„Most jő a hadd el hadd…”

2023.02.13. 07:07 :: PollmannFerenc

Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 12. rész

1918. szeptember 21-én Kemény doktor csapata is megkezdi a visszavonulást. A kis kaliberű ütegek dicsérete. Most hiányoznak csak igazán a korábban a törökök által „kölcsönvett” lovak! Megérkezés Es Saltba, majd indulás tovább Damaszkusz felé. A német ápolónők önfeláldozása. A brit légitámadások szörnyűségei. Megválaszolásra vár az örök drámai kérdés: mi legyen a sebesültekkel?

 

RÜCKZUG AZ ARÁBIAI SIVATAGON ÁT

I. Jerichótól Damaskusig

1918. szept. 21-én szombaton éjjel ½ 12 körül indulunk neki bizonytalan sorsunknak. A Batt. állt a következő tisztekből: Friedrich százados, Schauf és Pfeffer aktív főhadnagyok, Schöffer res. hadnagy (Pest), Kolbe állatorvos és én; ezen kívül az ilyen üteghez szükséges számú legénységből, akik az én kápláromat és legényemet kivéve mind osztrákok voltak.

A fent említett tisztikar és kabil, valamint drúz túszok a visszavonulás idején, akiket a bennszülött lakosság esetleges erőszakos fellépése esetére vettek őrizetbe. Az osztrák–magyar tisztek a képen balról jobbra haladva: Adalbert Schauf és Stephan Pfeffer főhadnagyok, dr. Kemény Gyula ezredorvos, Schöffer József hadnagy és Hugo Friedrich százados A fent említett tisztikar és kabil, valamint drúz túszok a visszavonulás idején, akiket a bennszülött lakosság esetleges erőszakos fellépése esetére vettek őrizetbe. Az osztrák–magyar tisztek a képen balról jobbra haladva: Adalbert Schauf és Josef Pfeffer főhadnagyok, dr. Kemény Gyula ezredorvos, Schöffer József hadnagy és Hugo Friedrich százados (Forrás: dr. Kemény Gyula hagyatéka, Kincses Károly gyűjteményéből)

A tüzérség az egész világháborúban – vegyük csak a hírhedt olasz frontot – a lövészárkokban fekvő gyalogsághoz képest, úgy az életveszély, mint a rengeteg gyaloglás [tekintetében] valóságos aranyéletet élt élelmezés stb. terén. Főleg áll ez a nehéztüzérségre. Hiszen mint orvosnak mennyi rengeteg protekciókeresőt (főleg bizonyos ismert elemeket) kellett elhárítanom, akik szóval és írásban mind-mind csak azt kérték, hogy a fiukat a tüzérséghez osszuk be, miután a Trainnél, egészségügyi csapatoknál, magazinoknál etc. hasonló elemek már minden helyet elfoglaltak.

Ezzel szemben le kell azon tényt szögeznem, s ebben minden igazi infanterie frontszolgálatot teljesítő katona megegyezik, hogy a kis kaliberű ütegek, a kis ágyúk, főleg a lovakra felrakható s így bárhová könnyen szállítható hegyi tüzérség igen sokat szenvedett, a legtöbbször együtt mindenben a gyalogsággal.

Szerbiában ez volt az egyetlen tüzérségünk, az olasz front rettentő offenzíváiban pedig ezek az apró ágyúk vették ki legjobban részüket a közvetlen életveszélyből. Az igazsághoz híven kell azt is leszögeznem, több mint 5 évig egyfolytában láttam szemtől-szemben, hogy ezek a Baonok sorai közé helyezett kis kaliberű ütegek óriási fontosságuk és bátorságuk ellenére sem részesültek soha a megérdemelt kitüntetésekben.

Ennek oka ugyanaz volt, mint nálunk; úgy a kis egységű Baonokat, mint ezeket a kis kaliberű ütegeket ide-oda dobálták, mindig oda, ahol valami hirtelen támadt rést kellett betölteniök, a legveszélyesebb szakaszokra, ahol senki őket nem ismerte s ahonnan igen-igen megfogyatkozva újra máris tovább mentek egy másik helyre. Ezzel szemben a nagy kaliberű ütegek majdnem állandóan egy helyen vannak, mindig a magas k[omma]ndók kegyeiben sütkéreztek, s így majd minden kitüntetést elhalásztak a kicsi ütegektől. Annyira úgy volt ez, hogy a végén már maga az uralkodó is beavatkozott a kis kaliberű tüzérség javára.

A kép felirata szerint: „1917. febr. hó Tell Nimria. Ágyú lövésre készen” A kép felirata szerint: „1917. febr. hó Tell Nimria. Ágyú lövésre készen”
(Forrás: dr. Kemény Gyula hagyatékából, Kemény Szilárd jóvoltából)

Itt lent Palesztinában is hasonló volt a helyzet a tüzérségnél, bár az élelmezés, az életveszély itt nem mutatott akkora ellentéteket, de ezekkel szemben volt és van a nehezebb tüzérségnek ez az óriási előnye; autókon szállítják, míg nekünk gyalogolva kell a sivatagot róni. Ezt az óriási előnyt mindenki megértheti. A velünk szomszédos magyar Batt. autókon ment el az este, már messze járhatnak előttünk. Felállunk a poros úton; 4 ágyú legelöl, mögötte a málhás állatok a megfelelő megpakolásokkal. Elég zabot igyekeztünk magunkkal vinni, mert az állatok az úton sehol ennivalót nem fognak kapni. Konzerva, zwieback, száraz dolgok vannak még az emberek számára felrakva. Az ágyúkhoz csak kevés muníciót viszünk. Puskája minden embernek van.

Mialatt itt állunk, apróbb török osztagok, gyalogos és lovasok mennek el mellettünk. Ezek menekülnek. Pont éjfélben indulunk meg mi is. Már egy-két óra múlva éreztük, hogy a lovaink nem bírják a meredek szerpentin utakon a nagy porban, a mély gödrökben a rájuk rakott terhet vinni. Amit máskor 4-6 ló vitt, most kettőre volt felrakva. Folyton megállunk. Egyes ágyúk messze-messze lemaradnak, az emberek nekifeküsznek s úgy segítenek a lovaknak az ágyúkat húzni-tolni. De mi lesz itt később, ha már most is ilyen nehezen megy! Némelyik helyen az elől menő lovakat viszik vissza, hogy lemaradt társaiknak segítsenek. Mindenki Asim ezredest átkozza, aki lovainkat elkérte, de vissza nem adta.

Lehetőleg csendben haladunk így egész éjjel. Ahogy kivirrad, látjuk csak, hogy mögöttünk az út tarkállik a frontot elhagyó török-német katonaságtól. Most csak egyetlen veszély fenyeget bennünket, az angol repülők, de ezek csudálatosképen ma egész de. elmaradnak. Húzzuk, toljuk, átrakjuk egyik lóról a másikra a holmikat, az óriási hőséget még elviselhetetlenebbé teszi a felvert csípős finom por. Szállító német autókkal, biciklis német ordonáncokkal, törökökkel találkozunk az úton. De azért még minden a legnagyobb rendben megy.

Délután 4 óra körül megérkezünk Es Saltba. Sohsem gondoltam, hogy ilyen hamar, mint menekülő jutok ide vissza. A városka déli részén a szabadban letáborozunk. Bent a városban már a legnagyobb felfordulás van, ma este mennek el innen a német k[o]m[ma]ndók s egyéb hatóságok. A városka hemzseg a mindenfelől idesereglett araboktól, akik még most is óvatosak, mert a németek egyszer már visszavették Es Saltot az angoloktól s akkor a bűnösök alaposan megbűnhődtek, sokan kerültek a fügefára.

Érdeklődésemre megtudom, hogy a 2 nappal előbb leadott betegeink itt átmentek Amman felé. Este parancsot kapunk az indulásra, örömmel csomagolunk. De korai az öröm. Nem megyünk tovább, sőt ellenkezőleg: azonnal a város északi szélére vonulunk s ott állást foglalva várjuk be az ellenség esetleges éjjeli támadását. Ez a parancs nagyon is lehangolt bennünket, mi leszünk az ütköző kos a vissza- és előrenyomulók közt. Egész éjjel készen állunk. Es Salt magasan fekszik s itt az éjszaka nagyon is hűvös. Egész éjjel semmi sem történik.

Kora virradatkor parancsot kapunk a Damaskus felé való visszavonulásra. Felkészülünk, mivel láttuk, hogy lovaink már is mennyire kimerültek, s mert pár emberünk megbetegedett, akiket el nem hagyhatunk. De meg mert összeütközésekre s így sebesültekre is számíthatunk, azt proponáltam, hogy mindenki dobja el az eddig használt 30 kg-os Inrusabett nevű trópusi sodronyos vaságyakat, így minden eshetőségre 3-4 lovunk fog felszabadulni. Felhívásomra csak ketten dobtuk el az ágyat, Kolbe nevű fiatal állatorvos és én. A többi nem.

Leérkeztünk a városkába. Az arabok kárörvendően dühös arcokkal méregettek bennünket, de egyetlen hang sem hallatszott ellenünk. Minden talpalatnyi földön német és török katonák hemzsegnek. Most van az általános kivonulás, senki sem akar utolsó lenni, mert azokat az arabok elkapkodják.

A volt német „Ortslazarette” előtt két hórihorgas, sovány s már nem fiatal ismerős német vöröskeresztes ápolónő áll, semmi szándékuk sincs indulni „Hát miért nem jönnek, mire várnak?” kérdem. „Mi itt maradunk” – mondják. „De hát ez lehetetlen, miért maradnak itt?” „17 súlyos német beteget nem tudtak már elszállítani, ezek az úton meghalnának, ezért maradunk itt” – mondja a fiatalabbik, egy rózsás, de csontos arcú porosz lány, akinek szinte óriásinak mondható nagy lábai vannak. „Hiszen Önök tudják, hogy még a férfiakkal is mit csinálnak ezek a perverz vadak, hát akkor mi lesz magukkal!” Kissé elgondolkozva néznek össze: „Még akkor sem hagyhatjuk betegeinket” – mondják válaszul. „Isten segítse Önöket” – s indulok. „Sok szerencsét, szerencsés megérkezést” – hangzik utánunk. Katonáink otromba megjegyzéseiken mulatnak, amelyeket a leányokra tesznek, akik alighanem női mivoltukkal külön is drágán fizetik meg önfeláldozásukat.

Még a város szélére sem érkezünk, amikor két angol repülő jelenik meg felettünk. Alacsonyan járnak, kémkednek, aztán gyorsan visszamennek Jerichóba. Most jő a hadd el hadd, tudjuk már mi fog most következni. Mindenki tülekedik, kiabál, gorombáskodik, lovak, szekerek, ágyúk, emberek torlódnak össze. Csak ebből a chaosból kerüljünk ki, míg a repülők vissza nem jönnek. A már jól ismert, visszavonulást jellemző dulakodás, keveredés folyik a szűk úton, csak mi e téren még nem ismertük a németek erőszakos fellépését. Folyton a levegőt kémleljük. Jönnek e-már!

Végre kint vagyunk a városkából s itt az út félkör alakúan kanyarodik, mi azonban nem az úton megyünk, hanem nagy szerencsénkre egyenesen átvágunk s így a nagy tömegből kiválunk. Egyszerre felhangzik a kiabálás: „Flieger, flieger!” Négy darab jön egészen alacsonyan az országút hosszában. „Bumm-bumm” aztán ismét és ismét hangzik az óriási dörrenések egész sorozata, amelyek nyomában hatalmas por és füstfelhők támadnak. Az emberek, mint a megriadt birkanyáj szaladnak mindenfelé, kocsik, lovak megállanak, a bombák meg egyre zuhognak, majd megerednek a repülők gépfegyverei s telehintik a sivatagot fegyvergolyókkal. Mindenfelől jajgatás hangzik, itt-ott felkelnek egyesek, futásnak erednek s újra elvágódnak. Így tart ez ½ órán át. Mi külön az úttól balra 6-800 x-re lapulunk szétszórtan a forró homokban mozdulatlanul. Ránk nem dobtak bombát, sem nem lőttek. Fél óra múlva elrepültek a gépek Jericho felé, hogy ahogy az ilyenkor már szokás, munícióval megrakodva újra visszajöjjenek.

Erre egyszerre mint a hangyaboly elevenedik meg az út, a sivatag; százak, ezrek kelnek fel egyszerre s egymást megelőzni akarván tülekednek előre, mintha itt a sivatagban volna ennek valami célja, a sebesültek körül a jó barátok kis csoportja sürgölődik, lóra-szekérre teszik fel vagy gyalogosan cipelik tovább, amíg tudják, halottakat kutatnak ki, hogy holmiját magukkal hazavigyék. Siet mindenki, pedig ezzel a jelen viszonyok mellett sorsán semmit sem javíthat az ember; a legtöbbje letér az útról, elszéledve haladnak az országút két oldalán, csak a szekerek, málhás állatok, lovak és a hosszú nyakú tevék maradnak az úton, a csizmás németek maguk is saját terhük alatt meggörnyedve nógatják a lovakat csak úgy kezeikkel csapkodva rájuk, mert itt bot, vessző aranyért sem lelhető sehol.

Mi is gyors menetben indulunk meg, már jó darabot haladunk, amikor épp a legkritikusabb helyen (II○) vagyunk, felhangzik újra a vészjel: „flieger-flieger”. Százak-ezrek arca mered kutatólag az égbolt felé, ahonnan igen magasból szinte észrevétlenül hirtelen csapnak le reánk az angol repülők, 7-8 drb. egy csomóban.

Dr. Kemény Gyula kézzel rajzolt szövegközi vázlata Dr. Kemény Gyula kézzel rajzolt szövegközi vázlata

Éppen akkor történik ez, amikor az országút csücskéhez (II○) érkeztünk, ahol így az úton haladó szekerek, lovak, tevék, emberek tömegével mi is érintkezésbe jutva, a repülőknek nagy tömegként tűnünk fel. Megindul az attak. Egyik dörrenés a másikat éri, óriási bombákkal dolgoznak, amelyek még fojtó füstöt is árasztanak. Az út csücskének táját formálisan telehintik bombákkal, gépfegyvergolyókkal. Mindenki ott vágódik hasra s terül el mozdulatlanul a forró homokban a kövek közt, ahol éppen a kritikus pillanat érte, csak a lóvezetők szaladnak távolabbra, hogy a nagy czélt szolgáló lovaktól távolabbra kerüljenek.

Míg a megpakolt lovak nyugodtan keresgélnek fűszálakat a homokban s csak a dörrenésekre ugranak egyet-kettőt, föl nem véve a gépfegyvergolyók ferdeirányú mozgását, zizegését, addig mi lapulunk a forró talajon várva sorsunkat, ezt is hason fekve, hogy akárcsak ama bizonyos túzok, semmit ne lássunk, semmit ne halljunk abból, ami fölöttünk-körülöttünk történik. Hiszen ha az ember valami bokor mellé, fal tövében vagy gödörben várhatná be sorsát, az legalább egészen más lenne, de a sima homoksivatagban, ahol minden egyes embert akár meg is lehet felülről számlálni, s az a tudat, hogy akármerre szaladunk, akármerre keresünk segítséget, sehol semmi takarás nem kínálkozik, s mindezek tudatában legalább ½ órán át hasalni mozdulatlanul, a legenyhébben is szólva, kétségbeejtő helyzet.

Ha felnéz az ember, csak imitt-amott lát siető embereket, akik semmivel sem törődve bandukolnak, csak ha közel suhognak hozzá a golyók, görnyednek meg, de még ekkor is rendületlenül mennek. Egyszerre nem messze tőlem 4-500 x-re a nevemet hallom kiabálni, felülök. Schauff főhadnagyot látom meggörnyedve szaladni s újra kiabál utánam. Valaki súlyosan megsebesült. Most, amikor mindenkinek kötelessége elbújni, nem mozdulni; nekem kell felkelni s a repülők alatt szaladgálni. De hát azért csapatorvos az ember. Odaérkezem, Schauff térdelve tart egy súlyos fejsebesültet. Mellé térdelek s a fhd. segélyével kötözzük. Ő elmegy, én meggörnyedve ugrálok tovább egy másik könnyebb sebesülthöz. Azt is bekötözöm, aztán együtt hasalunk egymás mellett pont az út csücske mellett, ahol két szekér áll, az egyikben az egyik ló sebesülve összerogyott, a kocsik alatt németek hevernek, ide bújtak el a gépek bombái elől, mintha érne ez valamit. Újra és újra bombát dobnak a két kocsi tájára. Elkeserítő látvány, ahogy a németek kimásznak a kocsik alól, mert az ugráló lovak rájuk rángatják a nehéz muníciós szekereket. Szaladnak nehéz csizmáikban, aztán lehasalnak valahol. Mi nem tartjuk itt ki, de nem kelünk fel, csak úgy mászunk tovább távolabbra a veszélyes emberektől, s veszedelmes útcsücskétől.

Újra Schauffot látom felállva járkálni, éppen összegabalyodott lovakat választ szét. Bátor fiú, később is sok jelét adta emberies, becsületes gondolkodásának. Mint t[ulajdon]képpeni Batterie parancsnok igen jó hatást tesz veszedelmes, de bátor viselkedésével. Homlokegyenest ellentéte mindenben a másik fhd., az osztrák Pfeffer, ritkán láttam embert 5 év alatt gyávábban viselkedni, mi lett volna vele, ha véletlenül gyalogos tiszt lett volna! Szánalmas látványt nyújtott szörnyű ijedtségével. A repülők lassan elszélednek, bombáikat már ledobálták, páran már visszaindultak Jericho felé. ¾ órai kínos várakozás után végre szabad a levegő, minden gép elment a közeli jerichoi repülőtelepre. Erre újra megelevenedik a sivatag, újra a régi kép; kocsikat pakolnak le, sebesült lovakat cserélnek föl, összeszedjük a málhás állatokat, megigazítjuk a rájuk pakolt terheket, megszorítjuk a hevedereket, aztán előre gyorsan.

Tevék felmálházása Tevék felmálházása
(Forrás: dr. Kemény Gyula hagyatékából, Kemény Szilárd jóvoltából)

Csak a szerencsétlen sebesültek sorsa szomorú, most már egész csomó fetreng főleg az úton, mert a fehér homokos út a legjobb cél felülről a repülőknek. Rettenetes, de való tény, hogy a főleg török nagyon súlyos sebesülteket sorsukra hagyják, ezek már kérni sem tudnak, hisz lehet, hogy pár órájuk van hátra, de ki tudja ezt biztosan. Ellenben az bizonyos, hogy a vad bennszülöttek kezére jutva sorsuk meg van pecsételve.

A muníciós kocsik mellett két német is marad, hörögnek, a bomba roncsolta szét végtagjaikat, mellettük a kifogott ló, amely ugyancsak bombától sebesült meg súlyosan a farán, valaki aztán megadta neki a kegyelemdöfést, belelőtt mindkét fülébe, most itt hánykolódik a hörgő németek mellett, hánykolódó társuktól megijedve farolnak le az út mellé a tovasiető málhás lovak. Le akarom ezt a jelenetet fényképezni, amikor kiabálnak utánam, hogy jöjjek oda a mi súlyos sebesültünkhöz, hogy érdemes-e elszállítani. Kiabálom, hogy igen-igen, ez ama fejsebesült, akit Schauffal kötöztünk. Fényképezést hagyva szaladok vissza, csak most látom, hogy utólag még egy lövés érte a szerencsétlent, a hátán ment be s hasán jött ki a gépfegyvergolyó. De jó, hogy elmentünk mellőle – gondoljuk, pedig ki tudja. Itt hagyjuk szétroncsolt agyával, súlyos has és tüdőlövésével társunkat, temetés sem kell ide már, éjjelre kihűl s akkor eljönnek ide a sivatag undok vandáljai, a hiénák, sakálok. Másik két sebesültünk könnyű eset, saját lábaikon jönnek.

Következő rész: „Hátha Allah jóakarata csak az igazhívőkre terjed ki …”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója

Szólj hozzá!

Címkék: angolok visszavonulás törökök Palesztina dr. Kemény Gyula Asim Gündüz tábornok Rückzug Es Salt

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4618047434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása