Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 16. rész

Most a Fiastyúk jobbra van Kemény doktor csapatától, tehát jó az irány. A cipőfeltörés okozta kínok miatt már orvosi segítségre szorulnak néhányan. Vajon hova szökdösnek éjszaka az arabok? Távírópóznák, mint a kultúra hírnökei. Derat pusztulása. Furcsa török hadi szokások. Félelem az arab lázadóktól és az üldöző hindu lovasoktól, valamint angol páncélautóktól. 1918. szeptember 29-ére virradó éjjel a sivatagban menetelő csapatban egy váratlanul felbukkanó autókaraván kelt nagy riadalmat…

Nagysokára a sötétből patak bontakozik ki, amely elég széles s tele van vízzel, a kevésbé fáradtak megrohanják, edényeiket telemerítik a sebes folyású vízből. Ezen patak partján haladunk, szinte futva hosszú időn át, amíg végre valami hídhoz érünk, azon átmenve megint visszafordulunk. A túlsó oldalon összevárják a lemaradottakat, aztán megindulunk újra a helyes irányban, újra jobbra maradt el a Fiastyúk, újra visszatért önbizalmunk. Később adták tudtunkra az okot: új vándorló beduin-drúz törzsek nyomultak errefelé Dél-Arábiából, ezek mind angol pénzen megvett ellenségeink, ezek táborát kellett kikerülni, azért mentünk vissza egy messze lejjebb fekvő hídig, holott a rendes irányban is lett volna valahol híd, de ha arra megyünk, a még itt is idegen vad drúzok karjaiba szaladunk s akkor még inkább kétségessé vált volna sorsunk. Ezért volt szükséges a szakadatlan pihenés nélküli menetelés, a megparancsolt csend.

Súlyos aggodalomként nehezednek reánk a betegeink, akiket csak a legnagyobb nehézségek árán tudtunk idáig is elcipelni úgy, hogy részben lovakon ültek, részben a lovakon levő kosarakba, kötelekbe kapaszkodtak, részben jóbarátok segítettek őket vonszolni. A lovakon ülőket is állandóan két oldalról tartani kell, mert lefordulnak, olyan is van, akinek a lábait a cipők véresre törték fel. A cipőfeltörés pedig az ilyen óriási hőségben sokszorosan rosszabb, kínosabb. Beteg lett Pfeffer fhd is, akinek a lábain szintén egész sereg feltörési hólyag van, már kénytelen volt hozzám fordulni bajával. Most már csak lovon tud jönni. Ilyen az emberi sors. Orvosággal, kötésekkel látom el betegeinket, akik talán az indulásig kissé helyre jönnek.

Érdekes dolog, hogy egyes istállókban apró szarvasmarhákat, tyúkokat találunk. Valami gazdagabb falu lehet. Szigorú rendeletet ad ki H[ammerstein], hogy semmit sem szabad erőszakkal elvenni, csak ha élelmiszerről van szó, azt azonban aranyban meg kell fizetni. Mivel éjjelre is itt maradunk, a legnagyobb éberség szükséges, mindenki fegyvereit maga mellett kéznél tartsa.

Érdekes képet nyújt a kőből épített falu, mintha szándékosan összehordott magas halmon épült volna. Messze, ameddig az emberi szem csak képes [ellátni], nem látni semmi mást, mint egyhangú, terméketlen sivatagot. Estefelé nagyon is feltűnő jelenséget figyelünk meg. A faluból egyre-másra távoznak el a beduin-drúz lovasok, gyönyörű arabs lovaikat csakhamar elnyeli a sivatag. A legmegfelelőbb ház tetején (az arab házak lapostetejűek) tűzérségi messzelátó van felállítva, ugyanitt gépfegyverek vannak minden irányban beállítva, erős őrség lesi a történteket. Alkonyatkor már se szeri se száma a folyton eliramodó falubeli arabsoknak. Hová mehetnek ezek! Itt alighanem készül valami ellenünk az éjjel.

 Lovas arab lázadók
(Forrás: https://www.loc.gov/item/2021670998/)

Hammersteinék összeülnek, hogy minden eshetőségre nézve készen álljunk. Hívatják a kádit (bírót), túl vén, görnyedt hátú, nagyszakállú drúz. Kegyetlen fekete arcából ravaszul pislognak apró szemei, ismerjük már jól, egész nap köztünk járt-kelt rabló arabs társainak a panaszait elintézni. A német vezetőség tudtára adja a kádinak, hogy ha ellenünk az éjszaka akár kívülről, akár belülről, akár egyszerre mindkét oldalról bárminemű orgyilkos támadás történne, akkor a falu apraját, nagyját mind kiirtjuk. Továbbá senki nem léphet az utcára, többé egyetlen egy ember el nem hagyhatja a falut, a falun kívül sűrű láncszerűen kiállított német őrök parancsot kaptak, hogy minden eltávozni akaró arabsot akár férfi, akár nő legyen az, rögtön lőjenek agyon. Hirdesse ezt ki a faluban, eltávozott társainak pedig üzenje ki a sivatagba azokat, amiket most hallott.

Érdekes volt a kihirdetés; valami fazék félét vett pár öreg drúz a kezébe, azzal szétmentek a falu különböző helyeire, megzörgették a fazekakat s kihirdették H[ammerstein]. parancsát. Röviddel utána pár arabs lovas, köztük az egyik férfi mögött ülő nő is kiszáguldottak a faluból s eltűntek a sivatagban.

Nappal már kipihentük fáradalmainkat s így éjjel más okokból is a legtöbben ébren voltunk. Különben is az indulás éjjeli 2 órára volt kitűzve. Érdekes, hogy a megbeszélésekre minket, k.u.k. tiszteket a német parancsnokság meg sem hívott, csak a parancsokat kézbesítette.

Ahogy sötét lett, messze-messze a sivatagból minden irányban lövések hangzottak fel, amelyek majd közeledtek, majd távolodtak. Később a lövések sűrűbbekké váltak, köröskörül ordítozás, kiabálás vegyült bele, aztán újra csend lett pár percig. No, gondoltuk, itt ma éjjel harc lesz, különösen [értsd: főleg] hogyan vonulunk mi innen ki a sötét éjben, biztosan akkor támadnak meg bennünket, avagy talán a sivatagban lesnek reánk! De akkor miért ez az ordítozás. Egyes ordítozók folyton kiabálva szakadatlanul fel-le rohantak lovaikon a falu körül.

Mindenre készen várunk, fülelünk mindannyian. Hogy figyelhetnek most a kiállított német őrök! Amíg ezek tüzelni nem kezdenek, addig nincs baj. De minden percben megindulhat. Elgondoljuk mi k.u.k.-ák: mi lenne most velünk, ha véletlenül össze nem találkozunk a 146-os németekkel! Nincs a világnak az a vagyona, amiért most lemaradnánk tőlük.

Így tart ez az ideges feszültség órákon át. Mi itt bent halotti csendben ugrásra készen várunk, azok ott kint a sivatagban ordítozva, lődözve robognak föl-le arabs lovaikon. Fél egy óra van éjjel. Felmegyek a megfigyelő-háztetőre. Három mg. csöve mered bele az éjszakába, német katonák hasalnak mögöttük nyugodtan, halkan beszélgetve latolgatják az eshetőségeket. Egyesek szerint hajnalban fognak támadni, mások szerint majd kint a sivatagban, viszont lehet, hogy a kivonuláskor; vagy tán nem is fognak támadni, mert nem érkezett még meg a segítség, a megerősítésük. Ezeket hallom az éj csendjében az arabs háztetőn.

Távolabb is dörmögés hallatszik, ott is őrség, gépfegyver figyeli az éjszakai ordítozókat. Így tart a feszültség éjfél után ½ óráig, amikor is felhangzik mindenfelé a gyűlölt katonai műszó: „auf-auf”. Megkezdődik a pakolás, kivezetik a lovakat, feltört hátukra újra felrakják a nehéz terheket. Sűrű sorokban felállunk s pont 2 órakor megindulunk lefele a dombról. Folyton várjuk, hogy mikor dörrenik az első lövés a faluban. De nem történik semmi baj. Fellélegzünk, amikor újra kint vagyunk a sivatagban. Az éjjeli ordítozók egyszerre elhallgatnak. Most vették észre, hogy mi elmegyünk. Tán ők ezt a kivonulást menekülésnek tartják. Különben mi sem tudjuk a korai elmenetel okát. A sivatagban ide-oda rohangáló vadak hallgatását azonban újra az ismert ordítozás váltja fel, amely vad kiabálás központja a falu s a mi csaptunk vége közé helyeződik, majd folytatódik fent a faluban, ahová aztán később az egész koncentrálódik. Tehát már bent vannak a faluban. Lassan-lassan eltűnünk a sivatagban, csend lesz mindenfelé, gyorsan haladunk a homokban, a kövek közt, a Fiastyúk pedig most már állandóan jobbra marad el.

Betegeink is, egy kivételével, valamivel jobban vannak, megerőltetik magukat, tudják, hogy itt minden az önerejüktől függ. Egy ideig valami karavánúton haladunk, majd jobbra letérve vágunk neki a sivatagnak. Ahogy virrad, egyszerre csak telegráfoszlopokra bukkanunk, mintha újra születtünk volna, amikor a kultúra eme hirdetőit megláttuk. Csak az az elszomorító, hogy a telegráfdrótok le vannak vagdalva s összevissza kuszálva hevernek a földön. Elérjük a vasúti vonalat is, most lesz csak igazi az örömünk, amikor megtudjuk, hogy az amoda messziről idelátszó házak a vasúti állomás házai. Derat-nál vagyunk. Alig ismerünk rá. Az itt maradt kevés kocsi össze van rombolva, a házak füstölögnek, csak kormos falai látszanak. A rablás-fosztogatás nyomait látjuk itt, hullák hevernek a hamuban az összetört holmik közt, vér-hamu-füst itt minden. Mindent megértünk. De azért mégis nagy dolog, hogy már az ismert Derat-ot elértük.

Tehát ezen a tájon már fellázadtak és gyilkolnak előttünk a drúzok, akiknek errefelé van az igazi hazájuk. Ide-oda kanyarogva a sivatagban új falura akadunk, amely mellett régi arabs stílusú várféle áll. Hanem ami a legnagyobb csudálattal és örömmel tölt el bennünket, az egészen más meglepetés: az arabs várrom körül nagy területen gyalogság, lovasság, konyhák, train etc. táborozik. Hatalmas katonai tábor van itt, a heverő katonaság legnagyobb része török, de vannak németek is.

Ahogy mi [1918. szeptember] 27-én reggel 8-kor ideérkezünk, ők éppen felkelnek, pakolnak, hogy a legnagyobb nappali melegben tovább induljanak. Átmegyünk valami patakon, amelynek partjain előttünk ismeretlen nagy lombos fák vannak. (Mögöttünk kevés házból álló arabs falucska van, most üres, lakói elmenekültek, különben El Muzerib a neve. Itt találkoznak a Hauran vasút és a nazarethi vasúti vonal.) Ezek alá telepedünk le. Mindent lepakolunk s főzni kezdünk. Van velünk egy lopott birka Er Remtából, abból lesz a menage.

 Muzayrib. Régi híd romjai
(Forrás: https://syrian-heritage.org/muzayrib-ruins-of-an-historical-bridge-2/)

A 146-os németektől altisztek jönnek át hozzánk kérdezősködni, két németet keresnek, akik eltűntek ma reggel az úton, nem-e velünk jöttek? Nem. Az a két szerencsétlen biztosan Remtában maradt, vagy éjjel, vagy az indulásnál elkapták őket az arabok. Nálunk nem hiányzik eddig senki. Sőt 3-4 emberrel meg is szaporodtunk. Bár ne találkoztunk volna velük, közülük 3[-an] a mi embereink, egy a másik (magyar) Batt[erie]-nál volt. Ezek az emberek igen szomorú híreket hoztak. A mi train-ünk Es Saltból Ammanba indult a már ismert egyetlen országúton. Már messze jártak Es Salt-tól, amikor őket is elérték az angol repülők. Ettől kezdve napokon át pokollá vált az útjuk, szakadatlanul bombázás alatt állottak, menekülni semerre sem volt lehetséges a meredek falú országútról, így sokan elhullottak, az összes lovak, csomagok, tiszti- és legénységi holmik mind a sivatagban maradtak, az én általam két nappal a visszavonulás előtt előreküldött 42 beteget legyilkolták a beduinok, minden-minden elveszett. Ezeket mesélik a hozzánk csatlakozó menekülők. Egyelőre azonban nem hisszük el teljes egészében a hallottakat.

Kellemesen telik az idő, bár óriási nagy a hőség még árnyékban is. Folyton új apró osztagok érkeznek s haladnak keresztül a falucskán, mind-mind török katonák, akik százával, ezrével vonulnak a sivatag minden irányában, de vezetők, tisztek nélkül. Valamennyien a nazarethi frontról jönnek, elmondják, hogy az ellenség nyomukban van, az éjjel már ideérkeznek az üldöző hindu-ghurka lovasok. Érdekes dolog, hogy a török tisztek nagy része cserbenhagyja a katonáikat a menekülés alkalmával. Az is érdekes, hogy ezek a rongyos, nagyrészt mezítlábas török harcosok nem képeznek nagyobb csapatokat, egymással nem egyesülnek, nem együtt és nem egyirányban haladnak, hanem a szélrózsa minden irányában elszéledve törekednek észak felé, fegyvere, muníciója mindnek van, de egyetlen terhük – a kenyérzsák – üresen lapul a combjukhoz.

Délután 3-4 órakor teljesen üres a táborhely, megint mi vagyunk a legutolsók. De mégsem. Erős zaj üti meg fülünket, a repülők zajához hasonló lárma hallatszik. 11 (tizenegy) drb. német autó érkezik Nazareth felől, nagy német teherautók, amelyek liszttel, kenyérrel, zwieback-kal, konzervával s egyéb földi javakkal vannak megpakolva, a csomagok fölött egész sereg beteg ember kuporog, a legtöbbje német.

 Német gépjárműoszlop vasúti rakodása Jeruzsálemben az első világháború idején (Forrás: https://www.loc.gov/resource/mamcol.059/?sp=63)

Az autókkal érkezett tisztek-altisztek szerint Nazarethben meglepték az alvó német vezérkart, súlyos mende-mondák kerülnek forgalomba L[iman].v[on].S[anders].-ról és lányairól, ők is újságolják, hogy az üldöző angol színesek még az éjszaka itt lesznek, lovakon és páncélautókon jönnek.

Pár betegemet a legsúlyosabbak közül felcsempészünk a német autókra s ezzel nagy megkönnyebbülést szereztünk magunknak, főleg pedig nekem. A német teherautók is elmennek az úton Damaskus irányában. Mi még várunk. Közben nyugtalanul tekingetünk a nazarethi irányba, hogy nem-e tűnnek fel a színes angol lovasok. Már menni szeretnénk, mindenki készülődik, önként sietni akar, mert minden ember tudja azt, hogy mi vagyunk a legutolsó csapat, hogy az eddigi beduin-drúz-sivatagbeli vendégekhez egy újabb, valamennyinél nagyobb veszély csatlakozott s ez a színes-vad angol ghurka-hindu lovasság. Tudjuk, hogy fogságba jutásunk esetén, ha ezek a fenti vadak, még ha életünket véletlenül megkímélnék, akkor is egy afrikai, avagy indiai fogolytáborba kerülnénk, ahonnan még nehezebb volna élve hazajutni. Egyelőre csak az bizonyos, hogy előttünk még nincs ellenség, mert eddig erről nem voltunk biztosak. Hogy Damaskust nem szállják-e meg más utakon mielőtt mi odaérkezünk, azt még nem tudhatjuk. Nazareth ide El Muzeribhez 75 km, Damaskus ide 90 km. Minden légvonalban értendő, a valóságban a sivatagbeli vándorlás 2-3-szor annyi útba és időbe kerül még akkor is, ha valami baj nem esik velünk.

 Dr. Kemény Gyula szövegközi vázlata

Végre késő délután megkapjuk a várva [várt] parancsát Báró Hammerstein alezredesnek. Ezen parancs szerint: sikerült megerőltető meneteléssel, férfias kitartással elérni azt, hogy megelőztük a Nazareth felől gyorsan közeledő ellenséget, de előnyünk kicsi, mert még az éjjel, még előbb is megérkezhetik az ellenség, amelytől aztán megszabadulni nehéz lenne, mert tömegükkel körülfognának bennünket s ez ellen lehetetlen volna minden védekezés. Bátorság, férfias türelem, ökölbe szorított kezekkel, összeszorított ajkakkal, kitartó meneteléssel igyekezzünk áthatolni a most következő drúzok lakta nagy sivatagokon, hogy így egyrészt üldözőinket is elhagyjuk, de főleg azért, nehogy egyetlen visszavonulási utunkat, Damaskust, előbb szállja meg az ellenség, mint mi odaérkezünk, mert ez esetben minden eddigi gyötrelmes utunk hiábavaló volt. Tehát most már a végcél egyetlen tempóban Damaskus, amely város körüli magaslatokon bizonyára már a mi megerősített vonalaink fognak bennünket várni. Egyébként újra ugyanazokra a szavaira emlékeztet mindenkit, amelyeket Dscherasch-ból való elindulásunkkor mondott, megtoldván azzal, hogy reggelig egy csepp víznek sem szabad edényeinkből hiányozni!

B[áró] Hammerstein rendelkezésére a mi Batterinkhez osztatott be a német Jg és egy Mg Bőhm német fdnagy vezetésével, ő jön a megfelelő számú német gyalogosokkal mi mögöttünk úgy felkészülve, hogy szükség esetén azonnal harcba elegyedhessen az ellenséggel. Legelöl pár összekötözött arabs túszt vezetnek a németek, akiknek az útmutatás leszen kötelességük. Senki sem bízik bennük, mert az arabs egy cseppet sem féli a halált, de hát azért itt vannak.

Forró melegben indulunk meg du. 6 órakor. Úgy este 9 óráig állandóan valami úttesten megyünk, ha ugyan annak nevezhető. Majd megkezdődik az egyenes irányú, torony iránti menetelés, így egyszer-kétszer újra átmegyünk a fent említett úton. Este 10 óra körül lövöldözést hallunk, messze előttünk a sivatagban elszórtan hangzanak a lövések, aztán újra némi csend következik, majd megint lövések s mindig csak messze előttünk. Jelenleg már nem annyira az izgat bennünket, hogy előttünk lövöldözés van, hanem inkább arra figyelünk, hogy mögöttünk nem szólalnak-e meg az angol fegyverek.

Éppen a karavánúton megyünk át, amikor este 10 órakor tizenöt perces pihenőt ad Hammerstein. Alig terülünk el a homokban, amikor egész sereg autó berregése hangzik föl mögöttünk, a legelső autón hatalmas reflektor van, a többinek nincs lámpája, lassú erőlködéssel törtetnek előre a homokban. Sorainkban egyszerre ideges mozgolódás támad, az emberek felugrálnak, ide-oda mozognak, készülődnek, suttogva terjed a hír a sorok közt, hogy itt vannak az angol páncélautók, közben négy német lovas ügetve halad vissza a sötétben, egyenesen bátran neki a reflektoros autónak megtudni, hogy kik azok.

Következő rész: „De mi történt egyszerre a németekkel?”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója