Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 17. rész
A teherautók rejtélye ugyan megoldódik, hőseink helyzete azonban továbbra is nehéz. Toronyiránt vagy vargabetűket leírva érdemes a sivatagban közlekedni? Hogyan lehet megkülönböztetni egymástól az igazhitű és a hitetlen áldozatok tetemeit? Titokzatos puskadörrenések és az elmaradhatatlan sakálok macskaszerű nyávogása kíséri a csapat útját. Mintha a németek kevésbé bírnák a szenvedéseket… Kemény doktor rávilágít a különös jelenség lehetséges okára.
Lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogy mi lesz, tényleg angol páncélautók-e. A német lovasok benne vannak a fénykévében, majd az autó mellé léptetve, velük együtt jönnek. Erre megkönnyebbül mindenki. Hozzánk érnek az autók, s ekkor legnagyobb csudálatunkra azt látjuk, hogy ezek a mi délutáni német autóink, pontosan 11 drb, rajtuk embereink, akik közé egyesek a sötétség leple alatt felkapaszkodnak.
Amitől Kemény doktorék féltek: brit páncélautó Palesztinában. A képen egy 1917-ben zsákmányolt darab látható német katonákkal
(Forrás: https://www.loc.gov/resource/mamcol.059/?sp=27)
Nagy port verve föl mennek el mellettünk az autók. Mi meg bár sokat rövidítettünk, de mégsem értjük, hogyan lehet az, hogy ezek órákkal előttünk indultak el, gyorsabban is haladnak, mégis csak itt vannak. Elől felhangzik az „auf” – újra feltápászkodunk, s torony iránt neki vágunk a sivatagnak. Ez csak az igazi sivatag, a vad beduin puszta, óriási kövekkel teleszórt homok mindenfele, kígyómódra csavarodva haladunk a kövek közt, hogy járható utat találjunk. Azoknak ott legelöl igen nehéz lehet a helyzetük, hogy a járható utat a kövek közt kikeressék, ezért megyünk jobbra-balra, sőt visszafelé is, néha óriási vargabetűket írunk le. Sokszor a hosszú kígyózó vonal eleje és vége egy vonalba, egy magasságba kerül, de rövidíteni még sem lehet, még gyalogosan sem, annál kevésbé a megterhelt lovakkal, amelyekre minden holmink, az ágyunk etc. van felpakolva. Végtelen sok utat és időt fecsérelünk el ezzel, de nem lehet másképp, ennek bizonyára oka van, amit mi nem kutatunk. Némi könnyebbségünkre szolgál, hogy nekünk betegeink nincsenek, mind felkapaszkodtak az autókra.
Végtelennek tetsző órákon át vándorlunk a sivatagban ide-oda. A már ismert rendes képet nyújtja a sivatag, az örökösen hangzó undok sakálnyávogások, ugatások állandóan követnek bennünket, távolról körülfutkossák a csapatunkat, közben vonítanak, nyávognak s mi sohasem láthatunk belőlük egyetlenegyet sem. Aggasztóbb tünet a folytonosan felhangzó távoli lövések zaja. Mindig előttünk lőnek párat hol itt, hol ott. Mintha csak ezekkel a lövöldözésekkel akarnának bennünket valahová becsalni vagy talán jeleket adnak le. Mindenre el vagyunk készülve.
Egyszerre hátborzongató leletre bukkanunk, káromkodás, méltatlankodás hangzik végig a sorokon. Két hulla, mezítelen német holttest fekszik egymástól nem messze. Oldalukon hatalmas sebnyílás, sapkájukat kivéve mindennemű holmijuk hiányzik, tiszta mezítelenek. Megborzadva állunk meg a hullák mellett. Az egyiknek már mindkét lábáról leették a húst a sakálok, a másikat is megkezdték, lábujjai már nincsenek.
Csak pár percnyi időnk van a rettentő lelet vizsgálatára, nehogy lemaradjunk. Mindenki a szerencsétlen német hullák hatása alatt áll. Pár száz lépésre újra rettentő kép tárul elénk. Öt hulla fekszik szanaszét, valamennyi hasba, avagy oldalba lőve, ezek közül 3-on ing van, a másik kettőn ellenben ez is hiányzik. Egyik-másikat félre kell húzni, nehogy a lovaink rájuk lépjenek. Azok a hullák, amelyeken egyetlen rövidujjú ing van, azok törökök, a tiszta mezítelenek meg németek. A mohamedán vallás szerint u.i. mezítelenül tilos az igazhívőt ing nélkül eltemetni, ellenben a hitetlen gyaurt minden ruhájától megfosztják. Különben, hogy melyik a mohamedán hulla, azt az is elárulja, hogy az igazhívőknél a nemi szervek meg vannak borotválva, a nemi szőrök hiányoznak úgy a férfiaknál, mint a nőknél. Egyik-másik szerencsétlent már elkezdték a sakálok rágni, de csak a lábuk fejét.
Az a tény, hogy még a hullákat föl nem falták a bestiák, mutatja, hogy nem régen még éltek ezek a szerencsétlen társaink, hogy még nem hűltek ki egészen. A sakál ugyanis addig, míg meleg, nem igen bántja a hullát, megvárja, amíg kihűl, s mert mégis legelőbb hidegszik meg a lábfej, azért ott kezdik rágni az emberi testet ezek a szörnyetegek.
Mintha éreznénk, hogy már a sarkunkba készül harapni a nyávogó sakál, úgy sietünk, szinte szaladva megyünk, nehogy lemaradjunk, senki sem akar leghátul jönni. Új és új hullákra akadunk, némelyiken szúrás-hasítási nyomok vannak, ezek bizonyosan védekezni próbáltak, innen a többszörös sebesülés. Tán ezekre a szerencsétlen lemaradtakra estek és esnek azon lövések, amelyeket állandóan hallottunk és hallunk! Rettentő hatással vannak reánk a hullák, nem gondol most senki sem vízre, kenyérre, hanem csak arra, hogy minél hamarabb kiérjünk ezekből a kegyetlen drúz pusztákból. Csak előre – gyorsan előre!
Éjfél után egy óra körül hirtelen megállunk. A sorokon végesvégig felhangzik a különös jel: „pszt-pszt”. Mintha megnémultunk volna, úgy elhallgat mindenki. Mi lehet az, miért állunk! Páran óvatosan előre botorkálunk a sorok mellett a kövek közt s ott elől halljuk, hogy beduin csapat van előttünk, ott tanyázik egy nagy csapat férfi a kövek közt jobbra, mormogásuk, halk beszédjük s a cigaretták villámlása árulta el őket. Ügyes német altisztek kúsznak előre, hogy kikémleljék a gyanús csapatot. Gyorsan visszamegyünk a mieinkhez s elsuttogjuk a hallottakat. Elgondolkodtató az a kínos megdöbbenés, ami itt az arabs sivatagban éjjel – hozzá a talált hullák után elfogott bennünket. Hiába, drága az élet. Kínos várakozás, senki nem szól egyetlen hangot sem. Egyszerre messze elölről hangosan kiabálja valaki: „halló-halló-vorwärts”. Erre tényleg megindulunk. Csakhamar körülfogjuk a beduinnak tartott csapatot. Csupa német és k.u.k. katona guggol, hasal a kövek közt.
Hammerstein azonnal 15 perces pihenőt rendel el. Megtudjuk, hogy ők mind azokon az autókon jöttek, amelyek amodább állanak a kövek közt. A mi 11 drb. autónk ugyanis az éjszakában lassankint leolvadt ötre, ezek vannak itt. A többi már nem tudott jönni a süppedő homokban, hiába egyengették az utat, szedték el a köveket előlük, mindez nem segített, erre az autóban lévő élelmet szétosztották, a lisztet kiöntözték, az autó gépeit összetörték s ott hagyták a sivatagban, utoljára ez az öt maradt meg, ezeket is már elpusztították s most reggelig akartak itt várni, hogy aztán tájékozódva valamerre elinduljanak. Közben zajt hallottak, a mi csapatunk zaját, s bennünket ellenséges drúzoknak, beduinoknak tartottak, ahogy mi is őket. A sofőrök, a többiek borzalmas dolgokat mesélnek, amerre az úton jöttek véges-végig mindenfelé sok meztelen hulla hevert az úton szétszórva, többször meg kellett állni s a leölt társak hulláit félrehúzni az útból, nehogy az autó roncsolja őket széjjel.
Német teherautó rakodása Palesztinában
(Forrás: https://www.loc.gov/resource/mamcol.059/?sp=66)
Megnézzük az autókat is, amelyeket a sofőrök hasznavehetetlenekké tettek. Holnap már nem mi, hanem a drúzok, esetleg az angol lovasok fogják már körülállani őket. Újabb súlyos aggodalom, jelentkeznek a K[om]m[an]d[o]nál azok a betegeink, akiket tegnap du. ezekre az összetörten itt álló autókra raktunk, Friedrich Hpt. hozzám küldi őket. De mit csináljak én velük! Egy különösen alig áll a lábán, ezt vinni kell. Kérdezem őket, hogy látták-e a megölt társaik hulláit. Igen, látták. Látom, hogy magyarázat nélkül is elértik, tudják, hogy mind erre a sorsra jutnak, ha lemaradnak; maguk erősítgetik, hogy amíg mozogni tudnak, le nem maradnak, csak el ne hagyjuk őket. Olyan szánalomra méltóan állanak itt a kövek közt. Ők, a szerencsétlen betegek lehetnek csak igazán megrettenve.
Lovakat pakolunk át, kettő felül, a többi társaiba, a lovak köteleibe-szíjaiba kapaszkodik, némelyiket egyik-másik jópajtása vezeti. Így osztjuk el 8 beteg társunkat. Az Isten tudja, hogy mi lesz velük! Közülünk csak egyedül Pfeffer ül lovon, mert sebesek a lábai, a többi ló mind terheket, betegeket visz. Egyik csont-bőrré soványodott emberünk állandóan hány a lovon is, alig tudják társai két oldalról tartani, ezt a fiút már az első naptól kezdve cipeljük így. Gyötri a magas maláriás lázon kívül a súlyos dysentériája, a megfelelő élelem- és vízhiány.
Mind nagyon fáradtak vagyunk, csak most kezdjük érezni az eddigi megerőltető marsok, koplalások s a vízhiány, az óriási hőség következményeit. Közben hol itt, hol ott dörren a fegyver az éjszakában, talán megint lelőttek valakit. A lövés után egy ideig csend van, s újra átveszik a néma sivatag fölötti uralmat az ocsmány sakálvonítások.
Majd ismét félig lerágott hullákra akadunk, leginkább török katonák holttestei, szegény sovány elgyötört testű, megcsalt askerek nem valami zsíros falatot nyújtottak a sivatag hiénáinak.
Reggel felé gyönyörűen süt a hold, figyelünk minden irányban. Az eddig hallgatag sorokból nyögve, nagyokat sóhajtva válnak ki egyesek, s mint valami élet nélküli tömegek rogynak le a földre, a homokba. Társai mellette teremnek, felemelik, húzzák, vigasztalják a lemaradni akarókat, vizet akarnak a szájába önteni, de inni sincs ereje némelyiknek. Siralmas jelenetek játszódnak le, a németek hárman-négyen összeölelkezve, egymást támogatva vonszolják magukat, aki egészségesebb, az 2-3 puskát is visz. Némelyik lerogyott társunk hátizsákját a barátai kibontják, a felesleges holmikat kidobálják, a valamit érőket egymás közt elosztják s úgy viszik.
Nem segít itt semmi. Itt is-ott is egymásra borult 2-3 német nyög a kövek közt, elmegyünk mellettük, aztán megint újak következnek. Én is odamegyek némelyikhez s szinte könyörögve-rimánkodva kérem, szedjék össze magukat, gondoljanak hazájukra, szülőikre. Hónaljukba kapaszkodom s emelgetem őket, de visszaesnek, mint egy homokzsák. Csak nyögés a válasz. Mély sóhajok szakadnak fel a ziháló német mellekből. Lemaradnak.
Mindenki törtet előre, sokan elbotlanak a kövekben, felkelni sincs erejük segítség nélkül. Végre úgy virradat felé megint megállunk, 15-20 perc pihenő következik. Elképzelhetetlen az a boldogság, ahogy mindnyájan végigterülünk a kövek közt a homokban. Tíz-húsz német megy vissza, majd újak mennek utánuk, hogy a lemaradt szerencsétlen német társaikat összeszedjék. Máris vonszolják őket. De vajon mind megvannak-e, akik lemaradtak! Némelyik segítő kérve-kéri, a másik káromkodva magyarázza a betegeknek, hogy nem szabad az embernek magát úgy elhagyni. De azok csak nyögnek. Tőlünk eddig nem maradt le senki, de mi történt egyszerre a németekkel?
Egyszerűen az, hogy az összetört és elhagyott 11 autón elhelyezést nyert beteg németek nem bírják a menetelést, annyira súlyos az állapotuk. Roppant nyomasztó érzés mindezt a küzdelmet csak látni is, hát még együtt csinálni. Mert hiszen önként adódik, „ma neked, holnap nekem”. Mit tesz az élethez való ragaszkodás! Ha nem itt volnánk a sakálok hazájában, ha nem volnának itt a rettenetes tanúk, a legyilkolt társaink hullái, akkor nem tudna itt senki már egy lépést sem tenni. De hát az iszonyú körülmények megtízszerezik a roskadozó izmok erejét, mert jól tudjuk, hogy a bennünket követő, állandóan vonító, üvöltöző sakálok mellett ott leskelődik az éj leple alatt a kövek közt a fegyveres arab, a kegyetlen drúz, aki csak az alkalmat lesi, hogy a vánszorgókat lepuskázza, kirabolja, mögötte meg már ott nyávog a nyelvét öltögető bűzös féreg, az arabs méltó társa, a sakál. Egyformák ők mindketten.
Mindenki néma, gondolataiba mélyed, pedig mennyi közös mondanivalója volna itt az embernek. „Auf-auf” hangzik újra s a halálra fáradt társaság újra nekiindul, a betegeket új kísérők veszik át, némelyiket nagy nehezen a szintén halálra fáradt lovakra nyomkodják föl. A kígyózó menetre lassan rápirkad a hajnal. A lövöldözések elmaradnak, a sakálok eltűnnek, megjelenik a nap s perzseli, izzasztja az amúgy is elgyötört embereket. Újra kezdődik a lemaradozás, pedig ez nappal majdnem ugyanolyan veszélyes, mint éjjel, a leselkedő drúzok már várnak a vánszorgókra.
Semerre nincs falunak még nyoma sem. Miért nem megyünk mi valahol az úton, miért menetelünk a sivatag járatlan tájain! Nem tudjuk, de H[ammerstein]. biztosan tudja.
A legvégső időben végre úgy de. 9 és 10 közt a sivatag egy bemélyedéséhez érünk, olyan kis völgykatlan ez, itt állunk meg. Első dolog a panaszkodni nem tudó szerencsétlen lovainkat lepakolni, aztán ledobálunk mindent s elterülünk a földön. Sehol a horizonton nincs egyetlen bokor sem, ami árnyékot nyújtana. Mindenki úgy és ott fekszik le, ahol tud. A kis medencéből csak a lovaink látszanak ki, különben elég jól elrejt bennünket az arabs szemek elől.
Hanem a rettentő forrón sütő nap! Mi lesz a következő éjjelen, ha mi egész nap égető napfürdőt veszünk! De nem lehet másképp! Magunk kerestük sorsunkat, legalább mi, tisztek önként jöttünk le ide.
Őröket állítunk ki s lefekszünk. Mindenki a lovakról lepakolt holmik közé dugja a fejét, hogy így legalább az agy jusson némi árnyékhoz a forrón tüzelő nap ellen. Délután 2 óra körül, tehát 4-5 órai alvás után, mindenki talpon van.
Olyan óriási a hőség, hogy a legelcsigázottabb test sem tudja kitartani, lehetne ugyan sátrat csinálni, de ez egyrészt nem praktikus dolog, másrészt meg a sátor alatt sokszorosabban elviselhetetlen a hőség. Aztán mindenki szomjas, az éhségről nem is szólva, ez a legkínzóbb állapot.
Távolabb előttünk a németek két-három szoba nagyságú sárosan süppedő füves talajt fedeztek fel. Valami forrás lehet valahol lent a mélyben. Gödröket ásnak bajonettal, amely gödrök falain át elég gyorsan némi víz szivárog át. Egész délután az a foglalkozásunk, hogy az átszivárgó sáros, piszkos, rossz szagú vizet lessük, amelyet én egyesek számára vattán megszűrök. Akinek van ennivalója, előkaparássza azt, tisztek és legénység megosztják egymás közt az előkeresett dolgokat.
Szinte érdekesen érthetetlen dolog az, hogy a roppant hőségben, a tűrhetetlen szomjúság közepette – bár igen súlyos testi munkát, 14-16 órai folytonos meneteléseket végeztünk – mégis az éhséggel alig volt bajunk, ennivaló alig volt, de nem is volt senki olyan mértékben éhes, amennyire az várható lett volna. Csak a vízhiány volt gyötrelmes. Majd látni fogjuk, hogy hányan belehaltak ebbe később.
Egész délután ágyúszó hallatszik tőlünk balra, északnyugatra. A Damaskus városától a tenger felé eső oldali magas hegyeken folyhatik a harc, úgy látszik ott a mieink ellenállnak, gondoltuk mi. Mögöttünk a sivatagban halotti csend honol, ellenségnek nyoma sincsen sehol, bár erre adni nem lehet, mert a lovasság minden pillanatban megjelenhetik, de ha jön, akkor az egyetlen ú.n. „országúton” kell jönnie. Tán egyenesen emiatt kószálunk mi a járatlan sivatagban! Késő du. jön a parancs: este 7 óra 30-kor indulás. Mindenki szedje össze végső erejét, még két nap s Damaskusban vagyunk. Még csak a ma éjjeli út lesz hasonló az eddigiekhez, a másodikon már olyan helyeken megyünk majd át, ahol termőföldek és víz lesz.
Újra pakolni kezdünk, lovaink hátán a legtöbbnél több tenyérnyi nagyságú, szinte ökölnyi mély gennyedző sebek, nem is csuda annyi menetelés és akkora hőségek után. Maguk az erős ágyúhordó lovak is odavannak. Az elcsigázott katonákról már nincs mit újat mondani. Ha nem itt volnánk az arabok közt, ha az ellenség nem hindu-néger-ghurka színesekből állana, tán senki sem menetelne tovább, de a körülmények mégis kitartásra, végső erőfeszítésre ösztökélnek bennünket. Inkább végsőkig feszíteni a húrt, mintsem a színesek fogságába jutni.
A 6. hegyi tüzérezred 2. ütege hegyi ágyút vontat Palesztinában még visszavonulást megelőző időszakban (Forrás: HM HIM Fotógyűjtemény, Dr. Kopasz Árpád tüzér főhadnagy hadialbuma)
Mint minden indulásnál, ma is újabb „feleslegesnek” deklarált holmikat dobálunk el, betegeinket feltuszkoljuk a lovakra. Beosztom a lovak mellett haladó azon embereket, akik a lovon dülöngő súlyosabb betegeket tartják, azokra ügyelnek, hogy le ne essenek. Tán a rossz vizek miatt vagy egyéb okból sokaknak súlyos véres bélhurutjuk van, ami a vízhiány miatt még kínzóbb, erőltetőbb.
Hanem mennyi beteg van a németek közt! Ők jobban meg vannak akadva, mert lovuk kevés van, azok is a legeslegszükségesebb holmikkal, mint gépfegyverek, munitio, konzerva, zwieback stb. vannak megpakolva, ezért nem tudják ők betegeiket felültetni. Ott is csak az öreg Hammerstein s még egy tiszt jár lovon. De van más körülmény is. A német bakáknak nincs hová a szükséges holmijukat felrakják, mindent egyedül a saját hátán kell cipelni, míg ezzel szemben a mi k.u.k. embereink nagy része lovakra helyezte és helyezi el a hátizsákját s egyéb holmiját, fegyverét pedig közösen viszik társai. Ez is egyik igen fontos oka annak, hogy a németek aránylag többen dőlnek ki. Legfőbb baj azonban úgy a németekre, mint reánk nézve az, hogy az a 11 autó nem tudta a rakományait és beteg embereit tovább vinni, ezek az autón jött betegek képezik a legsúlyosabb gondunkat.
Tegnap este 6 órától ma reggel 9-ig jöttünk némi kis pihenőkkel, ez egyfolytában 15 órai menetelés volt. Előtte való nap 6 órát, azelőtti napon megint esti 5-től reggel 8-ig, 15 órát tettünk meg. Mennyi és milyen lesz ma ez az állítólagos utolsó kellemetlen nap. Felkelünk, elhagyjuk a kis katlanszerű mélyedést, s rögtön benne vagyunk újra a tegnapi sivatagban. Legelöl megy Hammerstein, mögötte a német bakák, a 3 gyönge német Baon, a zászlóaljak mögött mennek a géppuskás lovak, azok mögött a munitiót, élelmet vivő lovak, ezután következik a K.u.k. Batt. №1 in d[er] Türkei, ma mögöttünk leghátul fog jönni a hozzánk quasi Geschützbedeckung-ként beosztott német Jg. Zug Böhm német hd-al.
Így indulunk meg. Alig megyünk egy-két órát, már elakadunk, visszafordulunk. Ott elől pocsolyákra s azok partjain lévő óriási kövekre akadunk, ezeket az akadályokat legyőzni nem tudjuk s így kénytelenek vagyunk visszajönni s óriási kerülővel, még nagyobb időveszteséggel megyünk tovább egészen más irányban. Minden éjjel többször is előfordult eddig is, hogy kisebb-nagyobb visszafelé meneteléseket, kerülőket csináltunk, de a maihoz hasonló még eddig elő nem fordult. A katonáink szerint rossz előjel.
Mindig sötétebb lesz, bár csillagos az ég, de a Hold csak később jön fel. Éjjeli 11 órakor pihenőt kapunk. Újra kihirdetik, mint már az indulásnál is történt, hogy a velünk hozott kevés vízhez nyúlni nem szabad. Érdekesen szép és emlékezetesek ezek a pihenők. A végtelen sivatagban, messze-messze Európától, körülvéve a leselkedő bennszülöttektől és ellenségtől üldöztetve pihen itt a kövek közt a homokban mindenre elszánt és mindenre elkészült pár száz fia a nyugati kultúrának. A nagy Vilmos császár által mozgatott óriási apparátus végső karjainak az ujjhegyei vagyunk itt. Hazaérkezünk-e valaha, igen – vagy nem, azt az az óriási apparátus meg nem érzi. Ha elveszünk, ha az arabsok martaléka leszünk, csak annyit jelent az óriási gépezetet mozgató tömegben, mintha a lombokkal borított fáról egy levél lehull. A mi részleges visszavonulásunkat nem dirigálják központi rendeletek, pár száz km itt sétaszámba megy, mindenki saját mozgására ügyel.
Nézzük a csillagos eget. Halotti csendben gondolkodnak a különböző emberek különböző helyekre és egyénekre. Végtelenül, szinte fenségesen végtelen csend van. Elszánt csapatunk újra felkerekedik, a kígyózó emberi vonal tekergőzve kerülgeti a köveket, keresi a járható utakat. Eleje már messze oldalra kanyarodott, amikor vége még sokáig az előbbi irányban halad. Néha az emberi mozgó vonal vége szinte idegen csapatnak tartja a saját vonala elejét, annyira vargabetűk módjára haladunk.
Itt az első zaj, amely megzavarja a sivatag csendjét; messze előttünk pár puskadörrenés hallatszik, később más irányból új lövések hallatszanak mindig előttünk. Aztán eleinte szórványosan hol jobbra, hol balra, hol a hátunk mögött felhangzik az élesen sivító macskaszerű nyávogás, amelyet aztán száz és száz új hasonló hang követ, ez a koncert eltart vagy 5 percig. Aztán rövid idő múlva újra kezdődik a sivatag ezen rémesen utálatos zenéje. Kúszva-csúszva követnek, rajzanak bennünket körül az undok „sírásók”.
Következő rész: „Ember és állat egyformán érzi a veszélyt …”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
