„Megnyomom a gombot, már kattog, de gyönyörűen…”

2022.03.28. 07:00 :: MagyarosiSándor

Jakab István első világháborús naplója – 3. rész

A brassói „kettősök” számára véget ér az offenzíva. Hősünk most érkezik meg az első világháború tipikus állásharcainak világába. A szembenálló felek beássák magukat, a géppuskások egy falu romjai között rendezkednek be védelemre, mindössze nyolcvan méternyire az ellenségtől. Fedezéket építenek, őrszolgálatot látnak el – kezdenek beletanulni a harctéri rutinba. Egyik éjszaka, amikor éppen Jakab van őrségben a vonal előtt, az oroszok a sötétség leple alatt rajtaütést kísérelnek meg. Óriási küzdelem indul, amiben az emberünk is keményen kiveszi a részét a géppuska mellett. A felek nem válogatnak az eszközökben. Hősünk egy karcolás nélkül kerül ki a küzdelemből, de őrmestere gyarlósága miatt hamarosan újra kockára kell tennie az életét...

 

1915. szeptember 29.

Sütéssel-főzéssel telt a nap. Fölkerestük a barátokat, a velünk egyfalusiakat. Hozzánk is jöttek velünk egyfalusiak, jó barátok, hogy amikor megszámoltam, egy szobában voltunk 18 zajzoni. Estefele fölszerelve indultunk ki az állásba. 11 órakor megérkeztünk egy [...] faluba; itt megháltunk és maradtunk egy pár nap itt. A falu lakossága ki volt költöztetve egy erdőbe az oroszok által, de tífuszosok is voltak, nem volt szabad megközelíteni őket.

1915. szeptember 30.

A nap pihenéssel telt. Itt találkoztam Kori György unokabátyámmal. Jártak a repülők, nagy légiharc volt. Délután voltunk tíz ember krumpliásni a konyha részére.

1915. október 1.

Fegyverpucolás, kaptunk lőszert a revolvernek, és délután volt öt ember favágni a konyha részére.

1915. október 2.

Volt zsoldfizetés, kikaptuk a rezerva porciót. Fegyverpucolás, estefele megyünk be az állásba. Sok rémhír jött az állásról, nagyon egy veszélyes hely volt. Este 10 óra felé beszivárogtunk az állásba; nagyon lőtt az orosz. Az állás nagyon gyenge, alacsony, mert vizenyős a talaj. Mi a puskával közvetlen egy megmaradt falucskának a romjai közt vettünk állást. Nagyon rossz volt itt, az oroszok vagy 80 lépés messzi voltak. Minden kis mozdulatot megfigyelt az ellenség, és ha tehette, lőtte is le, ha volt célpontja.

Falut átszelő lövészárok egy 1915-ben kiadott képeslapon Falut átszelő lövészárok egy 1915-ben kiadott képeslapon
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1915. október 3.

Az egész nap inkább megfigyeléssel telt. Mászkálni nem lehetett, mert nagyon szem előtt voltunk. Parancsot kaptunk az állást rendbe hozni és építeni téli fedezéket. Nagy feladat volt ez. Éjszaka roppant nagy fegyvertűz volt; nagyon féltek az oroszok is meg mi is, ezért mindkét részről egyaránt szóródott a golyó.

Voltam éjjeli őrszem kint az álláson kívül és előre vagy tíz méternyire. Mikor kimásztam, a lábam meg lett kötve – és a derék – egy hosszú kötéllel, minek az egyik vége bent volt az állásban [...]. Azért volt, ha esetleg az őrszem megsebesül, be lehessen húzni, ne kelljen kimenni egy másvalakinek, hogy az is megsebesüljön. Eléggé szorultam ott kinn, nem jött álom a szememre, mert egyszersmind a kötéllel ezt is kellett jelezni: mindig kellett rángatni, mit ismételtek az állásból. Az éjszaka megsebesült öt baka, kik a faluban kódorogtak valami harapnivalóért; rá is fizettek szegények.

Én, Molnár és Jakab voltunk a jobbsó puskánál, a másik kettő a balsó puskánál.

1915. október 4.

Eltelt a nehéz éjszaka. Irtóztam a sebesüléstől, mert az orosz mind dum-dum golyót használt; irtózatos volt a sebesülése. Nappal még valahogy eltelik, de irtóztunk mindnyájan az éjszakától. Étkezést nem kaptunk már harmadik napja: nem lehetett beszállítani a konyhát, az orosz annyira ágyúzott hátra és az utakra. A parancsnokunk egy [...] hadnagy és egy őrmester volt. Az őrmester nagyon egy pióca ember volt, pláne velem szemben, pedig én nem ártottam neki. Nem kedvelte senki az egész osztagból, sőt gyűlölték. Attól a kisértetiesen sivító hangjától félt mindenik. Nem számított, hogy milyen helyzetben vagyunk, kegyetlen volt mindenkivel szemben.

Vizet is nagyon nehezen lehetett beszerezni. Egy ötletem támadt, ástam egy kutat épp a puska mellett: most víz volt elég bőven, tisztálkodni lehetett. A piszok nagyon bemázolt: alsóruhát váltani nem bírtunk, nem volt hol mosni, tetű meg tengersok volt. A nyomor elég nagy.

1915. október 5.

Kora reggel néhány gránátot küldött az orosz. Ugyan kárt bennünk nem tettek, de nagyon közel estek le. Ma ástunk; csináltunk egy kilövést és fedezéket.

1915. október 6.

A fedezéket bevégeztük – az ásást. Ma korán reggel hozták a menázsit, cigarettát, dohányt, holmi meleg téli ruhát. Nagyon kevesen voltunk az állásban. A hosszú elővonulás alatt annyira megfogytunk, hogy alárom idején 50 lépésre lehetett egy bakát találni. Bizony, ha tudja ezt az orosz, már rég támad. Ma voltam szolgálatban [...]; este megyünk fáért a faluba.

1915. október 7.

Ami fát hoztunk éjjel, azt nappal rakjuk helyre; építünk fedezéket. Este megint fáért. Kaptam egynehány krumplit, mit éjszaka meg is sütöttem. Jól ízlett, mert éhes voltam. Beszereztem káposztát [...], nyersen ez is jó volt. Délig dolgoztunk, délután pihentünk. Ma beszedték a dum-dum töltényeket. Én eldugtam két ládával jobb időkre; majd még hasznát vesszük.

Este 8 órakor őrszemnek kiálltam. Kissé hűvös volt az éjszaka. Fegyverem egy nagyon jól hordó karabin volt. Nagyon csendesen telt egy óra; már örültem, hogy felét kiültem az időnek. Magányomban, hogy az időt agyonüssem, gondolatokba mélyedtem. Előttem vagy 30–40 lépésre egynehány fűzfabokor sötétlett az éjszakában, a telehold meg bujdákot játszott a felhőkkel. De szép őszi éjszaka, csak háború ne volna! De szép most odahaza és mindenhol, hol nem ropognak a fegyverek és ágyúk, hol nem őrködnek, ember emberre, a kezében fegyverrel, lesve a pillanatot, hol tudja lelőni egyik a másikát. De undorító ez az élet, de nem élvezet, hisz az engem nem bántott, én sem őtet, és mégis szeretnők egyik a másikát halva látni. Mi ez, ami erre ösztönöz, ezen a gondolaton töprengek.

Feltűnően csend van, mintha nem is volna harcvonal. A holdvilág megint kibúvik, bearanyozza az egész erdőt, mi előttem van – mert tulajdonképpen itt volt az orosz állás, mit megfeszített szemekkel nézek (dacára, hogy még vannak őrszemek a gyalogságtól is). Hisz tőlünk, az őrszemektől függ az egész rajvonal, kik hol dologgal, hol alvással, pihenéssel vannak elfoglalva. A holdvilág inkább engedi látni az embert. Ebben a pillanatban átszalad rajtam egy hideg rázkódás; a nagy megerőltetéstől könnyes a szemem. A fegyverhez kapok: előttem a fűzfabokrok mintha mozognának. Nagyon fixírozom azokat, de különöst nem vettem észre – és így tartott vagy egy negyedórát. Már meggyőződtem, hogy csalódtam.

De talán mégsem; a fűzfabokrok mintha gyakrabbak lennének, mint voltak. Elrémültem, mikor egy bokor húzódik balra. Már tisztában voltam a dologgal: fogom a fegyvert, leszorítom a lyuknak a szádára – mert én egy földbe ásott, kb. 1 m mély lyukban voltam. A világító irányzék segítségével jól lehetett célozni; célzok, a ravaszt meghúzom.

Nagyon megzavarta a csendet ez a reccsenés. E pillanatban a balra húzódó árnyék a földre zuhant és kiabálást hallottam; egy másik árny ugrik feléje. És töltök és lövök, erre ez is eltűnik, de csendesen, semmi zaj utána. Kilövök gyorsan még hármat, odaeresztek egy világító patront, megvárom, míg leesik: egész rajvonal orosz nyomult előre. Megrántom a kötelet; a bent lévő őr aludt, mert választ nem kaptam. Ekkorra a gyalogsági őrszemek is észrevették, leadták az öt lövést. Én beszaladtam az állásba, de már az oroszok is megkezdték a tüzelést, jött a dum-dum, pik-pak.

Az állásba nagyon kevesen voltunk; odavoltak fáért. Szaladok a puskához, alárm, alárm kiabálom; csak az őrmester jelentkezett. A puska még nem szólott, még nem kattog: odavagyunk. Az őrmester mint egy félőrült, azt sem tudja, mit csinál: szekíroz engem, menjek hátra, keressem meg a többit, az ő parancsára rögtön jöjjenek. Én meg nem akartam menni, ő meg elszaladt a másik puskához. Az oroszok már kiabálják huriii, huriii. Kinézek: már jó közel jöttek, tőlünk meg olyan gyengén ment a golyó. Ekkor jött meg az eszembe, ha nincs itt a formajszter, nekem is szabad lőni. Rögtön kidobtam két bombát: irtózatos reccsenéssel szórták a halált. A puska be volt töltve. Megnyomom a gombot, már kattog, de gyönyörűen. A kilövésem volt flankéban: végig lehetet szórni a két állásközt. Már kiment két heveder, még ide nem jött senki. A rakéták repülnek össze-vissza, mint valami csillaghullás, most felgyúl a mögöttünk levő faluban egy szalmával födött csűr: kísérteties világosság. Mellettem szalad egy baka, kiabálja, a jobbszárnyon betörtek az állásba. Megkértem segíteni nekem etetni a puskát és megfigyelni, honnan jön a nagyobb erő; mindjárt megvolt az alku. Ekkor beládoltam egy láda dum-dumot és dolgozni kezdett a puska; ennek ám volt hatása.

Az oroszok már közel vannak, dobálják a kézigránátot az állásba. Én lőttem a jobbszárnyat, de engem nem védett semmi és senki, az én irányomba teljesen szabad volt az út az orosznak. Figyelmeztetem a bajtársam, nézzen ki, mi van előttünk. Önkívületben ugrik vissza: alig vannak 30 méterre. Ekkor lekapcsolom a fegyvert az állványról, kidobom az állás tetejére, beládolok egy másik láda dum-dumot, és végigszórom egy párszor a terepet. Meg is fordultak, akit nem talált, de nem sokan mentek vissza.

Ekkor jött meg az első srapnel mitőlünk, utána a tizedik és századik. Megérkezett a formajszter – egy székely káplár volt, még két emberrel –, engem fölváltottak. Én ekkor még neki, és kidobtam vagy 64 darab kézi bombát: oly nagy dörögés volt, mintha ezer ágyú dolgozna, okádná a tüzet. A tüzéreink oly rövidet lőnek, megsebesítenek három bakát, míg a telefonon jelentettem, 50 méterrel hosszabb legyen a tűz. Megjött a legelső hosszabb. Ekkor ám megkezdődött a tüzérségi harc: szépen beszórták az orosz állást, és a nagyon messzihordók az orosz tartalékot. Tőlünk megsebesült a megfigyelő, a 3-as szám, én meg helyettesítettem. Az ám, az orosztól is kezdett jönni a gránát, de nagyon gyéren.

Géppuskások Géppuskások
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

Több támadást visszavertünk, reggel 3-kor lett vége a murinak. Egész virradatig fegyverben voltunk. Jöttek szanitécek, sebesülteket szállítottak hátra. Elég szép számmal volt veszteség nekünk is. Egy századtartalék jött egy sík terepen: míg takarhatta volna magát, teljesen le lett aratva az orosz puskáktól.

Megvirradtunk, fölkelt a nap is, de nem nagyon gyönyörködhetett az éjszaka művészetén. Volt ott mit nézni. Mink nem is tudtuk, mit műveltünk a letelt éjszaka. Az elfogott egy pár orosz bemondta: kilencszer támadtak irtózatos nagy veszteséggel, kb. 1 ½ km fronton. Halott volt vagy 4800; sebesültjeiket hátravitték, csak vagy 74 lett fogoly. A legtöbb halottat a mi puskáink flankéja csinálta […]; csak két puska volt szolgálatban, a többi csütörtököt mondott. Ők a támadással megkéstek, mert nem akartak belemenni a dum-dum tűzbe, és ez a késés annyit csinált, hogy megérkezett akkorra a mi tüzérségünk is.

Reggel egy halotti csend; az állásunk nagyon össze van lőve, döntve. Amint végignézek a harcmezőn, a könnyem hull. Imitt-amott még mozognak. Egy mászni akar, de nem bír, oroszul kiabál segítséget. Egy óra múlva az orosz részről valaki fehér zászlót mutat és veres keresztet; kijön az állásból vagy három orosz tiszt, kezükben e jelvényekkel, közelednek felénk. Erre tőlünk is kiment az ezredorvos és két főorvos csak e jelvényekkel – karjukon a veres kereszt. Összemennek, egy pár szót váltnak, oszt kezet adnak, beszélnek valamit. Oszt jöttek az oroszoktól még szanitécek hordágyakkal, és a még élő sebesülteket bekötözték és vitték haza. Ez tartott 2 1/2 óra hosszat, erre visszajött mindenik.

A mi tüzéreink kezdték belőni magukat, ez elég bosszantó: egyes gránátok ráestek a holtakra, és darabokra tépve röpítették szét szegény orosz hősök földi maradványait. Fölváltva pihentünk. Estefelé nehány nehézgránátot lőtt az orosz a puska közelébe: nagyon gyanús lövések. Este hatkor átvettem a naposi szolgálatot.

Elesett orosz katonák egy sikertelen támadás után. Korabeli képeslap Elesett orosz katonák egy sikertelen támadás után. Korabeli képeslap
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1915. október 8.

Az éjszaka mondhatni csendben telt. Egynehány gránát jött a közelünkbe, de nem ártott semminek. 12 óra fele tőlünk jobbra nagy fegyvertűz volt, de nem támadás; valószínű, őrjáratok öszecsapása, mit kisegített az állásban levő gyalogság. Itt német csapatok voltak. 1 órakor behozták a menázsit és a többi faszolást. Reggel hatkor átadtam a szolgálatom.

1915. október 9.

Nagyon ki vagyok fáradva. Lefeküdtem pihenni; ringatás nélkül oly édesen aludtam, mit sem tudva, mi történik a világon. Míg én aludtam, kb. 11 óráig hatalmas vihar volt fölöttem: az orosz ágyútűz alá vette az állásunkat. Volt is eredménye: az osztagból meghalt két székely fiú és megsebesült két román és egy alföldi, szabadkai magyar. A puskát szétzúzta egy gránát: telibe találta. A kilövést teljesen szétdobta, és a mellette levő fedezéket. Az őrmesterünk légnyomástól a kórházba ment, de nem sebesült. Menekült mindenki, ki bírt, csak én maradtam helyt édes álomba merülve egy kis lyukban, mit külön ástam egymagamnak. Fölöttem volt vagy két méter föld [...]: biztosabban éreztem magamat ebben a mélységben, de egyszersmind ez semmi egy gránát robbanásának.

Az ágyútűznek vége volt 10 órakor. Nagyon lassan szállingózott vissza a szétszaladt bakacsalád. 11-kor megébredek: szomjas voltam. Mellettem volt a kút, kimászok a lyukból. Elrémültem: az állás tele földdel és beszakadva. Azon voltam, hogy míg én aludtam, az orosz bosszút forralt a tegnapi dologért és ellentámadott, és tudj’ Isten, hogy hol hátul jár. Kapom magamra a derékszíjat a pisztollyal, vagy három bombát, és szaladok balra, a másik puska felé, de nem lehet odajutni: össze van rombolva az állás nagyon. Nem látok sehol egy bakát. Valahogy csak eljutok a másik puskáig; a puska helyt áll. Benézek a dekungba: minden helyt, csak a fiúk nincsenek. Mi volt itt? Kinézek: a föld színén semmi nyoma a támadásnak. Ekkor látom, jőnek, húzódnak a bakák. Nemsoká megjöttek mind, akik még éltek – nagy csodálkozva, hogy én még élek. Kérdezősködtek, hogy történt, én meg bámultam, mert nem tudtam semmiről. Kis idő múlva helyt voltunk mindnyájan, egy párat kivéve. Nagyon egy siralmas képet mutatott az állás; ez csak nekünk rossz, mert újra kell építeni, hozzá még puskánk sincs. Az ágyútűznek a legnagyob összpontosulása a mi puskánk körül volt: az orosz tudta, hogy eztet mért csinálja. Ez idő alatt a mi tüzéreink csak hallgattak. A napnak a másik fele egész csendben telt; mi hozzafogtunk a javításhoz, elgondolkozva a múlt órákon, hogy mily hatalmas a gondviselés. Ily véletlenül megmenekültem.

1915. október 10.

Egész éjszaka aláromban voltunk, várunk egy támadást. Itt-ott egy lövés és rakéta, egyéb nem történt. Reggel megjött az őrmester, nincs semmi baja. Lefeküdtünk, alszunk; jólesik mindnyájunknak egy kis álom. 11-kor fölkelek, van egy kis darabka kenyerem és cukrom, elfogyasztom. Hozzafogtam mosakodni meg élősdieket pusztítani; nagyon megszaporodtak. Elég csendben telt a nap. Estefele a mi tüzéreink egy párat lőttek hátra az oroszhoz.

Közeledik az est; ki tudja, mit hoz ránk az éjszaka? Nagyon egy veszedelmes helyen vagyunk, de már mindegy, jön, aminek jönni kell. Este hoztak muníciót és gránátot, és egy puskát. Megjött a vacsora: ½ liter kávé, gulás, egy darabka szalonna, só, cukor 10 kocka, mindenkinek egy zsebkendő, egy téli ing, egy gatya. Vacsora után hozzáfogtunk fát hordani, a fedezéket kijavítani. Az orosz észrevette, hogy mi dolgozunk, tüzelni kezd dum-dummal vegyesen, de mi csak dolgozunk, mert parancs. Nagyon rettegtem, nagyon sűrűn jártak a golyók körülötünk, a századtól megsebesült két baka. 2 óra felé már végeztünk. Sok fát behánytunk az állásba, egy részét meg az állás szélén hagyva, hogy nappal majd behúzzuk, ne még másszunk ki. Amint jövök egy darab fával a vállamon [...], egy nagy csattanás, egy kis légnyomás, a fa a vállamon megrezdül: majdnem leesett. Egy dum-dum a fámat találta közvetlen a fejem mellett; ez fölfogja a golyót, máskülönben az én fejem lesz a találat. A gondviselés fát adott a vállamra, és ez megmentett a végzettől. Ledobom a fát és beugrom az állásba. Négyen szolgálatban maradtak, a többiek pihenni tértünk. Nem bírtam aludni, gondolkoztam a jövőn – mit hoz a holnapi nap –, és így, a gondokba merülve virradtam meg.

Az egyik honvéd gyalogezred fedezéképítést ábrázoló képeslapja Az egyik honvéd gyalogezred fedezéképítést ábrázoló képeslapja
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1915. október 11.

Gyönyörűen kelt föl a nap, arany koronájával ékesítve keletet. Hozzáláttunk a dologhoz, fedezéket csinálni: dolgozunk, fúrunk, faragunk bicsokkal, késsel – kinek mi volt. Úgy délután fele födél alatt voltunk, és ezután csináltunk ki-ki magának ágyat. Én magam nem akartam távozni a kis barlangomból, megszoktam már vele.

1915. október 12.

Egész éjszaka csendesen telt, csak az őrszemnek egy-egy lövése zavarja a csendet. Az éjszaka a mögöttünk levő kis faluból behoztam egy kis kézimalmot, ami két kőből és egy állványból állott vagy 50 cm átmérettel. Már túl jó sorsunk lesz; van malmunk. Rozsot lehet bőségesen kapni vegyesen valami kávéhoz hasonló magvakkal – egy kis keserű ízt ad a rozsnak. [...] A fiúk hoztak elég bőségesen. Volt honnan; a faluból kimenekült civil nép otthagyta mindenét: nagy hambárok tele gabonával, kukoricával; itt-ott besózott húsok dézsában, mit már a bakacsalád föl kezdett emészteni. Itt-ott még egy-egy hűséges kutyát lehet látni, mi nem akar eltávozni a régi portáról. Szegény állat, ő nem tudja, hogy ő is orosz kutya, neki is kellett volna menni a gazdájával. Ő nem tudja, hogy háború van; ő őrzi a portát, ahol lett és nevelkedett. Csak azt csodálja és nincs belenyugodva, hogy az ő jóltevői, kiktől kapott egy falást, egy csontot, vagy az a kis orosz baba, kivel annyit játszott, kitől annyit és hányszor lopta el a karéj kenyerét, nem jelennek meg, nem látja őket. Mi van velük, hova mentek [...]? Hisz már sokszor megéhezett azóta. Hiába keresi bárhol, hiába vonít oly keservesen fájdalmában, nem jőnek, nem hallják az övéi. De vannak más emberek, mind egyforma ruhát viselnek: jőnek-mennek, lődöznek sokat, nagyokat robbantnak. Csak úgy félve nézi őket, menekül tőlük, mert üldözik és le is lövik – nem törődve az ő hűségével, hogy miért maradt ő vissza. Több házban lehet látni megdöglött kutyát, mi lőve van. Ki tudja, hol kapta a sebet, de meghalni csak visszatartott a régi portára szegény hűséges állat.

Egy pár darab fát hoztak a fiúk, így megvirradtunk. Reggel 6-kor átvettem a naposi szolgálatot, a többiek meg hozzáfogtak kilövést építeni. Úgy 10 óra fele már az árokban levő fát földolgozták, a többit a partról kellett behúzni. Kimenni nem lehetett: aki kiment, az halál fia volt, de szükség volt egy gerendára, ami az ároktól vagy 10 m-nyire volt. Tanakodtak, hogy hozzák ezt be. Egy öregebb baka bátorkodik kimenni, de alig dugta ki a fejét, már repült a golyó feléje, éspedig dum-dum. Nem találta őtet, belement a ház falába, ami közvetlen mellettünk volt, ott robbant, szétszórva a fadarabkákat. A baka megijedt és visszavonult; erre az őrmester kezdte pirongatni, hogy így meg úgy, olyan katonák, az árnyékuktól is megijednek, meg gyávák és így tovább. Megsokallták már és egy a többi közül, egy magyar – kb. 28 éves, Budapest vidékéről való – megfelelt az őrmesternek, hogy menjen az őrmester úr és hozza be. Erre az őrmester ráförmedt, szidta-szidta, és megfenyegette, hogy beadja a hadbírósághoz, mert visszafeleselt és parancsát nem teljesítette egy őrmester úrnak. Szegény ember, a méreg elöntötte, hogy ily igazságtalanság létezzen, és ma, itt az állásban, és könnyes szemekkel mondja, a parancsot teljesítem. Az őrmester: de rögtön is akarom. Erre az ember megfordul és indul, hogy menjen; kikiáltja, szervusztok, fiúk [...]. Rákiáltok, Váncsa, ne menjen ki, jelentse a főhadnagy úrnak. Ez lehetetlen; még rám nézett és intett a kezével egy búcsút. Lebeszélni nem lehetett. Lassan csúszott ki az árokból. Már kint volt; nézem őtet, figyelmeztetem, lapuljon egész a földre, és szót fogadott. Átellenben védve volt egy kevés földhányással, de flankéban meglátták. Egy lövés rögtön is jött, mi a falban állott meg. Elkiáltom magam, vigyázz, vissza, de a második lövés is megvolt. Ez talált; az emberünk egy jajt kiált és összeesett. Szaladunk a kijárathoz többen, az őrmester is: mi van, mi van? Mikor megtudja, rámondja, de szamár volt. Mindnyájunkat a bosszú elöntött, de mit csináljunk? Tanakodunk, hogy hozzuk be. Az emberünk int a kezével. Beszélni már nem tud, nehezen hörgi a nevemet: Jakab. Nagyon fájt, hogy segíteni nem bírunk neki.

Vállalkozom én behozni. Nagyon tartottak vissza a többiek, de nem bírtam megállani az intéseit. Lassan én is mászok feléje: nézett rám és annyira örült, jön a segítség. Magam is rettegtem, de ez a bajtársi kötelességem. Már a lábát elértem; ekkor megszólal, menjek vissza, mert meglőnek a gazok. Ekkorra két lövés jött felénk; a földhöz ragadtam egészen, úgy várok egy pár percig. Több nem jött. Megyek előre, míg elértem a fejéhez; látom, véres a füle, orra, a nyaka, a keze. Szólok hozza, de már nem szól. Ekkor a karomat átdugom alatta. Összeszedtem minden erőmet és idegeimet: fölkapom, fölugrom, egy pár lépés, és bent voltam az árokban. Mentve vagyok.

Én egész odavoltam, alig bírtam szóhoz jutni. Rögtön jött az orvos; súlyos sebesülése volt, bekötözték [...]. A golyó bement a jobb lapocka alján, belerobbant, kiment a nyakán baloldalt. Csúnya seb. Elhelyezték egy hordágyra bevárni az estét, hátraszállítani; egész délután önkívületben volt. Nagyon sajnáltuk, nagyon finom gyerek volt. Mindezekre az őrmester is úgy sírt, mint egy kisgyerek, bocsánatot kérve, de nem volt kitől; a sebesült beszélni nem bírt.

A főhadnagyunk ezért kezet szorított velem és az egész előtt megdicsért. Köszönöm az ilyenekért a dicséretet, de nem kívánok többet belőle. A főorvos is nagyon keveset bízott az életben maradáshoz. A kilövéscsinálást a főhadnagy beszüntette. Este megérkezett a vacsora, egy kis dohány és gyufa. 6 órakor a szolgálatot átadtam; elmentem abba a kis barlangomba pihenni.

Következő rész: „Vége, vége, itt van a pokol!”

Összes rész: Jakab István első világháborús naplója

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front Jakab István császári és királyi brassói 2 gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3717790748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása