiszereket vásároljon, így reggel 6 órakor új lóra ült s egy ember kíséretében elment. Tudtuk, hogy igazi célja a Damaskusban levő csomagjainak a rendezése stb. volt. De hát veszély esetén úgyis kevés segítséget nyújtott volna. Látni fogjuk, hogy milyen jó orra volt, hogy menekült egyfolytában Aleppóig, cserbenhagyván mindenkit.

Formális lágert alkotunk, lovakról, emberekről lekerülnek a súlyos terhek, mindenki helyet keres magának. Senki sem kíván semmit, csak mozdulatlanul pihenni és pihenni. Két nap óta szakadatlanul marsolni a jelen viszonyok közt, hihetetlen megerőltetés volt. Csakhamar alszik az egész tábor, az erősen lesoványodott lovak, bár réges-régen láttak füvet, nem legelnek, hanem hevernek. Parancs szerint csak estefelé megyünk tovább, Damaskus ide már csak 20-23 km légvonalban, így van időnk, hogy a mai 11 órás menetelést némileg kipihenjük.

Legalább így gondoltuk. Szendergésünkből reggeli 8 óra tájban egyszerre éktelen puskaropogásra, kiabálásra ébredünk föl. A németek már félig-meddig fel is készültek, mi csak most ugrálunk. Alig sikerül az emberek közt kitört pánikot elsímítani. Parancs szerint gyorsan, a lehető leggyorsabban felkészülni s azonnal indulni. A németek egy része már előttünk a szántásokon rajvonalban felfejlődve ugrálva siet elől. A fegyverek tőlünk balra és hátra egyre ropognak, golyók süvítenek el fölöttünk, Böhm német fdn. szalad hozzánk, az izgalomtól sápadtan kiáltja „Itt vannak a színesek, a ghurkák-hinduk” – majd azt mondja, hogy a nélkülözhető emberek azonnal fogjanak fegyvert s vele menjenek vissza a karavánút szélére az erdőszélre, ahol már az ő Jg-je, gépfegyvere s emberei rajvonalt képezve feküsznek. Most tört csak ki az izgalom, lett kapkodás-szaladgálás, a holtra fáradt emberek friss erővel ugráltak talpra, eltűnt a fáradtság minden jele, az életért való rettegésben szinte mindenki újjászületett. Egyszerre nem is érzünk fáradtságot, éhséget és szomjúságot. Csak a heverő lovainkkal van baj, az embereink ütik-verik, rugdossák őket, amíg nagy nehezen felkelnek s máris rájuk rakják a súlyos terheiket. Betegeinkre ráparancsolunk, hogy menjenek amerre látnak a németek után a szántóföldeken keresztül. Most tényleg elérkezett az a kritikus pillanat, amikor nem lehet egyesek érdekeit külön védelmezni. A lovakkal elmennek, aki pedig lovat nem vezet, mind fegyvert fogva megyünk visszafelé az erdőben, az erdőszélen hasalókhoz. Mi leszünk az utóvéd.

 Damaszkusz elfoglalásáról készített brit vázlat az 1918. szeptember 30., délután 8 órai helyzetről (Forrás: Military operations Egypt & Palestine from june 1917 to the end of war. Part II. London 1930. kötetből)

Ezen kritikus pillanatokban jobb oldalon előttünk kigyullad a falu alatti bokros-cserjés erdőrész, a tűz irányából óriási mennyiségű fegyverropogás hangzik fel, ez a körülmény még jobban növeli a rettenetes zavart. Altisztek óvatosan megközelítik a tüzet, majd örömünkre hírül hozzák, hogy nem ellenség van ott a tűznél, hanem valahogy kigyúlt az ottani környék s bizonyára a beléje elrejtett arabs munitio [muníció] ropog a tűzben. Az eredeti irányból, bár gyérebben, de egyre szól a fegyver. A veszedelem, amely innen fenyeget, a következő: a Nazarethből Damaskusba vivő műúton tőlünk balra ma reggel megjelent, megérkezett a színes angol katonaság s éppúgy, mint mi, ott török csapatok akartak megpihenni. Erre a már lepihent, halálra fáradt török katonaságra ment rá az angol színesek csapata. Isten a megmondhatója, hogy mi lett a rövid harc vége, de semmi esetre sem győztek a törökök.

A színes angol katonaság megállt, minket itt Kisve alatt még eddig észre nem vett, hacsak a tűz okozta fegyverropogás errefelé nem irányítja figyelmüket. Hirtelen megvillan agyunkban: tán a tüzet, mint áruló jelet az angolok számára maguk az arabok adták le! Amikor látjuk, hogy a színesek megállanak, s hogy rólunk nem tudnak, a fák közt visszavonulunk a szántásokon keresztül a már messze járó németek után. Szaladás közben lefényképezek pár beduin sátrat. Ahogy a szántáson vagyunk, elszéledünk, hogy tömegnek ne lássanak bennünket. Most látjuk csak, hogy majdnem párhuzamosan haladunk az angol színesekkel. Gépfegyverük van, de ágyújuk nincs s ez szerencsénk.

Dr. Kemény Gyula szövegközi térképvázlata a leírt események helyszínének jelölésével

„B” pontnál (161.old.) utolérjük Hammerstein csapatait. Itt az előttünk keresztbe húzódó magas hegyoldalak tövében, a völgyben patak folyik, amelynek hídja csak részben van meg, használni alig lehet, a víz ugyan nem mély, derékig-hónaljig ér, de nagyon süpped a feneke, ezért veszedelmes az átgázolása; egyesek még csak fülig vizesen-sárosan átgázolnak, de a lovak! Sok csomagot, amit eddig annyi kínos szenvedések között idáig elcipeltek, beledobnak a vízbe s azokon gázolnak át. Van ugyan egyetlen egy térdig érő gázló, de azon sok órán át nem tudnánk mind átmenni, az ellenség pedig a nyakunkon van, ezért mindenki külön gázlókat keres magának, egymást bíztatjuk, hogy ki menjen bele elsőnek. Azok, akik nyakig sárosan átjutottak, a túlsó oldalon szanaszét össze-vissza keveredve sietve kapaszkodnak felfelé a hegyre. A szerencsénk, hogy nem lát ide az ellenség.

Hanem egyszerre olyan dolog történik, ami belénk fojtja a szót: tőlünk balra fölöttünk, az út melletti magas csúcson 10–15 katona jelenik meg, gyors tempóban gépfegyvereket állítanak be. De ezúttal szerencsénk van, a gépfegyveres katonák ugyanis törökök, akik az előbbi reggeli harcból megmenekedve a műút helyett a sivatagon át igyekeznek Damaskust elérni s bizonyára a visszavonulásukat – s így indirekte a miénket is – akarják fedezni.

A patakon való átkelés eszembe juttatta a Kolubarát Szerbiában. Mennyivel jobb ilyenkor a gyalogosnak, aki mindenét a hátán viszi. Mi ugyanis az ágyúkkal messze lemaradunk, míg a németek már mind túl vannak a patakon, fent a dombon, amíg mi csak két ágyút vittünk eddig át, nem is szólva egyéb hozzátartozó dolgokról. A már átszállított ágyúkat sem bírják a lovak föl a hegy felé, részletekben kell őket tovább szállítgatni. Igazán nem lenne kár ezekért az ágyúkért, miattuk még elfognak bennünket. Így gondolkodik már mindenki, ezért akik már túl vannak, azok valamennyien sietnek előre, aki lemaradt, az lemaradt.

Ebben a kritikus igazán nehéz helyzetben egyetlen tiszt, Schöffer res. hdn. viselkedett a legdicséretreméltóbban, ő és két bátor altisztünk leghátul maradtak, mint utolsók mindaddig, amíg minden legkisebb holmit át nem szállítottak a vízen, aztán felfelé a hegyoldalon is hol le, hol újra felpakolták a lovakra a szétszedett ágyúkat s így hozták fel a hegy tetejére. Ezenkívül bizony magunk is nekifeküdtünk s toltuk-húztuk a szegény elcsigázott lovakat, ütegünk eleje már messze a túlsó hegyoldalon lent járt, amikor mi még az innenső oldalon kínlódtunk az állatokkal. Közben folyton attól tartva, hogy bal oldalunkban teremnek a színesek. Végre is fent vagyunk a domb tetején, előttünk, bár még jó messze, terül el Damaskus városa, ahol már szintén nagy lehet a felfordulás, mert a város több helyén, főleg a pályaudvaron, ég. Valaki felgyújtotta a raktárakat.

A hegy lábától kezdve egészen a városig csupa rét, szántóföld, dinnye-, dohány-, rizs-, gyapotföldek terülnek el, ezeken a földeken mindenfelé 3-4 emberből álló elszórt csapatok igyekeznek valahogyan a várost elérni, ezek mind menekülő törökök, németek. Hammerstein csapatai is már messze járnak jobbra előttünk. Ahogy azonban a mi feltűnően sok lóból álló ütegünk eleje leér a hegy lábához, ahová már az angolok is belátnak, egyszerre messziről jól ismert tompa dörrenés, utána süvítés és hatalmas csattanás rázza meg fölöttünk a levegőt. Gránát vágott be az ütegünk elején az út mellé a réten. Ahogy már ilyenkor történni szokott, az emberek megdöbbenve megállnak s figyelik, hogy melyik irányból, honnan jön a löveg, hogy így tudja az ember magát valamilyen irányhoz tartani. Már jön is a II. aztán a III. és IV. A Damaskustól balra (nyugatra) levő hegyláncról lőnek reánk, s tekintve a kicsi kalibert, nincsenek is messze.

Ütegünk eleje az ott baktató német és török katonákkal, a vánszorgó betegekkel egyszerre beszalad az úttól jobbra lévő kukoricásba, hogy így eltűnjenek az angol szemek elől. Erre azonban az angol tüzérség is hosszabbra fogja a tüzet s hozzá most már srapnellekkel árasztja el a földeket. Mi még a hegy lábánál vagyunk takarásban, de megállani nekünk sem lehet, nem szabad, mert a már említett műúton velünk párhuzamosan gyors menetben közeledik a városhoz az angol színes katonaság, s ha ők érnek oda előbb, akkor a városból észak felé kivezető egyetlen utat elvágják előlünk. Mindent tekintetbe véve beleszaladunk mindnyájan a kukoricásba. Itt már a srapnellek zuhogása, csattogása közepette mindenki csak a saját személyére gondol, mást nem is tehet. Itt-ott jajgatás hallatszik, valakiket eltalált az angol ágyú, azok itt maradnak, ha sebük súlyos.

 Brit tűzcsapás osztrák–magyar állásokra még Palesztinában
(Forrás: Peter Jung: Der K. U. K . WUSTENKRIEG. Österreich-Ungarn im Vorderen Orient. 1915–1918. Verlag Styria, Wien, 1992. kötetből)

Szerencsétlenségemre a hegyről lejövet magam vezetem a lovamat, amelyre a sajátomon kívül még pár betegünk hátizsákja és egyéb holmija is fel van pakolva. Ahogy a fáradt lóval, amelyet sehogy sem bírtam már szaladásra bírni, beleérek a kukoricásba, egyszerre megáll az istenadta állatja s elkezdi a kukoricaszárat enni. Nem használt itt sem verés, sem pedig rugdosás, sem szép szó, a kiéhezett ló a veszélyről mit sem tudva, falánkul ropogtatja a kukoricát, s közben a srapnellek egyre süvítenek fölöttünk. Mit tegyek! Ott hagyom a lovat. Kis kézi táskámat, amelyben fényképezőgépem s egyéb értékes apróságaim voltak, kézbe kapva futni kezdek a kukoricásban, nehogy itt érjen a srapnel, ahol szinte senki sincs és menekülés esetén mindenkitől elhagyatva észrevétlenül itt maradjak. Épp egy újabb csattanáskor tökindába keveredik a lábam s oly szerencsétlenül terülök el a földön, hogy alám került csuklóm majd kitört. Azt hittem srp. ért. Ahogy nagy nehezen feltápászkodok, látom, hogy otthagyott lovam egyedül lassú lépésben jő, erre visszafutok hozzá s felhasználva az állat jóindulatú ösztönét, most már vezetem, amire ő a lassú lépés formájában bele is egyezik. Így jutok ki 5–10 perc múlva a kukoricásból a rétre, amelyen már egy lélek sincs. Merre mehettek!

Csakhamar észreveszem, hogy embereink ½-¾ km-rel előttem a fűzfák közé rejtőzve fekszenek. Valaki németül kiabálja a nevemet, majd a szintén elszaladt legényem siet elém vissza a fűzfák közül, most aztán ketten nógatjuk a lovat sietésre és csakhamar elérem társaimat. Ez a rövid kis út szinte örökkévalóságnak tetszett. Tény és való, hogy nagyon megijedtem, mert ha a kukoricásban maradok, akár az arabok, akár a színesek kezébe kerülök, egyformán rosszul ütött volna ki reám nézve az eset.

Sok oknál fogva igen nagy különbség itt kerülni fogságba, avagy az olasz fronton, nem is szólva az esetleges sebesülésről. Összeszedjük magunkat, ki hiányzik, ki maradt le. Embereink egy része hiányzik, de ezek valószínűleg az előreszaladt németekkel mennek együtt. Hanem megvan minden ágyú, minden ló. Fő érdeme ez Schöffer hdn.-nak. A réten hasalva nézünk a még jó messze lévő Damaskus felé, amely pár helyen ég, s az egész város valóságos darázsfészek képét mutatja, lövöldözés, kiabálás, mindenféle egyéb elképzelhető zaj hallatszik ide. Mi történhetett ott? Tán már bevonult oda az ellenség! Óvatosan kisebb csoportokban megindulunk, a réteken át folytonosan a várostól jobb felé eltávolodva törtetünk, arra gondolván, hogy az éj folyamán a várost messzebbre kelet felé fogjuk kikerülni.

Csak egy baj van; bővizű mély patak folyik át a városon (a Barada), híd csak magában a városban van, rajta hogy fogunk mi átmenni!

Közben az ellenség ágyúzása megszűnt, nyugodtabban mehetünk már csak azért is, mert kezd alkonyodni, ½ 7 óra van estefelé. Gyors menetünkben rábukkanunk a Hammerstein csapatra. Kissé bosszankodva gondolunk arra, hogy így elhagytak bennünket a németek. Mi is letelepedünk. Hammerstein itt nagyobb pihenőt rendelt el, egyrészt mert tegnap esti 7 órától a jelen pillanatig, a reggeli 2 órát kivéve Kisvénél leszámítva, szakadatlanul marsolunk, tehát 22 órán át a vázolt sivatagbeli viszonyok közt ekkora teljesítmény már úgyis emberfeletti munka volt. A fő ok másrészt a pihenőre az, hogy be kell várnunk a sötétséget, hogy annak a leple alatt tudjunk Damaskus mellett kiosonni a közeli kelepcéből.

Ügyes németek előre kúsztak a város felé, hogy az ottani lövöldözés, kiabálás okát megtudják. Ezekre is várunk. Egyre várunk, de nem jönnek. Mindenki nyugtalan, bár óriási módon el vagyunk csigázva, mégis mindannyian menni akarunk, nehogy az utolsó pillanatban érjen bennünket valami szerencsétlenség. Végre az előreküldött 5 német altisztből egyetlenegy visszajön s előadja a következőt: a városba bemenni nem lehet, mert köröskörül lovas beduinok-drúzok állják körül Damaskust, már szekereik, málhás lovaik is készen állanak velük a betörés utáni rablásra. Ezek folyton ide-oda száguldozó, ordítozó, vad arab lovasok lövöldöznek folyton, társaitól elvált, azokról nem tud, különben a kémkedés a felbőszült arabok miatt igen nagy veszéllyel jár.

Rövid tanácskozás után a következő parancsot adja ki Hammerstein: rögtön megindulunk rendes harci felvonulás-szerűen a város felé, elő- és utóvédekkel, oldalvédek nem lesznek. Most ½ 9 van, ½ 11-re éjjel gyors meneteléssel elérhetjük a külvárost, ha addig valami elő nem fordul. Az egyes osztagok szorosan zárkózzanak fel. Köztük az összeköttetés folyton a legfontosabb teendőnk legyen, hogy mindig mind együtt legyünk. Kiabálni, beszélgetni semmiféle okból nem szabad, szigorúan tilos a dohányzás, a gyufagyújtás; abból, hogy a várost a rablásra, gyilkolásra készen álló pusztai beduinok száguldozzák körül, arra lehet következtetni, hogy az ellenség még nem érte el Damaskust, mert különben a beduin tömegek már ott munkához láttak volna.

Erre megindulunk, az összes németek előttünk mennek, mi, a k.u.k. üteg megy leghátul, az utóvédet is mi magunk adjuk. Szinte koromfekete sötét éj van.

Óriási izgalom vesz rajtunk erőt, mindenki érzi a helyzetünk súlyos voltát. Egyetlen fekete mozgó tömeggé összetömörülve szinte rohanva megyünk réteken, utakon, kerteken keresztül, közben mindenfelé száz és száz puska szól. Néha közvetlen közelben dörren egy-egy fegyver, mi azonban annál gyorsabban, annál nagyobb csendben menetelünk. Ember és állat egyformán érzi a veszélyt. Egyszerre tőlünk balra irtózatos dörrenés rázza meg az eget, a földet, lábaink szinte a földbe gyökerezve mondják fel a szolgálatot, levegő után kapkodva állunk meg egy pillanatra, hogy aztán annál gyorsabban menjünk tovább. A borzalmas dörrenést száz és száz, ezer és ezer kisebb egyenkénti robbanások követik. A rettenetes dörgés a legvégsőfokig fokozódott, pergőtűzzé fajul s szakadatlanul tart, teljesen elnyomja a beduinok ordítozását, a fegyvereik ropogását. Az történt, hogy az állomás melletti munitios magazinunkat felgyújtották. Az óriási dörgés helyén hatalmas lángoszlopok csapnak fel, amely hatalmas tűz messze bevilágítja a terepet, még a mi utunkat is, ami reánk nézve rossz, mert észrevehetőkké válunk, éppen ezért fák, bokrok, kerítések árnyékában húzódva loholunk előre.

 Damaszkuszi utcarészlet: jobb oldalt bevonuló arab irreguláris harcosok, bal oldalt török hadifoglyok menete (Forrás: Neil Faulkner: Lawrence of Arabia’s War: The Arabs, the British and the Remaking of the Middle East in WWI. Yale University Press New Haven And London. 2016. kötet)

Egyszerre megállunk, elmúlik 5–10 perc s nem megyünk, izgatottan szaladgálunk előre, hogy menjünk-menjünk, mert elfognak. Ennek azonban igen kellemetlen következménye lett. Ugyanis míg a német gyalogság könnyen ugrálta át a kerteket, árkokat, kapaszkodott fel meredek oldalakon, addig a súlyosan megpakolt lovak az ilyen helyeken összetorlódtak s a végén bekövetkezett az, amitől legjobban tartottunk: elvesztettük a német gyalogsággal az összeköttetést. Most aztán nem tudjuk, hogy merre menjünk.

El lehet gondolni azt az izgatott állapotot, amelyben valamennyien voltunk. Ha pár beduin most a sötétből reánk puskázna, a legnagyobb katasztrófába jutnánk, a tüzér legénység ilyesmihez nincs szokva, tíz fegyvert is találok, amelyeket a gazdáik töltetlenül cipelnek a vállukon, a legtöbbjénél munitio sincs.

Hamarosan rendezzük ezt az ügyet, aztán utóvédnek kissé lemaradunk mi – Schöffer hdn., Scandapulo Zgsf., X őrmester, az én káplárom, velem együtt öten. A gránátok ezrével robbannak, néha egy pillanatra nappali világosság vesz körül bennünket, hogy aztán annál nagyobb legyen a sötétség.

Többször megállunk, aztán utána mindig pár perces szaladás következik, majd némelyik lovat kell átpakolni, mert le akar róla a teher esni. A beduinok-drúzok pedig folyton ordítoznak, lövöldöznek körülöttünk. Főleg egy idő óta egyenesen előttünk erős a lövöldözés, ugyanitt vörös-zöld színű rakéták repülnek fel a sötét éjszakában. A rakétákra válaszul mindenfelé számtalan rakéta röppen fel. Ez megdöbbentő eset. Itt valami készül. A rakétázók aligha lesznek beduinok!

Pont fél tizenegy van, amikor megállunk. Eltelik ¼ óra, még nem megyünk. Hasalunk az úton, a harmatos fűben. Az állandó piros és zöld rakétázás közvetlenül előttünk folyik le, minden rakéta felröpülése után egy-egy fegyver is eldörren. Előre megyünk kérdezősködni. Nagy meglepetéssel látom, hogy előttünk hosszú tömegben gyalogság fekszik. Elértük u.i. Hammerstein csapatát. Rögtön megyek vissza s az összes embereinknek avisálom, hogy beértük a németeket, előttünk fekszenek s elmentek már az előörsök felkutatni az előttünk levő utat meg a rakétázó helyet. Erre aztán az eddig álldogáló embereink megnyugodva mind leheverednek, sokkal biztosabban érezzük magunkat. Dehogy ehhez nem értenek a tüzérek! Ilyen fontos dolgot, mint a németek elérése, rögtön kell avisálni a legénységnek!

Elmúlik 11 óra is, amikor végre megindulunk. Az előttünk eddig rakétázó valaki a rakétáival együtt eltűnt. A kiküldött németek fegyvere úgy látszik nem tévesztett célt. Hídon megyünk át s bent vagyunk Damaskus városának keleti szélén, ezen az oldalon nincs lövöldözés, ordítozás, de annál nagyobb az a déli és nyugati oldalon. Milyen szerencse is, hogy ma de. az angol tüzérek elől a jobbra lévő kukoricásba szaladtunk! Különben az úton haladva egyenesen a város déli részének tartottunk volna, hogy aztán így a beduin-drúz hordákba ütköztünk volna, az is bizonyos.

Valami nagy vendéglő előtt megállunk s az utca kövezetére leheveredünk. Bent az étteremben Hammersteinék tanácskoznak. Ez is eltart úgy ¼ órát. De végre is felhangzik a most igazán várva-várt „auf-auf” s tovább megyünk. Bent a városban mindenütt a legnagyobb felfordulás van. Minden utcából török csapatok nyomulnak előre, megrakott autók, szekerek, lovak kínlódnak mindenfele azzal, hogy a nagy áradatban tovább jussanak, ami igen nehezen megy. Minden ablak ki van nyitva, rajtuk török arab nők hajolnak ki, bámulják a menekülő katonaságot. A betörésre váró, a városon kívül ordítozó beduinoktól tartva sokan a török családok is pakolnak s elvihető holmijukat kocsikra, lovakra rakva velünk igyekeznek a várost elhagyni. Feneketlen és fejetlen felfordulás van mindenfelé, a gyors kivonulás, feladás typikus példája látható úton-útfélen.

 Thomas Edward Lawrence brit ezredes, más néven Arábiai Lawrence megérkezése Damaszkuszba 1918. október 1-jén (Forrás: John d. Grainger: The Battle for Syria 1918–1920. The boydell press, 2013. kötet)

Végre megállás nélkül kiérünk a városból s az északra vivő országúton vagyunk már, amely az Antilibanon hegységein vezet Rajakon át Aleppó felé.

Egyelőre meg vagyunk mentve. Látszik az embereken, hogy a közvetlen veszély elmúlt, mert egyszerre mindenki fáradt, alig tud menni, kezdenek lemaradozni; szomjasak, éhesek, elcsigázottak vagyunk mind ember, állat egyaránt. Úgy fél két óra tájon éjfél után felérünk végre a domb tetejére, ez a hely kb. 10 km-re van északra Damaskustól. Hammerstein parancsára itt az út mellé a fűben letelepedünk, itt lesz az éjjeli pihenő, de csak 6 óra. Egy pillanatra elképedünk: hogy lehet az! Két napja, két éjjel nem eszünk, nem iszunk, tegnap este ½ 7-től kettő óra megszakítással ma éjjel ½ 2 óráig jövünk az ismert súlyos viszonyok közt, tehát mindent leszámítva legalább 26 órát marsoltunk egyfolytában s a végén 6 óra lesz csak a pihenő! De aztán meggondoljuk: ha többet adhatna Hammerstein, biztosan adna is, sőt még enni, inni is. De bizonyosan nem lehet. Ha ő nem forszírozza a marsokat a sivatagokban, akkor még hol volnánk ma is! Ezért belenyugszunk a változtathatatlanba. Lefekszünk a hideg földre és pár perc múlva alszik is minden ember. 26 órás olyan menetelés után ez a legkevesebb, amit kiérdemeltünk.

Következő rész: „Zizegve jönnek le a nehéz bombák…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója