Tersztyánszky vezérezredes halála és temetése

Kereken száz esztendővel ezelőtt, 1921. március 7-én Bécsben elhunyt a Nagy Háború osztrák–magyar tábornoki karának egyik legmagasabb rangot elért magyar képviselője: nádasi Tersztyánszky Károly vezérezredes. A tábornok magyarságát ugyan néhányan kétségbe vonták (Balla Tibor kollégám kitűnő tábornok-lexikonában például gyenge magyartudása miatt, mások az idegen hangzású családnév alapján), mindazonáltal bizonyosan nagy bajba kerültek volna, ha ezt nyíltan az érintett szemébe mondják…

Tersztyánszky Károly (Szakolca, 1854. október 28. – Bécs, 1921. március 7.) ugyanis az egyik legrégibb történeti családunk tagjaként büszke volt magyarságára, még azzal együtt is, hogy ugyanakkor magát „velejéig svarcgelb”-nek tartotta. Mégis bizonyosan hevesen tiltakozott volna (jelentsen ez bármit…), ha valaki megkérdőjelezi magyar származását.

 Tersztyánszky Károly Oskar Bruch által 1916-ban készített portréja

Tersztyánszky Károly a magyar olvasó számára manapság mint a „balszerencsés tábornok” lehet ismerős, köszönhetően annak az életrajznak, amit róla 2003-ban a Balassi Kiadónál publikáltam és amelynek Zrínyi Miklós nevezetes jelszavát megváltoztatva ezt a címet adtam: Balszerencse, semmi más…? Nem sokkal ezután az Interpress Magazin kért tőlem egy rövidebb írást a tábornokról, ami azután „Tersztyánszky, a szerencsétlen hadvezér” címmel jelent meg, hiába tiltakoztam a szerintem teljesen elhibázott címválasztás miatt. A magyar nyelvben ugyanis aki szerencsétlen, azt gyakran ügyefogyottnak, kétbalkezesnek tartják és csupán ritkábban olyan embernek, akit elkerül a szerencse. Márpedig Tersztyánszky Károly határozottan az utóbbi csoportba tartozott. Nem véletlen, hogy a két világháború közötti osztrák hadtörténetírás egyik legjelentősebb alakja, Rudolf Kiszling, aki 1924-ben első – még névtelenül megjelent – írását a tábornoknak szentelte, ezt a címet választotta: Ein Heerführer ohne Glück – magyarul: Egy hadvezér, aki híján volt a szerencsének. És valóban, Tersztyánszky meggyőződéssel vallotta, hogy az őt képességei alapján kétség kívül megillető hadisikerektől mindig valamely külső tényező, azaz balszerencse, fosztotta meg. Hiszen ő mindent elkövetett a dicsőségért, nem kímélte sem saját, sem alárendeltjei erejét és testi épségét, a megérdemelt diadal azonban rendre elkerülte. Így például 1913 őszén, amikor Ferenc Ferdinánd trónörökös felkínálta neki a vezérkari főnöki beosztást, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát és mégis meghagyta helyén Conrad von Hötzendorfot. Vagy 1915 őszén, amikor a szerbek ellen indított hadjáratban neki kellett volna vezetnie a Monarchia 3. hadseregét, ám balga módon összetűzésbe keveredett Tallián Béla kormánybiztossal, Tisza István bizalmi emberével. Nyilván álmában sem gondolta volna, hogy Tisza képes lesz kabinetkérdést csinálni az ő menesztéséből az uralkodónál. Pedig pontosan ez történt, és Tersztyánszky helyett Kövess Hermann vonult be diadalmasan az elfoglalt Belgrádba, majd zavarta végig a szerbeket egészen az Adriáig. De az is nyilván balszerencse volt, hogy 1917 tavaszán, amikor végre visszakapta a 3. hadsereget, pont arra a frontszakaszra került, amit júliusban a Kerenszkij offenzívában Kornyilov csapatai könnyűszerrel áttörtek és ezért Tersztyánszkynak megint fel kellett állnia a posztjáról. A bécsi lovas testőrség parancsnoksága – amit ezt követően megkapott – még szépségflastromnak sem volt jó, és a tábornok csalódott és megkeseredett emberként halt meg alig három és fél évvel később.

 Tersztyánszky Károly 1916-ban készült fotója a Sport und Salon folyóirat 1916. május 6-ai számából

Tersztyánszky vezérezredes halálhíre másnap természetesen megjelent a legnagyobb bécsi és budapesti lapokban, általában különösebb kommentár nélkül, mindössze az elhunyt világháborús szereplésének néhány állomását megemlítve (sok esetben pontatlanul). A temetésre meglehetősen gyorsan, már 9-én sor került. Erről részletes beszámolót közölt a bécsi Reichspost, amiből kiderül, hogy az eseményt komoly érdeklődés kísérte. A cikkíró hosszasan sorolta az illusztris megjelenteket, közöttük Kövess és Krobatin tábornagyot, Georgi, Auffenberg, Arz és Puhallo vezérezredest, Mossig, Nowak-Arienti és Berndt altábornagyot. Ott voltak a Frontharcos Szövetség és a Hivatásos Katonatisztek szervezetének vezetői és nagy számban megjelent tagjai, nemkülönben az új osztrák hadsereg egyenruhás tisztjei és katonái. Károly császár-királyt Schager-Eckaretsau osztályfőnök képviselte. Hofer tábori lelkész a nyitott sírnál tartott „megindító beszédében” a régi hadsereg dicső szellemét méltatta, mely az elhunytban szerinte derék és határozott képviselőjére talált. Rengeteg virág és koszorú borította a „családi sírhelyet”. A budapesti Pesti Napló beszámolója szerint „valóságos tüntetés volt, akárcsak egy pár hónappal ezelőtt Boroevics temetésén, a monarchia, a császárság és a régi hadsereg mellett.”

Sajnálatos módon a hozzáférhető bécsi lapokban nem találni fényképet a temetésről, így kénytelenek vagyunk a sajtó szöveges beszámolóira támaszkodni, ha fogalmat akarunk alkotni az eseményről. Tersztyánszky Károly sírja jelenleg is a bécsi Zentralfriedhofban található, ám annak mérete valahogy nem áll teljesen összhangban például a Reichspost fenti beszámolójával. Amikor a tábornok életrajzán dolgoztam és az 1990-es évek közepén megtaláltam a sírját, az meglehetősen elhanyagolt állapotban volt és semmiképpen nem keltette egy családi sírhely (sírbolt?) benyomását.

A sír a felújítás előtt az 1990-es évek végén
(A szerző felvétele)

Épp ezért felmerül a gondolat, vajon a mostani sírhely-e a tábornok eredeti nyughelye, vagy esetleg később áthelyezték? Tudvalévő, hogy Tersztyánszkynak nem voltak gyermekei, vele a család ezen ága kihalt. Felesége nem sokkal a temetést követően elhagyta a császárvárost és Bukovinába költözött. A sírt tehát alighanem senki sem gondozta. Ugyanakkor a jelenlegi temetőkataszter szerint Tersztyánszky Károly sírja „a temető fennállásáig” meg van váltva és központilag tartják rendben.

A letisztított síremlék a felújítás előtt
(A szerző felvétele)

Könyvem 2003-as megjelenését követően a Tersztyánszky család tagjait tömörítő egyesületben felmerült a meglehetősen elhanyagolt és láthatóan megsérült síremlék helyreállításának, illetve kiegészítésének gondolata. Hosszas előkészítő munka után 2011-ben sikerült a kettétört kőtáblát újra cserélni. A következő évben pedig a síremlékre egy gránitkereszt került és megtörtént az emlékmű ünnepélyes felavatása, melyen a család tagjain kívül a munkát anyagilag támogató Honvédelmi Minisztérium képviselője is jelen volt. (Beszámoló az avatásról.)

Tersztyánszky Károly sírja 2018-ban
(A szerző felvétele)

A századik évfordulóra azt terveztük, hogy közösen felkeressük a sírt, ám ez a pandémia miatt most meghiúsult. Ősszel még sikerült néhány örökzöldet kiültetnünk, sorsukról azonban azóta semmit sem tudunk. Kétséges, vajon átvészelték-e ezt a mostani válságos időszakot…

Visszatérve még a száz esztendővel ezelőtti eseményekre, a tábornok temetése után a Budapesten megjelenő német nyelvű napilap, a Pester Lloyd gondoskodott arról, hogy Tersztyánszky Károly emlékezete iránt az érdeklődés megmaradjon. Az 1921. május 29-i lapszámban terjedelmes megemlékezés jelent meg a vezérezredesről Bolgár Ferenc tollából. Az egykori HM államtitkár az egyik – ha nem a legjobb – barátja volt Tersztyánszkynak, akivel a háború évei alatt élénk levelezésben állt. (Ezek a levelek manapság megtalálhatóak a budapesti Hadtörténeti Levéltárban.) Mivel a tábornok a háború egykori résztvevői számára nem annyira balszerencsésként, mint inkább kegyetlenként volt ismert, Bolgár igyekezett védelmébe venni barátját.

 Bolgár Ferenc

Azt azonban ő sem tagadhatta, hogy Tersztyánszky „fellépését aligha lehetett megnyerőnek nevezni. Aki azonban közelebbről ismerte és tudta, mennyi lovagiasság, a legjobbra való törekvés, értelem, képzettség és a katona jóhiszeműsége [?] lakozott ideges bensőjében, az nem tudott rá haragudni”. Továbbá szerinte „mivel a tábornok meglehetően zárkózott természetű és önmagához is kegyetlenül szigorú volt, szeretetre méltóságát inkább elrejtette, mint kimutatta, és nem is értett hozzá, hogy könnyen szerezzen magának barátokat, igaz erre nem is tett semmi erőfeszítést”. Bolgár szerint a hadseregben viszont, ahol a kemény kéz és a határozott fellépés mindig elismerést hozott, Tersztyánszkyt nagyra becsülték. Itt különösen kiemelte, hogy a trónörökös és maga az uralkodó, azaz Ferenc József is mennyire magasra értékelték a tábornok teljesítményét. Nos, a jóbarátnak Ferenc Ferdinánd esetében igaza volt, ám ami az uralkodót illeti… Tersztyánszky 1915 tavaszán, mikor sikertelenül próbálkozott Przemysl felmentésével, olyan magas veszteségi arányokat produkált, hogy legfelső szinten is felfigyeltek rá. És az sem véletlen, hogy Ferenc József 1915 őszén Tisza kívánságára könnyedén megvált az általa állítólag nagyra értékelt tábornokától.

Bolgár írására válaszul az ausztriai magyar emigráció lapjában, a Bécsi Magyar Újságban jelent meg néhány nappal később gyilkos gúnnyal megírt válasz „Tersztyánszky tragikuma” címmel. A névtelen szerző nem fukarkodik a nyilakkal: „Bolgár Ferenc a Pester Lloydban megírta Tersztyánszky gyötrelmeit. Nem mindet, hogy túlontúl el ne keseredjék a szívünk. Csak azt, ami már ma is, amikor még frissen sajognak nekünk a Tersztyánszkyak sebei, már el tud valahogy viselni a nyilvánosság.” És ezzel zárja írását: „Az ember szívesen hallgatna róluk, Tersztyánszkyról és a többiről, mind az urakról, ha annyira nem tolakodnának. De elég egy pillantásukat elfogni, elég egy mondatfoszlányukat felszedni, hogy ráeszméljünk: nincs jogunk hallgatni róluk, nincs átengedni őket, amelyet úgysem keresnek, a feledésnek. Nincs jogunk irgalmasnak lenni e szerencsétlen bolondokhoz, mert e szerencsétlen bolondok gonosz bolondok is, gonoszak és veszedelmesek. Magyarországon huszonnégy aktív tábornok van, huszonnégy Tersztyánszky és csupa úr köröskörül. Nem nő búza, amig ezeket az ürgéket ki nem öntjük lyukaikból!”