Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 11. rész
Amitől már hősünk és bajtársai régen tartottak, most bekövetkezett: 1918. szeptember 18-án megindult a brit hadsereg támadása. Bár az áttörés máshol történt, Kemény doktorék számára világos volt, hogy ebből általános visszavonulás lesz. Csupán az erre vonatkozó parancs nem akart megérkezni. Végre aztán erre is sor került és hőseink megindultak visszafelé. Ugyanazon az úton, amelyen alig néhány héttel korábban megannyi szenvedés árán ide eljutottak…
A Jordán völgyi vereség
Az angol offenzíva már régen a levegőben lóg. Az itteni bennfentesek jól felismerik az előjeleket, de meg a pénzért mindenre kapható arabok kitűnő kémeknek bizonyultak. Különösen két dolog nagyon feltűnően gyanús jelenség: egyik az, hogy az angolok a Jordán innenső partján apró hídfőket építenek egy idő óta. Ebből következik, hogy nem itt fognak támadni, hanem éppen a mi esetleges ellenlökésünket akarják itt feltartóztatni. A másik dolog meg az, hogy már egy hét óta állandó beduin támadások, vasúti robbantások fordulnak elő a Derat – Damaszkusz közti sivatagokban. Hiába állítják helyre az ottani török-német csapatok a vonalat, másnap már máshol van megrongálva. Négy napja meg már teljesen el vagyunk Európától vágva, miután egyetlen vasúti vonalunk a beduinok jóvoltából teljesen beszüntette működését, azóta megszűnt minden muníció- és élelemszállítás.
Ma [1918.] szept. 18-án még mindig nincs vasúti közlekedés. A sivatagokba büntető német expedíciók mennek, de mindhiába, ezen veszedelmes, nagy bátorságot, szenvedést és nélkülözést igénylő német expedíciók sem járnak, nem is járhatnak a megérdemelt eredménnyel. Az arabs telivéreken, tevéken ülő beduinok-drúzok-fellachok úgy eltűnnek üldözőik elől, mint a kámfor. Ők ismerik a sivatagot, ki meri őket oda követni! Végre tegnap, 17-én egy német őrnagy vezetésével büntető expedíció indult Deratba a vasúti csomóponthoz.
A Damaszkusz és Medina között húzódó Hedzsász (Hejaz) nevű keskenynyomtávú vasút egyik állomása (Forrás: Wikipédia)
Gépfegyvereket és 2000 arany forintot vitt magával a német őrnagy. Ha nem segít a géppuska, talán célhoz jutnak aranyakkal. A kétezer aranyra talán megszelídül a sejk pár napra. Így robbantanak a vad arabok angol pénzre, s szüntetik be ugyancsak német aranyakra. Mindenesetre kritikussá kezd válni a helyzet.
1918. szept. 18-án a Nazareth–Hajfa táji fronton az eddigi szórványos, de azért állandó ágyútüzelés rendszeres pergőtűzzé fajult. 18-án este fent vagyunk az El Hod-on. Velünk szemben halotti csend van, de tőlünk jobbra északnyugat felé a VII-es és VIII. Armee ellen a Hajfa–Nazarethi vonalon igen erős az ágyúdörgés. A csendes éjben szakadatlanul dörögnek az ágyúk, valósággal okádják a tüzet, az ágyúcsövekből kilökődő lángnyelvek messze ellátszanak az éjben, a különböző színű rakéták ezrei röpködnek a levegőben mindkét oldalról. Az ágyúk dörgése szinte elnyeli az ezer meg ezer puska és gépfegyver ropogását, idegesen szaladgálnak a fényszórók ide-oda a földön hasaló eleven emberek után kutatva, avagy a levegőben repülőgépeket keresve. Megszokott, de mégis gyönyörű látvány. Így nézhetik a vezérek, az uralkodók, a vendégek a csaták lefolyását messziről, ahová a sebesültek, az emberi roncsok halálhörgései, veszélykiáltásai el nem hallatszanak. De egyszerű lehet ez így.
Előttünk, alattunk a Jordán hosszában halotti csend van mindenfelé, mintha egyetlen lélek sem volna errefelé rajtunk kívül. Pedig ezrek szeme fúródik bele az éj sötétjébe, ezrek keze motoszkál a töltött fegyverek ravaszán, ezrek és ezrek néznek itt farkasszemet a Jordán folyó hosszában. A vihar előtti halotti csend honol itt a Szent földön körülöttünk, mintha nekünk itt semmi közünk nem lenne a tőlünk messze jobbra megindult súlyos harcokhoz. Pedig hozzájuk van a mi sorsunk is kötve. Jön Asim bég két más török tiszttel. Beszélgetnek, mutogatnak, sapkájukba rejtett cigarettákat szívnak; németül megy a diskurzus, a vele lévő két tiszt német tiszt, akik már régebb idő óta a török seregben szolgálnak, ú.n. turkogermán tisztek. Mi Nurim pasa márvány sírkövén ülünk, Asim ezredes és társai a Mózes emléknek támaszkodnak, bizakodó hangjuk ide hallatszik hozzánk, Asim bég gyorsan s hangosan beszél. Fatalistának született, az is volt egész életében. Bízik most is a győzelemben. Hanem Allah, a nagy és hatalmas ez egyszer másként akarta a győzelmet is, meg Asim bég sorsát is. Reggel felé a végsőkig megfeszített izgalmak közt várjuk, nem indul-e meg valami mi ellenünk is. Nem gondol most senki a malária szúnyogokra, a szúnyogháló kifeszítésére, csak arra, hogy mi lesz velünk, milyen sorsnak nézünk elébe akkor, ha ott feljebb győz az angol s akkor minket vagy belekerget az arabs sivatagokba, ahol éhség-szomjúság s vad arabs törzsek várnak reánk, vagy pedig a reánk rohanó néger-hindu-gurkha lovasság lándzsái kénye-kedvének leszünk kiszolgáltatva. Egyformán kétséges jövő mindkettő.
Gurkha katonák
(Forrás: www.researchingww1.co.uk/gurkha-regiments-ww1)
Eljött 19-e; reggel már nem jöttek meg fölénk a mindennap pontos angol repülőgépek. A németek-törökök közt igen nagy a sürgés-forgás, az autók egész raja hordja a muníciót, minden reserve alarmírozva van.
Közös megegyezéssel egyik orvos kettőnk közül még ma elmegy vissza Es Saltba, hogy utánanézzen annak, hogy mi történt az odaszállított betegeinkkel, mert a német sofőrök szerint kint hevernek, haldokolnak a szabad homokban. Melyikünk menjen! A parancsnok szerint a rangidősebb megy el Es Saltba, míg a fiatalabbik itt marad. Én vagyok a rangidősebb. Pár percig gondolkodok. Lenz ezredorvos társam idős ember, res. tiszt, felesége, családja van valahol Tirolban; ezzel szemben én egyedül állok a világon. Menjen ő. Átveszem mindkét ütegnél az orvosi szolg[álato]t, Lenz pedig elmegy. Hej, de sok-sok keserves órát szerzett nekem ez a megegyezés! Mindenek között a legnagyobb gondot az okozta számomra, hogy a Lenz f.[éle] Batt[erie]nál 44 súlyos beteg fekszik kiterítve; a súlyos malária és egyéb bajok teljesen csont-bőrré változtatták őket, valamennyi 40 fokos lázban fekszik hulla módjára a rettentő hőségben. Színmagyar fiú mind. Csak most lenne egy-két autónk, ezeket meg lehetne menteni. Az offenzív előkészületekben működő német autókról szó sem lehet többé. Ki törődik ilyenkor a betegekkel! Hol vannak most az annyit sürgetett Kosp[oli] és damaszkuszi autók! Miért vesztegel haszontalanul, munka nélkül Kosp-ban a Geb. San K 36!
Jelentések érkeznek arról, hogy az angolok állítólag áttörték a frontot Nazareth táján, hogy velünk szemben is mozgolódik a fekete lovasság, aztán megijeszt bennünket az a szemünk előtt lejátszódó tény, hogy a németek a pár nap óta szakadatlanul szállított muníciót ma kezdik visszaszállítani. Valami baj történt valahol. Az egész nap az a cél nélkül való ide-oda szaladgálás, pakolás, jóslások, reménységek s kétségek közepette telik el. Sok offenzívában, Rückzugban vettem részt 5 év óta, de ennyire kétségesnek, reménytelennek sosem láttam sorsunkat. Előttünk a kegyetlen ellenséges színes lovasság, mögöttünk a végtelen sivatagok vad s ellenséges arabokkal. Mi lesz itt velünk!
Egy igen örvendetes eredménye mégis volt a napnak, valahonnan marhaszekereket kerítettünk, arra raktuk fel a 44 beteget s egy szintén beteg önkéntessel útnak indultak Es Salt felé. Szegény testileg-lelkileg lerongyolódott emberek hogyan örültek, hogy végre elindulhattak, érezték, tudták, hogy itt nemsokára úgyis menekülésbe fog az egész front. Hátha még azt érezték volna, hogy milyen szomorú sors vár reájuk a sivatagban 2-3 nap múlva!
19-én kora reggel az angol tüzérség vonalainkat kezdi lőni, csak szórványosan, egy órán belül megszűnik az ágyúzás. Csak belőtték magukat vonalaink elé, hogy a mi ellentámadásunk esetén zárótüzet adhassanak le elénk.
19-én este újra a nazarethi frontot figyeljük. Szakadatlanul, de mégsem olyan vehemensen, mint tegnap, dörögnek az ágyúk, ropognak a fegyverek.
A palesztinai front eseményeinek áttekintése 1917–1918-ban, a kis térképen a front 1918 szeptemberi összeomlásának a vázlata (Forrás: „Jildrim”. Deutsche Streiter auf heiligen Boden. Schlachten des Weltkrieges, Bd. 4. Oldenburg-Berlin, 1925.)
Rémhírek érkeznek arról, hogy a mi csapataink feladtak mindent s futva menekülnek Damaszkusz irányába. Asim bég megcáfolja a hiób híreket, bíztatva mondja: „nincs semmi baj, csak semmi nyugtalanság”. Szoborszerűen flegmás nyugodtságával eloszlatja némileg a mi nyugtalanságunkat is. Német sofőrök hozzák hírül a következőket: Es Salt táján a beduinok egész éjjel puskáznak a sivatagban, nappal pedig igen sokan jönnek be fegyverüket is magukkal hozva a városba; három német katona tűnt el az éjjel is, arabs nők csalták el őket sátraikba, ahonnan sohasem tértek vissza, a bennszülöttek fennhéjázóan kezdenek viselkedni, nem térnek ki az útból, sőt visszamorognak a rendreutasításra. A sivatagbeli éjjeli lövöldözések, kurjongatások valószínűen az öröm megnyilvánulásai, ők alighanem többet tudnak, mint mi. Senki sem parancsolta, senki sem tudja pontosan miért, de mégis mindannyian csomagolunk, a fölösleges holmit eldobáljuk, főleg lábainkra, a kapcára, cipőinkre fordítunk igen nagy gondot. Érezzük, hogy ennek a megindult harcnak reánk nézve rossz vége lesz.
Szept. 20-án még sokkal nagyobb a kapkodás. A német autók őrült iramban jönnek-mennek, gépfegyveresen kísérik őket az utakon, beduin lázadásokról, nagy vereségről regélnek, estefelé a tőlünk balra lévő török lovasság s az ottani német gyalogság egy része Es Salt felé masíroznak. Kérdezősködésünkre nem tudnak mást mondani, minthogy parancsra mennek vissza. De mi lesz itt a mellettünk lévő messzehordó nagy német ágyúval! Mi lesz mivelünk! Hogy lehet az, hogy a németek lassan mennek vissza, a mi török Div[izionáriu]sunk pedig nem tud semmit!
20-án este villámcsapásként ért bennünket a hivatalos értesítés, hogy az angol gyarmati csapatok elfoglalták Tul Kerim, Azzun, Kafer Haris helységeket, az angol lovasság pedig elérte Haifát, Afulet és Nazarath-et! Most már mindent megértettünk, ami eddig homályos dolog volt. A hivatalos jelentést követő hírek szerint Nazarethben az AOK-t úgy meglepték, hogy L. v. S. alig tudott autón elmenekülni, de lányait állítólag elfogták, s velük együtt sokakat egyenesen az ágyban leptek meg a színesek.
Liman von Sanders egyik lányával és Souchon tengernaggyal
(Forrás: Wikimedia)
Az eset később megjelent a sajtóban is. „Így érkezett el a nagy frontáttörés, amely megtizedelte a német Asien-Korps csapatait és a budapesti K. u. K. üteget is. Az arab lovasság villámgyorsan vágtatott a szétzüllött front mögött Názáret felé. Egyetlenegy éjszakán nyolcvan kilométert is belovagoltak és így történt, hogy egy színes lovasdandár betört a názárethi főhadiszállásra. messze a front mögött. Késő éjszaka érkeztek az arab csapatok és reggel hat órakor revolveres angol tisztek léptek be a főhadiszállásnak a Hotel Germániában lévő helyiségeibe. A vezérkar aludt, csak egy Kaiserling nevű német százados tudott menekülni. Egy Hoffmann nevezetű magyar tüzérfőhadnagynak sikerült a német főparancsnok, Liman von Sanders főparancsnok két leányát egy pincében elrejteni és onnan kicsempészni.” (Petur László: Az arab háború magyar hősei. 3. rész: „A ghasai pokol”. 8 órai újság, 1936. május 28., 7. oldal)
Csak egy pillantás a térképre s látni való, hogy mi a legdélibb balszárnyon, ha az ellenséget meg nem állítják, a legsúlyosabb helyzetbe jutottunk, egy zsákba, amelynek száját a tengerpartról kötik be az angolok. Nazarethből több út és vasúti vonal vezet Deráton át Damaszkuszba. Nekünk az ellenség minden lépésére legalább 10 lépést kell megtennünk, hogy mindent tekintetbe véve előbb jussunk fel Damaszkuszba, mint ők. Ugyanis kietlen sivatagokon keresztül-kasul vagyunk kénytelenek menni, ők pedig egyenes irányban, a rendes úton és a vasúti vonal mentén haladhatnak. A fő dolog, hogy Derat-ot előbb érjük el, különben a színesek kezeibe jutunk. Derat egy vonalban fekszik Nazarethtel s légvonalban egymástól 75 km-re fekszenek, míg mi 110 km-re vagyunk ugyanoda.
Dr. Kemény Gyula saját kezű vázlata a helyzetről a naplójában
A mai jelentés biztosan a tegnapi eredményt hozta, tehát egy napot már is vesztettünk. Teljesen felkészültünk mindenre, csak a parancsot várjuk. A török Baonok ugyan még mindig itt hasalnak előttünk az El Hod lábainál, de mégis attól tartunk, hogy az éjjel leple alatt egyszer csak meglep bennünket oldalról az angol színes lovasság, bár a jerichoi országutat erős csapat őrzi. Egész éjjel alig alszunk valamit. Legjobban nyugtalanít bennünket azon tény, hogy a Nazareth felé eső fronton megszűnt a nagy ágyúzás, ma már alig van valami lövöldözés. Rossz sejtelmünk azt súgja, hogy ott az egyik fél minden ellenállás nélkül visszavonul s ez a visszavonuló fél a török haderő lesz.
Megvirrad minden baj nélkül szept. 21-ike is. Az egész de. a legnagyobb várakozásban telik el, izgalommal várjuk azt, aminek jönni kell: a visszavonulási parancsot. Folytonos a szaladgálás Asim béghez, aki állítólag szintén nem tud semmi különöset, nyugalomra int bennünket, a sziklán ülve örökös flegmával cigarettázik. Délután megjelennek a német autók, s vontatni kezdik a nagy messzehordó ágyút; később estefelé parancs érkezik, hogy a k.u.k. Haubitz Batt (magyar Batt.) azonnal induljon Es Salt felé. Csak mirólunk nem intézkednek.
Már arról is szó van, hogy a saját felelősségünkre elmegyünk, de ezt mégsem szabad megtennünk. A Batt kmndans fhd. szaladgál össze-vissza, állandóan Asim bég nyakán ül, hogy lovainkat adja vissza. T.i. tegnap egy egész sereg lovat kért kölcsön a török muníció szállításhoz s ígérte, hogy ma du. 4-ig itt lesznek a lovak. De még este 7 órakor sincsenek itt.
Végre szept. 21-én este 8 óra körül a legnagyobb izgalmak közt érkezik meg a parancs: azonnal felpakolni s a visszavonulást Es Salt irányában megkezdeni. Erre megkezdődött nálunk is a zene-bona. A parancs szerint külön megy a Batterie train az országúton az ammani vasúti állomásra, külön megy a Batterie a sivatagokon át Deraton keresztül Damaszkuszba. A train parancsnoka egy öreg cseh res. Fähnrich igen vad csehérzelmű, egyenesen antantbarát, a trainnel megy az én sanit. hadnagyom, Verő, aki roppant szereti a katonát játszani, százszor szívesebben az orvosi működésnél.
A legnagyobb vásári zsivaj, veszekedés közepette pakol a train. Mivel a lovak nagyrésze hiányzik, nem tudják eldönteni, hogy mit vigyenek magukkal, s hogy mit hagyjanak itt. Felraknak a sok lencséből pár zsákkal, majd újra ledobják, nem tudják a zsírt úgy elhelyezni, hogy ki ne ömöljék, inkább kiöntik. Itt marad a liszt egy része zsákokban, erre a katonák kisebb zacskókat, ládákat töltenek meg liszttel s egyszerre a ledobott liszt fele apró tételekben újra a lovakon van; így van ez a pokrócokkal, lencsével, babbal, kézibombákkal, felszerelési tárgyakkal. Egyik lóról vagy kocsiról ledobáltatja a parancsnok, háta mögött azonban újra felrakják. A katona nem akar soha semmit elhagyni. Csak egyben egyeztek meg: egy beteg sovány lovat itt hagynak. Olyan bánatosan nézi ez a ló a rohamszerűen megindított pakolást, hogy megszánja az ember. Egyes betegek jönnek hozzám írásbeli engedélyért, hogy a szekérre felülhessenek, némelyik katonának óriási csomagja van, amelyet a kocsi vizsgálatnál kidobnak, de ő addig settenkedik, amíg a sötétségben újra feldugja valahova. Nagy baj van a tiszti csomagokkal, pl. nekem is, pedig rövid ideje vagyok itt, van egy csomó igazi perzsa szőnyegem, török kézimunkám, sok-sok tipikus keleti holmim, takarók, könyvek, műszerek, ruhák etc. etc. Mennyi van a többieknek! Ezt mind fel kell rakni, fel is rakták, de nem is láttuk drága holmijainkat soha többé.
Végre este 10 órakor elindul a Batterie train az országúton Es Salt-ba s onnan Amman-ba, hogy ott mindent vasútra rakva, Damaszkuszba szállítsanak.
Maga a Batterie a legnagyobb zavarban volt, mert 25 drb ló hiányzik, Asim bégtől nem kaptuk még vissza. Ezen lóhiány az oka annak, hogy a train az élelem legnagyobb részét, aztán a drága sátrakat, amelynek drbja 20 ezer Kor[ona] 200 más holmival együtt otthagyta az ellenségnek. A 4 ágyút is a legnagyobb nehézséggel tudjuk lovakkal felszerelni.
Kantin és gyengélkedő sátor a palesztinai fronton
(Forrás: dr. Kemény Gyula hagyatékából, Kemény Szilárd jóvoltából)
1918. szept. 21. szombat este van éjjel ½ 12 óra, amikor végre mi is megindulunk végzetesnek ígérkező utunkra. Ezzel kezdetét vette a Rückzug, amely annyi keserves szenvedést hozott reánk az arabs sivatagokban.
Következő rész: „Most jő a hadd el hadd…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
