Hegedős Károly harctéri emlékei – 34. rész

A hadnagy az új üteg tisztikaránál nem érzi magát annyira otthonosan mint áthelyezése előtt, holott mint kiderült, a parancsnokhoz rokoni szálak is fűzik. Örömmel fogadja vezénylését egy gázkiképzésre Druszkopolba, ahol azonban sok újat nem tudnak mondani az olasz frontot már megjárt tiszteknek. A magyar katonáknak vitézkedésre egyelőre csak egy állandóan hencegő porosz tiszttel szemben nyílik alkalmuk… A 20. honvéd gyaloghadosztály időközben új parancsot kap: vissza kell térnie az olasz frontra…

No, de telt-múlt az idő, rövidesen sor került az áthelyezésemre a Polónyi-üteghez.

Polónyi Lali nagyon kedvesen fogadott. Olyan kedvesen, hogy szinte zavarba hozott. Mint kis gyereket kezelt volna, elvégre én 4–5 éves lehettem, amikor ő engem Berényben utoljára látott, s alig tudott beletörődni abba, hogy én komoly tüzértiszt vagyok, aki a szolgálatban nem kívánok semmi könnyítést a tiszttársai rovására.

 „Polónyi Lajos ezredes. 1943”
(Fénykép az emlékiratból, Hegedős Károly utólagos megjegyzésével, hogy a tiszt 1967-ben halt meg)

A tüzelőálláshoz osztott be. Ennek az ütegnek a tisztikarával már nehezebben tudtam összemelegedni. Ez eleinte nagyon nehezen esett. Kemény Palinál Kollárral meg Pohl Karcsival úgy éltünk együtt, mint diákpajtások, az „öreg” Tripával is kedélyesen voltunk. Itt, Polónyi Lalánál a tisztek egymással feszült viszonyban voltak, s mindjárt az elején azt kívánta mindegyik tőlem, hogy az ő pártjára álljak a többivel szemben. Erre én nem voltam hajlandó, Polónyi Lalát a háta mögött kritizálni szintén nem voltam hajlandó, így azután rideg, társtalan élet várt reám ennél az ütegnél. A tiszttársaim nagyon „vegyeskereskedés” voltak. Straub főhadnagy kemény, szigorú, komoly ember volt – a mozdonyos tiszt – legénységi állományból, zupás-őrmesterből vedlett tisztté, s ez a többiek szemében vörös posztó volt, pedig, ahogy megismertem őket, Straub volt a legjobban képzett, a legkomolyabb tiszt, s a legjellemesebb ember az ütegben. Következett utána egy figura, Jánosi Engel Miklós hdgy. Magyar nemes gazdag zsidófiú, harmadéves egyetemi hallgató, a papa elkényeztetett fiacskája otthon, itt örökös intrikus a többi tiszt ellen, örökös veszekedésben Straubbal a tiszti konyha kosztja miatt, ami szerinte „ehetetlen szemét” és ő kénytelen állandóan Gerbeaud-bonbon-on meg cognac-on élni! Ő „nem ilyen” koszthoz volt szokva, stb. Igen kellemetlen, s mindenkit „felülről” kezelő, úgynevezett „zsidó-gentry” földbirtokos csemete volt, de Polónyinak hízelgett és becsben állt előtte.

Herz hdgy.-gyal már szolgáltam együtt 916 augusztusában a Pauer ütegben, ő a „szegény zsidó” fajtájú ember volt, s szerényebb, emberileg is különb, mint Engel. Amíg Engel állandóan a „földbirtokuk”-ról, a pesti felső tízezret kiszolgáló gazdagok luxuskokottjairól és a nemzeti kaszinó konyhájáról hencegett, Herz a magánéletét sohasem fitogtatta, úgy látszik, nem volt mivel kérkedni. Még Herz-cel jöttem ki a legjobban.

Obholzer Tivadar hdgy. azután végképp csodabogár volt. Állítólag műegyetemi hallgató volt, s szerény anyagi viszonyok között élő szülei voltak, de a nagyúri mániáival alig bírt. Neki mindenki vagy büdös paraszt, vagy büdös zsidó volt. Neki senki sem volt elég előkelő. Engem „megtűrt” valahogy, de állandóan panaszkodott: ne nyissam ki a fedezékünk ablakát, mert hörghurutot kap, ne csukjam be a fedezékünk ajtaját, mert megfojtja ez a szörnyű levegő stb. Engem ugyanis Polónyi Lala a tüzelőállásba osztott be Obholzerrel együtt felváltva voltunk az első tisztek. Az egyikünk állandóan pihenőben volt – papíron – tényleg, pedig többnyire én voltam szolgálatban, mert Obholzer, állandó rosszulléteire hivatkozva, kivonta magát lehetőleg mindenből.

 „Zsákmányolt orosz ágyú. Csapataink váratlan támadással elfoglaltak egy orosz tüzérségi állást. Az orosz tüzéreket rohamunk olyan váratlanul érte, hogy az ágyúk felrobbantására sem maradt idejük. Az üteg összes ágyúi teljesen sértetlenül kerültek birtokunkba. A zsákmányolt ágyúk körül az orosz tüzérek helyén német és magyar–osztrák katonák silbakolnak” – Fénykép a Tolnai Világlapja 1917. május 14-i számából
(Forrás: Arcanum)

A wolhyniai Polónyi-üteg tüzelőállásáról van egy kis aquarellem a vázlatok között. Sík mezőben áll az üteg, minden gyeptéglával leplezve. Az egyes lövegek és fedezékek között keskeny árok, ami gyeptéglával fedett. A gyeptégla meggyökeresedett, s 10 lépésről sem venni észre, hogy ott üteg van, hacsak a jelzőtáblára nem lesz figyelmes az ember.

Straubhoz lejártam gyakran, ha éppen pihenőben voltam, vele jól kijöttem. Obholzer a fedezékben állandóan gramofonozott, s merengett, utálta ezt az életet. Elvégre már én is torkig voltam ezzel az élettel, de életunt – mint Obholzer, mégsem voltam.

Szerencse, hogy az ütegnél nem sok időt töltöttem. Alig voltam ott vagy két hetet, Polónyi Lala egy délelőtt kijött az üteghez, s megkérdezett: akarsz elmenni Druszkopolba két hétre gázkurzusra? Hogyne akartam volna!

Rövidesen el is mentem. Minden bagázsiámat magammal vittem, a tiszti szolgámat is, s elmentem Druszkopolba.

Silány kis város volt, valahol beszállásoltak, már nem emlékezem reá, hol, valami főúri kastély lehetett valamikor, most üres szobákban imitt-amott lézengett egy-egy bútordarab. Többen laktunk itt, az ezredtől még itt volt, ha jól emlékezem, Kollár Kálmán is, s vele voltam egy szobában.

Egy iskolaféle piszkos helyiség padokkal, ebben előadott délelőttönként egy bakaszázados a gázról. Mind olyasmit, amit mi már betéve tudtunk. Unalmas volt és hosszadalmas, nagyképű és tudatlan előadás. Kényszeredetten hallgattuk naponként reggel 9–12-ig. Ebédelni valami tiszti étkezdében ebédeltünk, a délutánjaink szabadok voltak. Soha életemben én még [nem láttam] együtt ennyi lengyel zsidót, mint itt. Jóformán minden egyes ember hosszú, fekete kaftános, pajeszes, prémsipkás zsidó! Naphosszat az utcákon ácsorogtak, egymással élénken diskuráltak, s szörnyű mocskosak voltak. A városban nem volt mit keressünk, így hát az idő zömét a tiszti étkezdében töltöttük el, ahol a legtöbben szörnyű kártya- és ivócsatákat rendeztek. Mi Kollárral nem vettünk részt ezekben, egy esetet kivéve, amikor is belesodródtunk.

Német tisztek is jártak ide. Roppant pöffeszkedők és nyersek voltak, egyenesen ellenszenvesek. Mindenképpen felülről akartak kezelni bennünket, de ez nem mindig sikerült nekik. Volt közöttük egy különösen komikus kis figura, lieutenant von Stachelhausen! Ez szerfelett öntelt volt, s minden mondata úgy kezdődött, hogy: Wir Preussen! Mi poroszok! Mi vagyunk a világ közepe, a többi, az subick!

– Te Kálmán – mondtam egy este Kollárnak – én spórolok erre a kis gnómra, ezt szeretném megtáncoltatni.

Rövidesen alkalom kínálkozott reá. Mellettem ült ő poroszsága akkor este, s egyedül volt ott német. Ráfanyalodott, hogy szóba álljon velem. Én megrágtam a mondanivalómat, s ügyeltem a német kiejtésemre. Észre is vette s megkérdezte, „sind sie ein Österreicher? Miért gondolja? Weil Sie tadellos deutsch sprachen!

Óh, wir „ungarn” – adtam alá a lovat, hogy beleköthessek – mi beszélünk az anyanyelvünkön kívül idegen nyelveken is, „önök Poroszok” szintén?

Nem, wir nicht, nekünk nincs is erre szükségünk. Dehogy is nincsen, nem tud mindenki németül, beszél Ön például franciául? Igen, beszélek – mondta, s én franciára fordítottam a beszédet, s tapasztaltam, hogy ő nem tud franciául!

No, – gondoltam, „wir Preussen” hazudozni is szoktunk!

Közben az ivásra terelődött a szó. Megeredt a nyelve a dicsekvéstől, wir Preussen… stb. Hó, mi tudunk csak igazán inni! Mi mindenkit az asztal alá iszunk!

Ez szép – mondtam – de mi magyarok sohasem mondjuk, hanem tesszük azt, amit tudunk, mert ha az ember megtett valamit, rendesen, jól kitűnően, akkor nem kénytelen önmagát dicsérni, mert mi magyarok nem szeretjük magunkat dicsérni. Hogy ki hogy tud inni, az elválik, ha az ember „iszogat” együtt. Azzal már intettem is a fiúknak, hogy: „a németet kikészíteni”!

Ezek elértették. A német áradozott, hány párbaja volt már. Mutatta a képén a hatalmas sebhelyet, ezt ekkor meg ekkor kapta.

No, – mondom –, ez elég szégyen, mert ha teszem azt, egy „magyar” párbajozik, akkor az ellenfele képén lévő vágásra büszke, nem arra, amit egy nálánál különb vívó hagyott a dicsekvő ábrázatán!

A kis német feszengett, de nem mert egy assaut proponálni, mert már előzőleg konstatálta, hogy „A, sie sind ein linker? (= balkezes ön?)

A fiúk – ki-ki német tudásához mérten – kezdték sorban felköszönteni a kis németet. A német boldogan hajlongott, s amikor megmagyaráztam neki, hogy nálunk magyaroknál az a szokás, hogy akit felköszöntenek, az a felköszöntővel a végén „Ex”-et iszik! Ah, das ist hübsch – mondta a kicsi, s lehajtotta a már teletöltött poharát!

Jött a másik felköszöntő rögtön utána, s a második ex!

Ezt is kiitta. Azután jött a többi felköszöntő, hosszabb, rövidebb, de lassanként inkább egyre rövidebb, nem ritkán csak annyi, hogy Herr Komerád, hoch! És utána az elmaradhatatlan ex!

Meg kell adni, derekasan állta a sarat, de a felköszöntők nem szűntek! Új toaszt, új ex! Kezdett melegedni a füle töve!

Eddig bort ittunk! Eh, mit bor, csak a kocsisok isszák nálunk Magyarországon, s hogy lássa, kedves kamerád, milyen nagyon becsülöm, mire a toasztom véget ér, rendesebb innivalóval telt poharat teszek Ön elé, hogy méltó itallal ihassam meg Önnel az „Ex”-et!

Pezsgőt kapott a kis öreg vagy 20 korsó sör meg vagy 15 pohár bor után! Három üveget megreszkíroztam, mert tudtam, hogy csak neki, meg a toasztolónak töltenek belőle!

Azután már később, amikor kezdett elhomályosulni a porosz gőg, már csak ő, egyedül ivott pezsgőt! Nyakalta, itta, s berúgott, mint egy állat! A szakácsot hívatta, szerelmet vallott neki, azután elnyúlt az asztal alatt!

Megérte a 3 üveg pezsgő! Ott hagytuk, de távoztomban megjegyeztem: seperjék ki a szemetet!

Másnap nem láttuk Stachelhausent. Harmadnap sápadtan és főleg – horribile dictu – szerényen ült le az asztal végére, s nem hallottuk többet tőle a mondatát úgy kezdeni, hogy: „Wir Preussen!”. – A vázlatkönyvembe belekerült ő is szépen, mint Midili az albán fronton, vagy Gabnai Ferenc a kt. 188-on az olasz fronton.

Mire visszatértem az üteghez, Laláékat nagy készülődésben találtam. Az egész ezred, mint a hangyaboly, úgy nyüzsgött. Megkaptuk a parancsot az előkészületre, megyünk vissza az olasz frontra.

A dandárparancsnok, a hadosztályparancsnok új kitüntetésekre vágyott. Itt, ebben a halálos csendben ugyan sohasem juthatnak hozzá, így hát előállt Lukachich Károly királynál, hogy „Fenség, a 20. honvédhadosztály új babérokra vágyik”!

Pedig hát mi nem vágytunk, mi már tudtuk, mi a Doberdó, a Monte San Michele és a többi pokol az olasz harctéren.

Mégis, egy cseppet sem búsultunk, hogy megyünk. Elsősorban a tespedt semmittevés, s a harci csend alatt kifejlődött zopf-ok volt a tűrhetetlen most itt nekünk Wolhyniában, ha elmegyünk innen, legalább ez az egy – vagy ez a kettő nem lesz többet! Egye fene, fiatalok voltunk, könnyelműek voltunk, inkább jöjjön a száz veszedelem, mint az örökös macera a parancsnokságoktól! Bezzeg ott majd a hírét sem halljuk az örökös „inspizierung”-nak, ellenőrzésnek, melyik tüzér mikor váltott kapcát utoljára stb. Ott veszedelemben, harcban, de a szekatúráktól békében leszünk.

Az úti készülődések is változatot hoztak. A tüzelőállást átadtuk, a lövegekkel visszamentünk a mozdonyállásba, s ott együtt étkezett az ezred tisztikara. Bevagonírozás, utazás, mind kellemes dolog, egyelőre jó pár napig úton leszünk, azután meg majd lesz valahogy!

Magyarországon át jöttünk. Az állomásokon nagy lelkesedéssel fogadtak bennünket, mi meg kényelmesen utaztunk. A II. osztályú kocsit, amit kaptunk, túl kényelmetlennek találtuk és egy üres, alacsonyperemű nyitott teherkocsit rendeztünk be nappali szobának és ebédlőnek. Asztal, szék került, ott üldögéltünk naphosszat a nyitott vagonban, s néztük az állomásokon a boldog, „hinterland”-iakat, ők meg bennünket, a „szegény” katonákat”, akiket visznek a frontra!

[…]

Hej, de kemény világ van ám errefelé! Rengeteg üteg, ezred érkezik, úgy látszik, hogy itt készül valami.

Valahol Heidenschaft körül vagonieroztunk ki. Most hátrább vannak az állások. Jó darabot meneteltünk, amíg az egyes ütegek külön-külön parancsot kaptak, ki merre, miféle állásba megy. Itt, útközben láttunk először tábori csendőrt. Mindenkit igazoltatott, aki nem zárt kötelékben ment az országúton, mert ebben az időben már sok volt a katonaszökevény.

Végre megtudtuk, hogy mi a Monte San Gabrielére megyünk fel. Ez a hegy a Sabotino mögött feküdt, s úgy a 700-as körüli magasságban. Hatalmas szerpentinen haladtunk felfelé, s „új” ismerősre, a vízhiányra bukkantunk. A vizet adagolták embernek, lónak, szegény nehéz lovaink sokat szomjaztak, éheztek, amit pedig – főleg a koplalást – már Wolhyniában megkezdték a télen. Leromlottak voltak a lovaink, alig-alig vonszolta a 6 nehéz ló a lafettát felfelé, ahogy ember ember hátán, tolongott mindenki a zsúfolt szerpentinen felfelé. Végtelennek tűnt az út, amíg végre egy napi kapaszkodás után feljutottunk egy összelőtt faluba. Itt már tüzérségi tüzet kaptunk. Ismerős volt a gránát hangja, ahogy a gyér vörösfenyő erdőben robbant tőlünk jobbra-balra.

 Csapatok menetben Čepovan mellett
(Forrás: picryl.com)

Nyomorúságos viszonyok közé kerültünk, sátor alatt laktunk, a menázsi rendszerint egy–egy konzerv volt. Most vegyes beosztásra kerültem, a többiek már mind voltak a megfigyelőben, én még nem. Engel rémségeket mesélt a csepováni erdőn át a megfigyelőhöz vezető útról: az olaszok állandóan gázgránátokkal lövik az erdőt a völgyben, s a gáz megreked a fák között, sohasem tudja az ember, mikor botlik bele egy ilyen gáz-zsákba. A tüzérségi tüzük különben is tűrhetetlenül erős.

Már éppen készülődtem, hogy másnap én megyek fel a megfigyelőbe, amikor este szörnyű fogfájás vett elő! Képtelen vagyok még gondolkozni is – mondottam Polónyi Lalának, – annyira fáj a fogam. No, ha nem szűnik, majd Engel felmegy helyetted a megfigyelőbe, mondotta. Én roppant restelltem, hogy úgy néz ki a dolog, mintha én ki akarnám vonni magamat valami ürüggyel a szolgálat alól, de amikor egész éjjel, sőt még másnap délelőtt is szörnyen fájt a fogam, elhatároztam, hogy lemegyek Heidenschaftba és rendbe hozatom a fogamat. Az emberben lassan érlelődik meg egy–egy gondolat; először az első, hogy lemegyek a fogamat megreparáltatni, azután a második, hogy bizony én jó ideig igyekezem ott lent maradni, jó pár napot, amíg csak lehet, sohasem lehet tudni, hogy alakul a helyzet, szörnyű offenzívára készülünk, én nem akarom itt hagyni a fogamat, én már torkig vagyok a háborúval, én minden úton-módon haza igyekezem.

Persze, erre még reményem egyelőre nem lehetett. Mindenesetre minden holmimat magammal vittem, a tiszti szolgám lekísért, mit tudom, mire visszajövök – mondtam Lalának, – hol lesz az üteg. Lala beleegyezett, s én lementem Heidenschaftba a kórházba.

Következő rész: „Távolodtam el a frontról testben és lélekben”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei