„Nem tudod, hogy a gránát is elhallgat egy fél másodpercre, mielőtt robban?”

2021.06.14. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 36. rész

A hátországba visszakerült hadnagy újra élvezi a könnyebb életet, de egyre többször tapasztalja az ellátási nehézségeket. A lugosi pótütegnél zajló szolgálat jobbára lógásból áll, így Károly örömmel értesül a rendeletről: a fronton legalább egy évet szolgált diákok tanulmányaik folytatásához szabadságot kérhetnek. A műegyetemi hallgató így átkéri magát Budapestre, az 1-es lovastüzérekhez. A sok elégedetlenséget is a felszínre hozó háború a vége felé közeledik. A pattanásig feszült politikai helyzetben a tisztek korábban soha át nem gondolt dilemma elé kerülnek: lövessenek-e a sztrájkolókra, vagy sem?

 

Pest 1917 őszén még vígan élt. Az élelmezés már akadozott, a kenyér nagyon „hadi” volt, sárga a kukoricától, mint az újonnan vert 10 filléresek, de az élet még vígan pezsgett. A mulatók, színházak, kabarék zsúfolásig, Boros, az énekes komikus a Medgyaszay Vilma kabaréjában virágjában volt az aktuális strófáival, amit azután az egész ország fújt. Az egyik legismertebb ilyen dala volt a „Pesti ember kenyere”. [A kuplét Gábor Andor írta, a teljes és pontos szöveg itt olvasható] A dallama vontatott és monoton, zongorám nincs, hogy lekopogtassam, így hát csak a szövegéből írok le annyit, amennyire emlékezem.

Kínos és komor és konok és iszonyú.
Nincs benne se hangulat se derű se ború
Avatag, rohatag savanyú, keserű
keserű, keserű, keserű, keserű

Abból mi belé kell semmit sem vehet át
Se lisztet, se korpát, se vizet se darát
Borzasztó hogy a pék hogyan spórol vele
Még a sváb-bogarat, azt sem teszi bele
Szi-bele, szi-bele ajaja-jajj,
jajj.

Azután egy másik, amit közfelkiáltásra mindig elénekelt, a híres: „Egy lyukkal beljebb”

1. Oly kényelmes az életem, mint egy jó fotel.
Én már kérem nem olvasok egy plakátot el,
Mért olvassam azt a falra mázolt vacakot,
Hogyha látom, hogy ragasztják, én már kacagok!

itt felvitte a hangot:

Gondolom magamban, semmi, oda se tekints,
Tudhatod, hogy az van benne, hogy valami nincs
Új plakát van, eltalálni roppant könnyűszer
Új plakát van, elfogyott egy szép élelmiszer
Állam, kormány és hatóság azt célozza csak,
Hogy beljebb szoruljanak még a civil hasak-

Refrén:
Én nekem kérem, nincsen már újság
Mi a civilnek a háborúság
Én már készítem, gyönyörű vékony
Leháborúzott darázs derékom,
Gyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk
Egy lyukkal beljebb,
Egy lyukkal beljebb,
A nadrágszí-í–í-í-í-íjon, a nadrágszíjjon!

2. Hogyha Bethmann mond beszédet, s rá Hohlwegg felel
Hogyha tenger három angol drednótot nyel el,
Hogyha elfoglaljuk gyorsan szép Romániát,
Hogyha elfogjuk a fronton Miljukov fiát,
Hogyha mondja Vilmos császár a választójogot
S hozzáfűzi Tisza István, adni nem fogok

Refr:
Én nékem kérem nincsen már újság
Mi a civilnek a háborúság
Én már készítem, gyönyörű vékony
Leháborúzott darázs derékom,
Hogy rajta még egy végsőt szoríjjak,
Gyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk
Egy lyukkal beljebb
Egy lyukkal beljebb,
A nadrág – szí-í-í-í-í-íjjat a nadrágszíjjat!

Mindenki falrengető hahotával mulatott ezeken a kuplékon, s nem vette észre senki, hogy ezzel csak fokozza az elégedetlenséget, hogy mindenkiben felébredjen egy gondolat, elég a nélkülözésből, legyen vége a háborúnak, legyen megint béke, legyen megint minden úgy, mint 1914 előtt volt!

Úgy pedig sohasem lett többé! Amíg a háború tart, az embereknek megvan a megélhetésük, a keresetük, akármilyen szükséget is lát az ország, az emberek az existenciájukat – legalább is pillanatnyilag – nem veszítik el. A sok hadianyaggyár működik, a bevonultak helyén más dolgozik, sokszor sokkal jobb fizetéssel, mint különben, az állam bocsájtja ki a hadikölcsön kötvényeket egymás után és költi a rengeteg pénzt a hadseregre. Az emberek könnyebben keresik a pénzt, s tekintve, hogy a drágulás fokozódik, igyekeznek inkább ma, mint holnap megvásárolni a szükségletüket, mert holnap biztosan drágább lesz minden!

[…]

No, de folytatom az én kis magánéletemet. Szórakoztunk Rozállal pár napot Pesten, s utána Berénybe hazamentem pár napra Béláékhoz. A Béla helyzete rosszabbodott, de tehetetlen. Az orosz hadifoglyokkal nem tudott gazdálkodni, az ökreit el kellett adni, hogy az adósságot a földről kifizethesse – amivel terhelten vette a földet az osztozkodáskor – és a kereki földjét kiadta haszonbérbe.

Ezzel a Béla anyagi romlásának kezdete megindult. Más a háborús konjunktúrában vagyonokat harácsolt össze a drága mezőgazdasági terményekkel, Béla tehetetlen. Elfoglalja magát a berényi hadikórház úgynevezett „igazgatásával”, ami abban merült ki, hogy fekete lakk ellenzős fehér piquet nyári sapkában járkált és a köszönést szalutálással fogadta. Sok ellenséget szerzett magának, mert a „dekkolók”, akik az egész háborút ki akarták húzni a berényi hadikórházban, ha mégis elkerültek onnan, pláne vissza a frontra, azt hitték, hogy abban mind a Béla keze van.

[…]

No, de az én szabadságom is lejárt 917 késő őszén és én bevonultam Lugosra a pótüteghez. Pár napi ott-tartózkodásom alatt kiderült, hogy a viszonyokhoz mérten elég állandónak tekinthetem a lugosi beosztásomat. Akkor már kialakult valahogy az a szokásjog, hogy ha a harctérről pótlást kértek a pótütegtől, akkor rendszerint azokat „kellett” kiküldeni, akik már régebben a pótütegnél voltak. Itt pedig éppen elég szép számmal lebzselt tiszt. Berendezkedtek ezek szépen a pótüteg-életre és ültek itt rendületlenül.

Én is kezdtem berendezkedni. A szállodai szobámat felcseréltem egy hónapos szobával. Persze, mint minden tiszt, én is „sturmfrei” hónapos szobát kerestem, de megfelelő, rendes szobát sehogy sem találtam. Egy fiatal zsidó házaspárnál vettem ki a lakásukból az „ebédlőt”, tipikus ebédlő berendezéssel, egy tiszta, rendes rézágy, amit beállítottak, csak ez mutatta, hogy lakom is ebben a szobában. A holmimat elhelyeztem nagyjából, az ebédlőasztalon írtam levelet és borotválkoztam, s a legprimitívebb hálókvártély volt a lakásom. Nem is szerettem a szobámban tartózkodni, pedig időm éppen elég volt, mert a beosztásom jóformán semmi sem volt.

Korán reggel – úgy 7 órakor – gyülekeztünk mi tisztek vagy 15–20-an a kávéházban, ahol reggeliztünk. Reggeli után, úgy ½ 8 tájban, megjelent a kávéház melletti sarkon a „tarantella,” s arra sorban felülve 10 perc alatt kihajtattunk a sátortáborba. A „tarantella” szellemes szerkezetű kocsi volt. Egy hintó első két kerekének szerkezetét meghagyták, a hátsó két kerekéből a tengelyt a két kerékkel, s a két tengely közé egy 5-6 méter hosszú gerendára szerelt, bőrrel bevont, igen keskeny lócát szerkesztettek, két oldalon lábtámlával. Erre ültünk fel sorban lovagülésben, egymás vállába fogódzkodva, sokszor 18–20-an egy sorban. Látványossága volt ez Lugosnak, ahogy a honvédtüzér tisztek reggelenként kifelé, déltájban pedig befelé robogtak a tarantellán. Persze, aki elkésett az indulásról, az lemaradt, s vagy a pótütegparancsnok kocsijára kéredzkedett fel, vagy gyalog ment ki, ami meglehetősen nagy út – úgy körülbelül 3–4 km-nyi gyaloglás volt.

A Tarantella A Tarantella
(Rajz az emlékiratból)

A délelőttöket is alig tudtuk agyonütni kint a laktanyában valahogy, kiképzés folyt, de ahhoz 3-4 beosztott tiszt untig elég volt, legénység alig volt a pótütegeknél, a nehéz tarackosoknak meg – ahová én tartoztam – nem is volt pótütegük, csak papíron.

Így azután meglehetősen „lógás”-szerű volt az egész szolgálat. Tulajdonképpen komoly szolgálat nem is volt, a délelőttöket „agyonütöttük” kint a sátortáborban, ácsorogtunk és diskuráltunk, vártuk a delet, amikor a tarantella visszavitt bennünket a városba.

[…]

A tiszti étkezdében a fiatalok érdekes új rendeletről tudtak; megjelent egy H.M. rendelet, hogy azok a tisztek, akik eddig a háború miatt már két teljes egyetemi évet veszítettek a katonai szolgálatuk miatt, s legalább egy évet a fronton szolgáltak le ebből az időből, 3 hónapi szabadságot kaphatnak, ha azalatt az idő alatt beiratkoznak az egyetemre egy pótszemeszterre, amin összevontan egy évet elvégezhetnek! Erre az időre az illető egyetemi városba át is helyezhetők pótkeret-szolgálatra illetőleg állományba!

1918 februárját írtuk, s a Monarchia ereje recsegett-ropogott. Károly király tehetetlen volt, s nem tudtunk kiugrani a háborúból. A hadvezetőség tudta, mennyire elkedvetlenedtek már a tisztek a háborútól, ezzel akart a fiatalokba egy kis lelket verni!

Én kapva-kaptam az alkalmon. Másnap reggel tisztáztam a pótüteg irodában, hogy jogosult vagyok-e én erre a tanulmányi szabadságra? Megállapították, hogy igen, mert elsősorban én 1915 februárjától 1918 februárjáig eddig három éve vagyok katona, s a Műegyetemen pontosan öt félévet veszítettem. A fronton 1916 februártól augusztusig 6 hónapot, 1916 decembertől 1917 szeptemberig 10 hónapot, tehát összesen több mint egy évet szolgáltam. Az áthelyezésemnek sincsen akadálya, mert Pesten az I. honvéd lovastüzér-pótütegnél hiány van tisztben.

Azonnal megírtam a kérvényemet, s egy héten belül megjött az áthelyezésem az 1-es lovastüzérekhez. Ennek nagyon megörültem, mert Pestre vágytam igazán, pláne így, mint tüzértiszt!

Fel is kerekedtem azonnal, s a sablonos lejelentkezésen átesve, a kapufélfától sem búcsúzva, vonatra ültem és megérkeztem Pestre.

Nagyon háborús Pest volt az, ami fogadott. Rendes szállodában még egy rossz fürdőszobát sem kaphattam egy éjszakára, nemhogy egy rendes szobát. Soká bolyongtam egy rossz konflissal a városban, amíg végre valahol a Nyugati pályaudvar körüli egyik zug-utcában lévő „Terminus” szállodában kaptam egy szobát. Lepakkolóztam, megmosdottam, s elmentem a Pannóniába vacsorázni. Már a kenyérjegy járta, kenyeret csak jegyre lehetett kapni, egyéb ételek is meg voltak szorítva, csak kétszer egy héten hús, stb. Pest külső arcán még nem látszott a nagy nélkülözés, mert Pesten mindig van 10.000 ember, aki sok pénzzel minden jót biztosítani tud magának, míg a nyomorgó sok százezer elbújik, nem látszik. Ezt most tapasztaltam először Pesten.

[…]

Másnap jelentkeztem az 1. lovastüzéreknél. Roppan előkelő társaság volt, s a pótütegnél abszolút naplopás volt a divat. Hangadók a dúsgazdag zsidófiúk voltak, akik a pénzükkel mindent megszereztek maguknak.

Kellemetlenül éreztem közöttük magamat. Nekem mégiscsak meg kellett számolnom a kiadásaimat, nem költekezhettem nyakló nélkül, mint a Krausz Simon sógora meg mit tudom én miféle pénzmágnás az apja pénzéből. Pár szerényebb tiszt társaságát kerestem a tiszti étkezdében és szívesen vállaltam a laktanya ügyeletes szolgálatokat, mert akkor könnyű volt kitérni, miért nem tartok velük együtt az esti dáridóikban.

[…]

Rövidesen megtudtam, hogy a Luther Otthon működik. Felkerestem az öreg Kermeszky igazgatót, aki alezredes volt és valami hadikórházat is vezetett. Megörült nekem, s azt mondta, hogy szívesen ad helyet nekem az otthonban, ha már megkaptam a 3 hónapi szabadságot és beiratkoztam a technikára. Ez feltétel, meg az is, hogy én itt nem a „cs. és kir.hadnagy úr” – leszek, hanem Hegedős Károly műegyetemi hallgató”

Megértettem a különbséget. Sok fiatal fiúnak a fejébe szállt a nagy „rang”, hogy ő cs. és kir. tart. hdgy., s nem bírt a nagyúri allűrjeivel, holott békében piszkos gallérú kis szegény diákocska volt, éppen ezért nem bírt magával, mert életében nem látott annyi pénzt a markában, mint most, hogy elsején mindig megkapta a 360 korona körüli fizetését.

Megértettem Kermeszkyt, s meg is mondtam neki, hogy én éreztem magamat mindig olyan nagy úrnak, ha nem nagyobbnak békében, 1913-ban is, mint elsőéves technikus, mint most, amikor együtt ülök mindenféle félnadrág, néptanítóból vedlett cs. és kir. tiszt urakkal, akik nem bírnak az úrhatnámságukkal!

Kermeszky is megértett engem. Én a saját úri egyéniségemmel töltöttem meg az egyenruhámat, a tiszti mivoltomat, azok meg az aranycsillag mögé rejtegették a piszkos kis jellemtelenségüket.

[…]

A tanulmányi szabadságom csak nem akart megjönni, már február elején tartottunk, pedig nagy politikai nyugtalanság volt ebben az időben Pesten. Tisza István gróf volt a miniszterelnök, akinek szent meggyőződése volt, hogy Magyarország csakis a Monarchia keretein belül tud megmaradni, egyrészt, mint nagyhatalom (abban az időben az az ország számított nagyhatalomnak, amelyik egy millió katonát tudott kiállítani. Elég relatív meghatározás!), másrészt csak így tudja megvédeni az ország határait, aminek megnyirbálására törekedett köröskörül minden szomszédunk. Mind a mi rovásunkra akart nagyobbodni, a cseh, a román, a szerb. A nálunk lakó és beszivárgott cseh, tót, román és szerb lakosságra hivatkozott, akiket egyrészt a Habsburgok, másrészt az erdélyi nemesek, mint jámbor jobbágyokat, szívesen telepítettek be az országba.

Tisza István nem volt híve az általános, egyenlő és titkos választási jognak, mert azt mondta, hogy az a nincstelen ember, az az igazi munkás, aki ma itt, holnap ott, nem viseli szívén az ország érdekét, csak a maga osztályának anyagi érdekeit. Az elégedetlenség szításával, demagógiával, egypár hordószónoklattal könnyű az egyszerű, primitív népet elbolondítani, jelszavakkal beugratni, több jövedelmet, kevesebb munkáért ígérgetni, s ezt az országra károsnak látta volna megvalósítani.

Temetetlen hulla a görzi Rosenthalban „Temetetlen hulla a görzi Rosenthalban”. Fénykép az emlékiratból, Hegedős Károly kiegészítő jegyzetével: „Ezt a fényképfelvételt Pauer Jánostól kaptam, azt hiszem 1920-ban. Én 1917 novemberében nem voltam Görz mellett, hanem Lugoson”

De a történelem kerekei már közel dübörögtek. A szerencsétlen piavei csata, ami 1917 szeptemberében, amikor én Abbáziában üdültem (lásd helyreigazítást a 343. oldalon) 120.000 emberünkbe került, s eredménye alig volt valami. A háború kezdett az utolsó felvonásához közeledni, mi, a központi hatalmak pedig mindenünkből kifogyni, s végkimerülni. 17 éves gyerekek mentek ki a frontra pótlásnak, alig-alig felszerelve, az ellenség pedig napról napra erősödött. Igaz, hogy Oroszország végleg kidűlt az ellenfeleink sorából, mint küzdő hatalom, mert ott az 1917-es Kerenszky forradalmat rövidesen követte a szélsőségesek, bolsevikok forradalma Lenin vezetése alatt – aki Szveiz-ból lezárt vagonban szökött át az ellenséges országokon át haza Oroszországba.

[…]

Mi szóval kezdtünk kimerülni, de Tisza a végső összeroppanásig a harc folytatása mellett foglalt állást. A parlamentben erősen támadták, parlamenti őrökkel vezettette ki az ellenzéki képviselőket, ami már törvénysértés számba ment. Tisza maga személyileg rettenthetetlen volt; egy képviselő a parlamentben rálőtt revolverrel, nem találta el.

Fénykép a szociáldemokraták által szervezett tüntetésről az Érdekes Újság 1918. február 24. száma címlapján Fénykép a szociáldemokraták által szervezett tüntetésről az Érdekes Újság 1918. február 24. száma címlapján
(Forrás: Arcanum)

A legnagyobb ellenzék a szociáldemokraták pártja volt. „Azonnal abbahagyni a háborút, feltétel nélkül kérjünk békét, úgyis minden veszve van.” A németek nagy offenzívája nyugaton megakadt, s kezdték őket felmorzsolni a friss amerikai katonai erők.

Tisza nem engedett. A szociáldemokraták sztrájkokkal fenyegetőztek. Egy vasutas sztrájk volt kitörőben: Tisza azonnal katonai behívót kézbesítetett minden vasutasnak, s katonai szolgálatként osztotta be a munkájához, amit ha otthagy, mint katona, a parancsot tagadja meg, amiért azonnali főbelövés jár!

Tüntetők az Érdekes Újság idézett számából Tüntetők az Érdekes Újság idézett számából
(Forrás: Arcanum)

Izzott az ország. Én közben már csaknem megkaptam a 3 havi tanulmányi szabadságomat, amikor egy hajnalban lovas küldönc hozott egy hátaslovat értem a lakásomra azzal a szolgálati jeggyel, hogy a „lehető leggyorsabb jármódban”, menetöltözetben jelentkezzem azonnal az Andrássy-laktanyában a Hungária úton!

Sohasem felejtem el ezt a hajnalt!

Tíz perc alatt felöltözködtem. Már a Luther Otthonban laktam, mert a pótütegben megjött a 3 havi tanulmányi szabadságomra a rendelet, csak még pótüteg-parancsba nem került, de ezt Kermeszky elfogadta, s lévén éppen március 1., beköltöztem a Luther Otthonba.

A küldönc mutatta a legrövidebb utat. Én az Üllői úton elindultam azonnal vágtában. Kísértetiesen mennydörgött a két vágtató ló patája alatt az Üllői út kövezete, azután balra a Rákóczy út felé kanyarodtam a József körúton. Elérve a Rákóczi utat szusszanót adtam a lovaknak és a Keleti pályaudvarig könnyű ügetésben haladtam. Ahogy elértem a Kerepesi utat – eltelt vagy 6 perc – újra előkaptam a gebét: sarkantyú és kieresztett vágta, repültem, a küldönc lemaradt mellettem! Nem egészen 12 perc alatt tettem meg a cca. 5 km-es utat, ami szép teljesítmény.

Szakadt a lovamról a hab, én is beleizzadtam az útba, a kapuőrségen már várt az utasítás: a tiszt urak fel a tiszti étkezdébe!

Felmegyek. Már ott volt vagy 8–10 tiszt. Akik közel laktak, hamarább beértek. Mi az? Mi történt? Forradalom? Ahogy végigvágtáztam a fél Pestet – mondom egy szuszra – halálos csend ült az egész városon!
– Igen, halálos csend mindenütt, nem tudod, hogy a gránát is elhallgat egy fél-másodpercre, mielőtt robban? Bizony, itt a helyzet robbanás előtt van! A prolikat – így mondták, prolikat – már alaposan felheccelték, a forradalom minden percben kitörhet, szigorú készültség van elrendelve az összes laktanyákban, azért kellett lóhalálában mindnyájunknak bejönni. Lehet, hogy egy óra múlva kirobog az üteg, s állást vesz fel az utcasarkokon, egy–egy ágyú. Életre-halálra megy, nem tudni, mikor kapjuk a parancsot, ha a tömeg összeverődik és nem akar eloszlani, hogy: tűz, közéjük lőni!

Borzasztó! Ezt nem tudtam elképzelni! Más a harctéren. Ott passzióval lőttem. Célt lőttem. Ellenséget lőttem! Katonát lőttem, aki én ellenem tüzelt pokoli gránáttüzet, srapnelt, mindent! Most védtelen tömegre lőjek?

[…]

Lassan-lassan – egy félóra alatt – együtt volt a tisztikar. Mind megdöbbenve, mindenre elkészülve. Páran voltak, akik pálinkázni kezdtek. Én is ittam vagy 2-3 stampedlit. Nagyon jól esett éhgyomorra.

Azután elkezdtek diskurálni. A legtöbben rezignáltan, gondokba merülve. Bizony rettentő súlyos eset. A harctéren ilyesmi sohasem adódhatik. Ott nincs gondolkozás. Parancs – parancs. Sokszor ostoba parancs, sokszor fejetlen parancs! Ez is ilyen lenne? No, jó, elég ostoba parancs volt teszem azt az, hogy lőszeres unterstandokban egy kicsit megrozsdásodott gránátok hegyeit fényesre kellett smirgliztetni, no de ha ezt megtettük, ezzel senkinek sem ártottunk, a legkevésbé a mieinknek! De mi lesz most?

Voltak páran, akik vitatták, meg lehet tagadni az engedelmességet! „Ki mentett fel a katonai esküd alól szerencsétlen? Ugyan, és ha egy ostoba parancsot kaptál, mindig teljesítetted?”
– Bevallom, nem mindig, de azzal számoltam: nem teljesítem úgy, ahogy a parancsot kaptam, mert úgy „lehetetlen” teljesíteni, hanem teljesítem „javított kiadásban”, ahogy lehet! Ez más, ezt „lehet” teljesíteni. Elvégre azt a parancsot is lehetne teljesíteni, hogy az ember lője főbe magát, ha ezzel a hadsereg erejét egyben nem csökkenteném, tekintve azonban, hogy halálommal a hadsereg erejét igenis csökkenteném, az ilyen parancsot nem kell teljesíteni.

Ilyen, és ehhez hasonló viták indultak, amikből sok ember mentalitását ismerhettem meg. Én valahogy azon az állásponton voltam, hogy: „még nem tartunk ott”! Sok víz lefolyik még a Dunán, amíg az üteg kivonulási parancsot kap, amíg a mi összes felettes parancsnokaink vállalják a felelősséget abban, ha lövésre kerül a sor. A helyzet nehéz, de hátha simán megússzuk.

Simán megúsztuk. Nem került kivonulásra a dolog, a laktanyában voltunk vagy kétszer huszonnégy óráig, ott ültünk a tiszti étkezdében, sokat ettünk unalmunkban. Páran kártyázni kezdtek, először csak kicsiben, később mind többen, s a tétek is emelkedtek. Nem tudom mit játszottak, de nagyon hasard játék lehetett. A Krausz Simi sógora egyre másra küldözgette a legényét haza pénzért: ezer koronás bankjegyeket hozott a legény, s már ezrekben ment a játék! Szörnyű összeg, nekem még mindig 320 korona volt a tiszti havi gázsim. Ezek a kártyázók annyira belemelegedtek, hogy egyfolytában játszottak éjjel–nappal. Néha felállt egyik-másik: minden pénzét elvesztette! Persze, rendszerint a szegényebbje, aki majd megkoplalja ezt a szörnyű veszteséget!

Következő rész: „No, megint az olasz front!”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

3 komment

Címkék: budapest tüzér hátország Hegedős Károly

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9516592700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dirto 2021.06.17. 12:24:27

Az eredeti naplóban van bővebb leírás, információ a Lugoson töltött időről?

THorváthAttila 2021.07.02. 10:29:21

@dirto: Lugoson egy táncmulatság leírása van még, ahol rendezőként, szervezőként vett részt.

dirto 2021.07.13. 09:05:35

@THorváthAttila: Köszönöm szépen a választ!

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása