Hegedős Károly harctéri emlékei – 37. rész
Hol van már 1918 nyarán Hegedős Károly, az ambiciózus önkéntes és pedáns kadét? Tiszttársaival együtt már nagyon megunták a háborút és megszokták a „lebzselést és a semmittevést.” Az egyre hanyagabbul működő lugosi pótütegnél Károly olyan hibát vét, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: a napi parancsot el sem olvasva „lemarad” a laktanyaügyeletesi szolgálatáról. Hogy ellensúlyozza a szégyenletes mulasztást – és kikerülje az esetleges retorziókat – némi vívódás után mindenki számára kényelmes döntést hoz: vezénylését kéri a tábori pótüteghez Borgnanóba, az olasz frontra…
Harmadnap hazamentünk, a 3 havi szabadságomat megkaptam, s örömmel öltözködtem át a Luther Otthonban újra technikussá. Igaz, hogy az utcán, ha egy magasabb rangú tiszt jött, megrándult civilben is a kezem, hogy tisztelegjek, de ez pár nap alatt elmúlt!
[…]
Nagy tisztítótűz volt a háború a fiatalemberek számára. „In schweren zeigt sich der Meister!” mondja a német közmondás. Rendes béke-világban nőttek fel a generációk sablon szerint, nem volt nehezebb akadály senki előtt hogy komoly férfivá váljék. A háború a maga bizonytalanságával, ma itt, holnap ott, ma így, holnap úgy életével sok fiatalembert eltántorított az egyenes útról, a munka útjáról. Egyszerűen megszokták a lebzselést, a semmittevést, mert a háború a maga szörnyű hosszú idejével főleg lebzselést és semmittevést jelentett a magamfajta fiatal tartalékos tisztnek. Amikor azután később jött a forradalom, a legtöbb bajtársam máról holnapra az utcára került, fillér nélkül, megszokva a semmittevést! Ez nagy katasztrófája volt az én, s az én körüli évfolyamaimnak, az 1893–1898-ban születetteknek. Igaz, hogy ez egyben egy erős szelekciót is jelentett, mert akiben volt lelki erő, munkakedv és akarat, aki az akcióképességét érintetlenül meg tudta őrizni ez alatt a nehéz 4 esztendő alatt, akinek meggyőződése volt, hogy komoly munka árán bármilyen viszonyok kőzött is talpra áll az ember, s biztosítani tudja a jövőjét, abból ember lett!
1918 júniusát írjuk, s én visszakerültem Lugosra, a pótüteghez. Még mindig a semmittevés, hatványozott mértékben. Nagy hőség, délutáni nagy alvások a legénylakásomon, estefelé kibújtunk a korzóra a frissen mosott fehér vászonblúzainkban, s vacsoráztunk a tiszti étkezde teraszán, sok hideg innivaló, utána a kávéház előtti márványasztaloknál lebzselés, naplopás, s az ország rohan a vég felé!
Mi akkor még nem láttuk ezt ilyen világosan. Mi csak halálosan meguntuk ezt az életet. Legyen bármi, de változzon a helyzet! Mindenki görcsösen ült a pótütegnél, már nem akart kimenni többet a frontra, kerüljön bármibe!
Nagyon elhanyagolja az ember a dolgát, ha kevés az a dolog, amit el kell végeznie! A kevés dolog nagyon demoralizál! Isten őrizzen a kevés dologtól! Ha az embernek kevés a dolga, okosabb, ha mindet elvégzi egyhuzamban, erős iramban, s utána pár napot pihen, egyáltalán nem dolgozik! Ez jobb, mint a minden nap csak tessék-lássék valamit dolgozni, s hónapokon át így élni!
Igen ám, de itt Lugoson, kénytelenek voltunk lebzselni! Kiképezni való újonc már alig van, már a 17 évesek is ki vannak képezve – már amennyire egy 17 éves fiatal gyereket ki lehet képezni. Mert azt tapasztaltuk, hogy a nagyon fiatal korosztályt nagyon nehéz kiképezni. Komolytalan, testileg gyenge, a fegyelmet nehezen tűri, s inkább vállalja a büntetést, mintsem hogy a dolgát rendesen végezze. Nincs benne meg a szükséges kötelességtudás és felelősségérzet, nincs benne meg az a feltétlen szükséges gondosság, hogy a kincstár tulajdonát képező holmikra, felszerelésre, lóra, nagyon ügyelni kell! Már a háborús rendetlenségben nőtt fel ez a fiatal generáció, a legtöbb apa nélkül, mert az apák már javarészt távol a családjuktól katonáskodtak valahol, valószínűleg a fronton, ahonnan írtak, s panaszkodtak, hogy így meg úgy nélkülöznek. A mi egyszerű embereinkben kevés a morális erő, hogy tűrni és elviselni tudja az országért meghozott áldozatot, a nélkülözéseket. Az egyszerűbb ember inkább fizikai lény, inkább csak a hasa érdekli. Jól enni, jól aludni és nem dolgozni! Demoralizáltak is voltak, mert látták, hogy sok a könnyen, ingyenélő jó módban.
[…]
Bizony, nekünk magunknak is nehéz lett volna lelkesedést önteni ebbe a 17 éves gyerekekből álló legénységbe, amikor mi magunk meg már annyira jóllaktunk a fejetlenségtől zilált és rendszertelen katonáskodással. Mindenki csak húzta az időt, máról holnapra, az ember sodortatta magát az időben, napról-napra, hétről-hétre: majd csak lesz valahogy!
Már júliusban vagyunk és én még mindig a lugosi pótütegnél lebzselek. Annyira lebzseltünk, hogy sokszor még a napi parancsot sem olvastuk el, mert nem győztük megvárni a tiszti étkezdében délután, amíg az írott pótütegparancsot elhozta oda a küldönc, hogy elolvassuk. Csak arra ügyeltünk, hogy a szolgálatot elolvassuk, ami aznapra szól, illetőleg másnap déli 1 órától, a többi – sok felesleges, hiábavaló utasítás, ami a hiányzó felszerelés, élelmezés, ruházat pótlására vonatkozó – írott malaszt volt.
Valamikor július derekán történt. Előzőleg talán négy-öt nappal laktanya ügyeletes voltam, s így a napi parancsot meg sem várva, tehát el sem olvasva – ebéd után – rögtön hazamentem a tiszti étkezdéből aludni.
Délután, estefelé, nem tudom, merre járhattam, de tiszttársammal aznap nem találkoztam már, másnap délelőtt meg nem jött szóba valahogy, ki jön szolgálatba, s így én, nem tudván arról, hogy aznap újra én vagyok szolgálatban (valaki helyett írtak ki, aki szabadságra utazott), délben kényelmesen újra ebédnél ülök, s délután, mint rendesen, hazamentem a lakásomra, s jót aludtam vagy úgy 5 – ½ 6 ig. Akkor bementem a kávéházba és ott hallom, hogy engem már az egész városban kerestetnek, mert nem találnak sehol, én vagyok a laktanya ügyeletes tiszt és még nem váltottam le (déli 1 órakor szokták) az előttem szolgálatban levőt! Szörnyen megijedtem! Ez főbenjáró bűn! Persze, nem tudtam róla, nem olvastam a parancsot!
Rohanok ki a laktanyába, ott egyáltalán nem találok ügyeletes tisztet – az már elment, aki volt déli 1 óráig – így nincsen senki, akitől most, elkésve, átvehetném a szolgálatot, hát egyszerűen csak ott maradtam a laktanyában (a szolgálat átvételének nincsen nyoma!) és fungálni kezdek, mint laktanya ügyeletes. Minden álmos a tikkasztó forróságban, foglalkozás már nincs, a legénység lóg ki a városba, s nekem fel sem tűnt, hogy az egyik tüzérnek egy piros szegfű van kitűzve a sapkarózsája mellé! Ugyan melyik laktanya ügyeletes tiszt néz végig minden, a városba kimenő tüzért, hogy előírásosan van-e öltözködve, ma, 1918 júliusában, amikor örülni kell már annak is, ha minden tüzér lábán van csizma vagy bakancs, ahogy jut és amilyen éppen van?
Estefelé kerül elő az egyik tiszttársam, aki a laktanyában bent lakott, s elmeséli, milyen hecc volt miattam. Ney őrnagy, a pótütegparancsnok, délután ½ 3-ig várt rám, hogy jelentkezzem a szolgálatba és én nem jelentkeztem! Kerestek a tiszti étkezdében, nem találtak (persze, mert én akkor már otthon aludtam!) Kerestek állítólag a lakásomon is, ott sem találtak. (Pedig ott voltam, a küldönc csak hazudta, hogy keresett!) Majd holnap kihallgatáson intézi el Ney ezt a hallatlan hanyagságomat!
Rettentően szégyelltem magamat! Éppen én legyek ilyen hanyag? Hát nem tudott engem figyelmeztetni a pótüteg-segédtiszt, hogy ügyeljek, 5 nap elteltével újra szolgálatba írt ki engem, el ne mulasszam, elvégre ő is a tiszti étkezdében ebédelt, s látta, hogy az aznapi parancsot, – mert mindig késve jött – csak azok várják ott meg, akik estig kártyáznak. Mi meg páran, akik – nem kártyázván – nem ülünk ott hiába 4-5 óráig délután, csak azért, hogy az aznapi parancsot elolvassuk!
Hibáztam, vitathatatlan, szörnyen restelltem. Ezért súlyos büntetést fogok kapni! Bármiféle büntetést fogok kapni, szívesen elviselem, de a szégyen, az, hogy ez velem megeshetett, az szinte elviselhetetlenül gyötört.
Pokoli éjszakám volt. Már haditörvényszék előtt láttam magamat, aki merő lustaságból oda került, hogy nem teljesítette a parancsot, aki ügyeletes-szolgálatban ilyen hanyagságot követett el! Nagyon drukkoltam a másnapi tiszti kihallgatástól!
Végre arra is sor került. Ney őrnagy roppant bosszús volt, de amint utólag rájöttem, hiúságból – no, meg éppen elég sok rendetlenség volt ott a pótütegénél ahhoz, hogy esetleg ő is megüsse a bokáját, ha kipattan az én dolgom és egy vizsgálatot kap a nyakába! Olyan dolgok derültek volna ott ki, ami még az ő tiszti állását is veszélyeztethette volna. Így azután ravasz trükkhöz folyamodott.
Volt akkor már egy bizalmas rendelet, ami arról szólt, hogy a legénységnek azt a részét, amelyik a hátsó országokban a polgári lakossággal való gyakori érintkezés folytán és így politikai agitációnak van kitéve, nem képezhető ki zavartalanul a pótütegeknél, azt a részt a külön erre a célra felállított „tábori pótüteg”-eknél kell kiképezni, amelyik közvetlenül a front mögött van, s a frontra közvetlenül ad pótlást! Ha a tisztek közül valamelyik a pótütegnél ugyanilyen hibába találna esni – politizálás vagy nem kívánt, gyakori érintkezés a polgárságnak azzal a részével, amelyik a háború ellen és a kormány ellen izgat – azt a tisztet szintén a tábori pótüteghez kell kiküldeni, mint kiképző tisztet. (Megjegyzés: ostoba parancs, mert így a tábori pótütegnél éppen a politikailag kevésbé vagy egyáltalán nem megbízható tisztikar verődik össze!)
Ney ezt a megoldást választotta. Roppant barátságos volt velem, s az ügyeletes szolgálati mulasztást csak éppen hogy megemlítette. Főbűnömül a piros szegfővel távozó tüzért rótta fel (én nem is láttam a szerencsétlent, éppen ez volt a baj!) és úgy adta elő, hogy neki jelentették, hogy az én szolgálati időm alatt több tüzér a laktanyában, szolgálat alatt piros szegfűt hordott a sapkarózsája mellett és én ezt tűrtem! Ha feljelentés érkezik emiatt ellenem hivatalosan, akkor ő kénytelen engem hadbíróság elé állíttatni! Ez szörnyű következményekkel járhat. Éppen ezért, a legjobb lesz, ha én sürgősen eltűnök Lugosról, s elmegyek a tábori pótüteghez! Más megoldás nincsen, más büntetést ő a számomra nem akar kiróni! Holnap délig döntsem el, mit akarok tenni!
Íme, az életemben újra egy helyzet: 24 óra alatt döntenem kell az életem egy fontos kérdésében adott helyzetben! Az adott helyzet mindig azt jelenti, hogy bizonyos, nagyon korlátozott lehetőségek közül választani kell, ki kell választani magamnak a legkevésbé kellemetlen megoldást. Megijedtem, azt mondtam, igenis, 24 óra alatt döntök és a holnapi tiszti kihallgatáson jelenteni fogom.
Sürgönyöztem Bélának: a harctérre akarnak kiküldeni, valamit tenni kellene, azonnal jöjjön Lugosra! Persze Béla – szokása szerint – késve érkezett. Másnap délután 5 órakor, amikor én már döntöttem. Aznap éjszaka meghánytam-vetettem az összes lehetőségeket. Elsősorban: Mi is történt velem? Véletlen? Csapda? Mindkettő lehetséges volt, de az utóbbi is nagyon valószínűnek látszott: Neynek vaj van a fején. Minden tiszt körömszakadtig védekezik, hogy lehetőleg a háború végéig itt húzhassa ki a pótütegnél az időt.
A tábori pótütegtől tiszti pótlást kérhettek. Kit küldjön ki Ney? Hátha az, akit találomra, vagy így küld ki, aki már a legrégebben ül itt, vissza tud lőni neki és kipattant valami disznóságot, mielőtt kimegy a tábori pótüteghez!? Az, aki sorrendben következne ki a frontra, talán nagyon is veszedelmes ember a Ney szempontjából!
Válasszunk hát ki egy jámbor alakot, aki nem tud semmit! Hegedős nem is volt itt a pótütegnél február óta, Pesten volt. Hegedős ugyan nem tud semmit a pótüteg szennyeséről, az itt dugdosott tisztekről, ki mikor jött stb. Ez volt a második feltételezésem. Ez nagyon valószínű volt. Csaknem biztos, itt nem lehet, nincsen értelme egy ádáz harcba kezdeni Neyjel, hiszen én nem tudok ellene védekezni.
Meglátjuk, milyen az élet a tábori pótütegnél. Lugoson már nagyon meguntam ezt a lebzselő életet. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal: el Lugosról, ki a tábori pótüteghez. Igaz, hogy a tábori pótütegtől már csak egy út van, ki a frontra, de addig még van idő, ott én leszek a legújabban érkezett, talán csak nem az első leszek, akit a frontra küldenek. Hajnalodott, amikor döntöttem: megyek a tábori pótüteghez, jó képpel, a legbarátságosabban búcsúzom Ney-tól, még talán pár napi szabadságot is ad.
Másnap bejelentettem a kihallgatáson, hogy örömmel megyek a tábori pótüteghez s kérek 8 nap szabadságot. Ney arca felragyogott, egy kényes problémát ő ezzel megoldott, simán sikerült nekik eggyel kevesebben lenni itt a pótütegnél.
– Minek neked 8 nap szabadság? Adok 3 nap szabadságot és 6 utazási napot, egy nap alatt ott vagy a tábori pótütegnél, mehetsz gyorsvonattal is! Mikor akarsz indulni?
– Három napon belül – válaszoltam. Még egyet-mást be kell vásárolnom, a fehérneműmet a mosónőtől visszahozatnom, stb., három napra még szükségem van.
Kiállították a menetlevelemet – 3 napra előre keltezve.
– Már addig nem kapsz beosztást – mondta a segédtiszt, – akár be sem kell jönnöd a laktanyába!
Szóval ez is benne volt a pakliban. Elvégre, ha e nélkül a komédia nélkül kapok parancsot, hogy menjek a tábori pótüteghez, a parancs az parancs, 24 óra alatt úgy is simán beletörődtem volna, a parancs ellen nem tehettem volna semmit.
Hegedős Károly katonai igazolványa 1918-ból
(Melléklet az emlékiratból)
Délután megérkezett Béla nagy megijedve. Elmeséltem neki az esetet. Nincs mit tenni, déli 12 órakor már döntöttem, megyek a tábori pótüteghez.
Béla fellélegzett, mert a döntés mindig gyengéje volt. Aggályai voltak: jó – jó, de hátha onnan majd kikerülsz a frontra?
– Hát akkor kikerülök, kikerültem már párszor és látod, itt vagyok! Okosabban nem tudtam dönteni, az elmúlt éjjel ezen törtem a fejemet, mit tegyek. Ha az elmúlt éjjel itt vagy, akkor együtt hánytuk-vetettük volna meg a lehetőségeket, de most már én döntöttem, másfelől azt hiszem, ketten sem tudtunk volna másképpen dönteni.
– Nem tarthat már soká – mondta Béla, így, vagy úgy, végének kell szakadnia, Berény eddig még mindig volt valahogy, de most, az örökös requirálások teljesen kimerítették. Július vége felé tartunk, már mindenki az új gabonát őrleti. A szarvasmarha-, ló-, disznóállomány odavan Berényben, ha látnád, a háború előtt 4–5000 tehén járt ki a legelőre (13 000 lélekszám után) ma jó, ha 300! Tudod, mit jelent ez? Nem bírjuk tovább, még egy téli háborús év nem lehet!
Béla aznap hazautazott, én pedig búcsút intettem Lugosnak, hogy talán soha többé ebben az életben Lugosra vissza se jövök. (Tényleg úgy lett!) Összeszedtem a holmimat, két csomagban, egyben az, amit itthon hagyok – most Béláéknál raktam le az itthon maradó ruha-, könyv-, ilyesmi-féléimet – egyben pedig a tábori felszerelés, nem utolsósorban egy jó, új vázlatkönyv meg az aquarell-készletem, ami mindig a mosdókészletemhez volt csomagolva egy kis apró világossárga vulkánfiber kézitáskában, hogy ha egyebet nem is, ezt mindig magammal vihessem akármilyen körülmények között is. Ez az én kis kézi necessaire-em közel 20 éven át kísért engem a bolyongásaimban, valamikor 1936–1937-ben ment tönkre, piszkolódott el annyira, hogy azt hiszem, Sárinak ajándékoztam, vagy valaki másnak.
Korabeli Kalodont újságreklám
(Forrás: Arcanum)
Még most is sajnálom, olyan – 36–42 cm között – kedves darabom volt ez a kis kézi necessaire. Belefért a mosdószerszámom, szappan, odol, kalodont, körömkefe, fogkefe, borotvakészülék és felszerelése, azután a legszükségesebb egy ing, alsónadrág, 2 pár zokni, 5–6 zsebkendő, villanyos zseblámpa, esetleg valami ennivaló, konzerv-féle, azután a tetejére egy törülköző, az aquarell-dobozom és a vázlatkönyvem, egy-két újság, s azzal nálam volt a legszükségesebb, egy hálóinggel lezárva a kis koffert.
A kis kézi koffer
(Rajz az emlékiratból)
Berényen és Pesten át utaztam, a menetlevelem a m. kir. 20. honvéd tábori tarackos tüzérezred tábori pótütegéhez szólt, irányítás Laibach. No, megint az olasz front!
Július legvégén értem ki, mert sietni azután nem siettem igazán! Nagyon el voltam szontyolodva, szörnyű már ez a se vége, se hossza ődöngés!
Laibachban megkaptam a pályaudvar-parancsnokságon a végső irányítást: Borgnano faluba kell mennem; Cormonsig vonatom van, onnan majd eljutok valami kocsival vagy teherautóval Borgnanóba.
Comonsig vonat jár? – tűnt fel nekem, hiszen amikor a Mte. San Michelén állottunk 1916 nyarán, Cormons már régen kívül esett – szemben velünk nyugatra – minden tüzérségi lőtávolon, volt vagy 20–25 km-nyire, úgy, hogy csak a 15-szörös távcsővel láthattuk derült délelőttönként a cormonsi tornyot. Úgy látszik hát, a piavei offenzíva [helyesen még a caporettói áttörés hatása volt ez a térnyerés] mégsem volt teljesen eredménytelen, hogy itt, ezen a szakaszon ennyire visszahúzódott az olasz!
A szétbombázott görzi vasútállomás 1918-ban
(Forrás: Jeney Zoltán egyéves önkéntes tüzér fényképei, Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár – Budapest. www.mandadb.hu)
Gradiscán átmentem vonattal, Görzön is, alig ismertem rá a görzi állomásra, úgy össze volt lőve. Gradisca nekem újság volt, mert ez az Isonzó jobb partján feküdt, s mi, 916-ban a Michelén a bal parton állottunk, s Gradiscából mindössze egy gyárkéményt, s az állandó célpontunkként szereplő hídjának a túlsó felét láttuk. (A többit takarta a Michele előtti domb.)
Végre megérkeztem, mert nincs az a hosszú utazás, aminek a végén meg ne érkezne az ember. Cormonsban találkoztam a felvételező 20-as honvéd szekerekkel, azok Borgnanón át közlekedtek a frontra, elvittek magukkal.
Következő rész: „Egy–kettőre döntöttem: jelentkeztem Albániába!”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
