Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 13. rész
A sivatagban nem az egyenes a legrövidebb út – főleg, ha folyton légitámadásokkal kell számolni. Mindenki retteg a betegségtől és a sebesüléstől, mivel az itt szinte a biztos halállal egyenlő. A szőlő mint manna: jószívű török segítség a magyar testvéreknek. Végre víz! – de a lovaknak már nem jut belőle. Asim bég töretlen optimizmusa. Hogyan teszik próbára hőseink férfiasságát a helyiek. Mi az értékesebb: az ágyú vagy az ember? A sebesültek lóra szállnak…
Itt az Es Salt-i országút csücskénél nekivágtunk a végtelen sivatagnak, letértünk az egyetlenegy útról, hogy a sivatagban össze-vissza kalandozva jussunk el valahogy legalább Damaskusba. Óriási a hőség. Gyalogosan és szamárháton németek szaladgálnak a sivatagban az országút két oldalán, hogy az elszéledt tevéket összetereljék. Egyes németek hozzánk csatlakoznak, aztán újra elhagynak azt hívén, hogy az országút biztosabb. Benne vagyunk a nazarethi sivataghoz hasonló pusztában, a forró homok és elszórt kövek közt, össze-vissza megyünk minden rendszer nélkül. Egy lovas török csapat épp derékszögben halad a mi irányunkra. Nem-e volna jó arrafelé menni! Majd gyalogos német osztagok bukkannak fel a sivatagban, ők megint egy más irányban mennek. „Hová mennek arra?” kérdezzük. „Damaskusba” – volt a válasz. „De hisz az nem arra van.” „Kiismerjük mi már itt magunkat.” Öreg német altisztek a vezetőik, mind jó húsban levő, erős emberek, handgranat és puska a fegyverük. Elnyeli az 50-60 tagból álló elszánt társaságot a sivatag; a nagy német birodalom dacosan öntudatos és kemény férfiai eltűnnek szemeink elől. Hazajutottak-e valaha? Ilyen kisebb csapatokkal később is találkoztunk, néha egy ideig velünk jöttek, aztán más irányba tértek el, hogy megküzdjenek a beduinokkal, drúzokkal, esetleg a végső fórumon a – sakálokkal.
Úgy de. 11 óra van, amikor újra felhangzik minden irányból a vészes jelzés: „flieger-flieger”. Már megint itt vannak, de most még sokkal többen. Hanem ezúttal nekünk szerencsénk van. Valamennyi repülő lehetőleg az út fölött halad, amely tőlünk már 3–4 km-re van. Felhangzanak szinte egymásba folyóan a bombadörrenések, ide látszik a füst, a felvert por. Kattognak a géppuskák. Mi ezalatt lefekszünk a kövek közé, itt már van belőle elég. Két gép fölénk téved, valaki fegyverrel rájuk tüzel, amire mindkettő lejjebb száll s elkezd lőni, de erre mi is visszapuskázunk. Kevesen és annyira elszórva vagyunk, hogy reánk nem is vesztegetnek bombákat, hanem elmennek újra az országút fölé, amely most Ammanig tömve van menekülőkkel. Később tudtuk csak meg, hogy az Ammanba vivő országút napokon át szakadatlan bombázás alatt állott, hogy sok derék német, magyar, török lelte ott részint rögtön halálát, részint mint sebesült került a vérengző s ekkor már lázadozó arabok kezébe, akik aztán nem irgalmaztak senkinek.
Brit repülőgép Palesztinában valamikor 1917–18-ban
(Forrás: https://www.iwm.org.uk/collections/item/object/205358773)
Akik itt vagyunk, valamennyien 6. éve vagyunk a különböző frontokon, tudjuk tehát a támadások, szenvedések értékét mérlegelni. A rendes frontokon a sokszorosan nagyobb repülőtámadások sem váltottak ki akkora consternatiót, mint itt egy-két repülőgép megjelenése. Miért? Mert mindenki tudta, hogy ha itt akár betegség, akár sebesülés miatt kidől a sorból, ha saját lábán nem tud tovább menni, akkor elveszett. Itt egy súlyos lázas állapot, lábtörés, súlyos bélhurut stb. az arabok kezébe való jutást jelenti, az pedig a mostani viszonyok közt egyenlő a halállal. Ezért retteg mindenki annyira mindenféle támadástól, sebesüléstől és betegségtől, amely bajok más frontokon még az ellenség kezében is csak esetleges normális halált jelenthetnek.
A legnagyobb hőségben újra felkerekedünk s csak úgy gondolomformán megyünk. Előttünk egy gyalogos török csapat halad, azok után megyünk mi is. Majd a törökök elmennek más irányba, mi meg itt ülünk tanácstalanul. Halotti csend van a végtelen sivatagban, semmi levegőmozgás nincs, a nap hihetetlen erősen süt, a repülők elől való menekülés, a hosszú gyaloglás, az óriási hőség nagyon kifárasztott bennünket, senkinek nincs kedve egy hangot is szólni, mindnyájunkat a szomj gyötör, ez a minden bajok legnagyobbika.
Egyszerre mind felriadunk, valaki bennszülöttek csapatát avisálja, de szerencsére kisül, hogy a mögöttünk felbukkant lerongyolódott csapat a 23-as török Baon, pont az, amelyik előttünk volt a Jordan parti állásokban. Kevesen vannak. De valamennyinél sok szőlő van, zsebjük, kalapjuk, piszkos rongyaik mind szőlővel van megtöltve, telekötözve. Csudálatos jó lelkű emberek, valamennyien adnak a mi katonáinknak, mihelyt azt hallják „kardasim-kardasim” (testvér), pedig csak a magyarokat hívják testvérnek. Valóságos mannahullás volt számunkra ez a jószívű adakozás. Megbecsülhetetlen jótétemény, amelyért gondolkodás nélkül adná oda az ember ama bizonyos bibliai tál lencsét.
Török katonák menete – itt még kevésbé lerongyolódva
(Forrás: dr. Kemény Gyula hagyatékából, Kemény Szilárd jóvoltából)
A török csapattal jó lovon a mi kedvelt komoly parancsnokunk Asim bég török ezredes. Körül fogjuk volt divisionärünket, aki közben leszáll a lóról. Azt mondja, hogy ez semmi itt Ázsiában, ez nem vereség, most az ellenség kerekedett felül, máskor meg mi, ha az idén ők győznek, jövőre majd kiköszörüljük a csorbát. 15 éve csinálja ezt már. Bámulva nézünk reá, ő még jövőre is folytatni akarja itt a harcot. De nem csuda, már 15 éve van távol Allah akaratából örökös harcok közepette családjától. Mi azonban azt tudakoljuk tőle, véleményét kérdezzük arra nézve, hogy nem kerülünk-e a bennünket üldöző hinduk-ghurkák s egyéb vad színes angol hordák kezeibe, avagy át tudunk-e az előttünk levő sivatagokon vergődni anélkül, hogy a fellázadt Hedsas királyság – Feiszal emir vad beduin-drúz törzseinek kése alá kerüljünk.
A Hedzsasz. Piros vonal jelöli a Hedzsasz régiót, a zöld terület pedig a Hedzsasz királyságot (1916–1923) (Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f5/Hejaz-English.jpg)
Rossz németséggel magyarázza Asim bég, hogy őt egyszer már az északafrikai arabok elfogván összekötözték, hogy kivégezzék, mégis itt van; hogy a kaukázusi vad cserkeszek görbe késeit is kikerülte, ott is majdnem elfogták, mégis él; az idén pedig a gházai csata után már vállára tették az angol színesek a kezüket (kezeit vállunkra téve mutatja Asim bég ezt a vele történt személyes jelenetet) hogy elfogják, mégsem sikerült, ahol Asim bég van, ott nem kell félni, ott Allah jóvoltából szerencse van. Hallgatjuk ezt a naivan túl becsületes embert, aki a jelenlegi harcmodort egyformának tekinti az itt ma is divatos régi becsületes harci fogásokkal, amikor a hősiesség, személyes bátorság, az éles szablya dönti el a harcosok sorsát. Ő ilyenekben öregedett meg.
Asim bég szavai kevéssé vígasztalnak meg bennünket, hátha Allah jóakarata csak az igazhívőkre terjed ki, mi hitetlenek nem állunk az ő oltalma alatt. Valaki visszamondja neki ezt az okoskodásunkat, amire ő elmosolyodik s egyet legyint kezével. Ugyan mit akarhatott ezzel mondani! Sohsem fogjuk megtudni.
Mi, k.u.k. csapat feltápászkodunk, s tovább indulunk nehogy az üldöző angolok kezeibe jussunk, a törököket figyelmeztetjük, hogy jó lenne óvatosabbnak lenni. Ők azonban nyugodtan tovább maradnak. Egész délután szakadatlan menetelésben megyünk a kijelölt irányban. Óriási hőségben, a nehezen járható forró homokban szomjúságtól gyötörve rójuk az utat. Fogalmunk sincs, hogy mikor akadunk rá a jelzett falura, ahol állítólag víz is lesz, legalább a törökök szerint van. Nem kell senkit nógatni, mindenki teljesen tudatában van súlyos helyzetünknek, senki le nem marad, senki nem békétlenkedik, nem követelődzik, szánkat becsukva hangtalanul tiporjuk a forró homokot, a sivár sivatagot, amelyben nem terem semmi sem s amely köröskörül egyformán messze-messze a végtelenig látszik kiterjedni.
Német katonai térképünkön „unerforscht” szóval vannak a térkép azon fehér foltjai jegyezve, amelyeken mi átvágunk. Estefelé messze-messze tőlünk balra hátrafelé rövid ideig tartó puskaropogás hangzik föl. Erre megállunk. Mi lehet az! Talán az üldözők, avagy az arabok rendeznek valahol a sivatagban valami ünnepfélét. Senki sem tud választ adni erre. Nagy, szinte óriási csend van. Leheveredünk. Az előbbi puskaropogásról folyik a szóbeszéd. Csak itt a sivatagban ránk ne sötétedjék. „Auf-auf” hangzik legelöl s újra megindulunk, tán jobb menni, mint állni ebben az óriási melegben. Hosszú idő után egyesek falut vélnek látni, sőt templomot is. Erre mindenki megerőlteti magát, feszülnek a lábizmok, sóvárogva gondolunk arra, hogy lesz víz nemsokára.
Végre tényleg feltűnik egy kőházakból álló kicsi falu, hanem ami rendkívül különösnek látszik, két templomtorony emelkedik a házak fölé s az egyik a rendes moszlim mecset, a másikon kettős kereszt van. Ezt nem értjük, de már előre örülünk neki. Fegyvereinket kéznél tartva bemegyünk a faluba. Er Rumeminnek hívják. A különféleképp öltözött lakosság kiözönlik a házak elé, főleg az asszonynép keveredik közénk, míg a férfiak a kapubejáratok elől, az ablakokból figyelnek reánk, a legtöbbjének vállán van az elmaradhatatlan fegyver. A házak tömegének közepén kő cysterna van, körülötte tolonganak a katonáink, vizet akarnak. Vizet-vizet! Ez most minden, a boldogságok zenithje. (Ha most a cysterna körüli elfoglaltságot az arabok feltalálnák használni, könnyen végzetessé válhatna reánk az ő támadásuk.) Ott tolongunk kiszáradt torokkal, minden önfegyelem és türelem odavan, a cysterna le van zárva s az arabok nem akarják kinyitni. Ma nem tudom, hogy erőszakkal avagy szépszóra nyílt-e meg, de egyszerre volt víz. Boldog Isten, hogy ittunk! Micsoda tülekedés volt itt! És ha életre-halálra ment volna is, mégis ittunk volna. Rettenetesen kínzó érzés a szomjúság.
Mindenki annyit akar inni, hogy azzal nem csak az elmaradt vízmennyiséget pótolja, hanem a következő napra is ellássa magát. Pedig de rossz ízű és szagú, szalmás, piszkos is az a víz! Hiszen csak egyszerű összefutott esővíz s ilyenkor október felé már a cysternák kiürülnek, csak kevés, az alja van már bennük. De azért jó, nagyon jó. Képesek volnának érte az emberek fegyverrel is harcolni. Mert érthető az arabok dühe, erőszakkal elvesszük, megisszuk a vizet, pedig ők sem maradhatnak anélkül. Lovainkat is meg akarja némelyik itatni, erre már egész testükkel állanak elénk az arabok; látjuk, hogy ennek rossz vége lesz, mi nagyon is kevesen vagyunk. A lovak megitatása elmarad annál is inkább, mert maguk az arabok mondják, mutogatják, hogy nem messze ide van egy másik falu, ahol bőven van víz. Pedig szegény állataink szinte egész testükben remegve várták, amíg rájuk is sor kerül.
Hanem történt itt egy olyan incidens, ami párját ritkítja. Mindjárt megérkezésünk után pár különálló, vagy a házba bemenő katonánkat körülvettek az asszonyok, kigombolták a férfiak nadrágját s kivették a penisüket s aztán kézbe véve mutogatták egymásnak, közben hangosan visítozva tárgyaltak. Az első esetben megijedt a katona ezen Európában nemigen ismert asszonyi tolakodástól, de pár perc múlva hangos röhejek közt, cseppet sem haragudva állták embereink az asszonyi kíváncsiság rohamait. Jogosan és természetszerűleg a kísérleti férfiak keze is eljárt az asszonyi termetek körül, amelyeket egyetlenegy széles ing fed, erre szétrebbentek s messziről nevettek. Miért teszik ezt a bennszülött nők, mire való ez, mi lesz ennek a vége! Erre voltunk kíváncsiak. De nem tudtuk meg. Majd később látni fogjuk az okát.
Felállunk az indulásra. Előbb hangos kiabálásokkal figyelmeztetjük az esetleg elszéledteket, nehogy lemaradjanak, mert rájuk szomorú sors várhat. Egy tömegben, lassan megyünk ki a faluból, mert ismeretes a zord arabok ama szokása, hogy a hátul levőket lepuskázzák. Kijutunk minden baj nélkül, kisebb arabs csoport messziről követ bennünket. Vagy nagyon régen, vagy sohasem jártak itt hitetlen európai fehérek, mert igen nagy csudálatot keltettünk előttük. Régi-régi arabs falu maradványa lehet ez a hely, erre mutatnak itt a sivatagban az igen erős, várszerű házak, amelyek csupa hatalmas sziklából készültek. A lakóság egy része cserkesz, évezredek óta lakhatnak itt, katholikusok, innen van a kettős kereszt a templom tornyán. Kár, hogy a gyors tovaindulás miatt nem tudhattunk meg többet. Velünk együtt katonáink is sajnálták, mert ama asszonyi jelenet mégis csak sok alvó oroszlánt ébresztett fel.
Al Rumaymin mai látképe
(Forrás: Google Maps)
Mintha újra születtünk volna, mintha csak a kaszárnyába marsolnánk haza, úgy haladunk a sötétben tovább folyton előre. Csak szegény lovaink bírják ki valahogy. A nagy hőség, szomjúság, fáradtság elfeledtetik még az éhséget is.
Este 10 óra előtt érkezünk Er Rumman beduinok lakta faluba. Itt meghálunk, de nem bent a faluban, hanem a szabadban egy kis patak partján, amelyben kevés víz folydogál, de épen elég nekünk. Nagyobb boldogság nem is érhetett volna bennünket itt a sivatagban, mint az éjjelt patak partján tölteni.
Pihenőt tartunk a forró homokban, mialatt a hű megörökítésre érdemes incidens adja elő magát. Ránk nézve igen aggasztó jelenség, hogy 5–6 emberünk nagybeteg, négynél kitört a régi súlyos malária, alig tudnak jönni, mindenki csak az orvoshoz – hozzám – utasítja őket. De mit tegyek velük, én nem vihetem őket, magam is, mint mindenki rettegve gondol arra, hogy mi lesz, ha lábaink esetleg felmondják a szolgálatot. Már a mai napon délután megtörtént ez ügyben az első emberileg érthetetlennek mondható kísérlet arra nézve, hogy esetleg vissza kell hagynunk a sivatagban saját súlyos betegeinket.
Mikor elindulásra készülünk, szóvá teszem, hogy pár ember rosszul van, alig tudnak járni. Egyiket közülük felültettem a lovamra, míg magam állandóan gyalogolok, én már Es Salt-ban az ágyamat is eldobtam, mindenben pont hasonlóan cselekszik derék Kolbe állatorvosunk is, az ő lovát is beteg lovagolja, míg maga ez a sovány fiú gyalogol egész nap velem együtt; itt valamit tenni kell. Mindenki hallgat, mit is szólhat erre az ember, nem is jó rágondolni. Nincs itt más segítség, mint a kettőnk példáját követni, csak erre lehet gondolni. De mégis! Pfeffer nevű aktív tüzér fhd., egy fiatal tisztünk azt mondja: „El kell reá készülni, hogy 10–12 beteg embert kénytelenek leszünk visszahagyni a pusztában, még ez a legjobb eset lesz. Az ágyúinkat okvetlen, minden körülmények közt meg kell menteni.” Majd kisvártatva így folytatja: „Máma igen nehéz ilyen modern ágyúkat előállítani, sokkal nehezebb, mint embereket.” Nem szól senki. Elképedek erre a beszédre. Mondhat ilyent egy ember, akinek lelke-szíve van?! Én veszem át a szót; alaposan, túl erélyesen mondtam meg erre az én véleményemet, amelynek végén azt kérdeztem Pfeffertől: „Mit szól majd fhd. úr, ha Önt hagyjuk vissza, mint beteget a sakálok prédájául?” Nem válaszolt semmit erre. A további vitának Friedrich vet véget azzal, hogy menjünk tovább, mert késő lesz. Szólok Schauf fhd. Batt. kmnd-nak a fenti ügyben. Azt mondja az egészre, hogy kár vele (ti. Pf[effer]-rel) erről vitázni is, s aztán ő is a betegek rendelkezésére bocsátja a lovát s velünk gyalogol. Az 5 évi háborúban leszűrt közismert arany igazság azt mondja: ha kitüntetés nem volna, kevesebb volna a fakeresztek száma, sőt tán a háborúnak is régen vége volna. Mert csak ez fúrhatja egyedül az ilyen lelketlen gondolatok gazdáját. Emberélet kíméléséért sokkal nehezebb kitüntetést kapni, mint egy megmentett ágyúért v. géppuskáért.
Én pedig – most már ki merem mondani – elhatároztam, hogyha kísérlet történne a sivatagban a Pfeffer-féle kitüntetést hajhászó eszme végrehajtására, akkor akár fellázítom a legénységet, aztán lesz, ami lesz.
Éjjel őröket állítunk ki minden irányban. El lehet gondolni, hogy micsoda nehéz szolgálat ez akkor, ha halálra fáradtan mindenki alszik, csak egyes hasonló elcsigázottak kénytelenek virrasztani társaik fölött. De hát ez igen fontos szolgálat s aztán meg úgyis mindenkire rákerül a sor.
Következő rész: „Közös a sorsunk, segítsünk egymáson testvériesen…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
