Hegedős Károly harctéri emlékei – 22. rész
Önkéntesünk napjai végletek között telnek. Szálláshelyüket, a „Rozál-villát”, amely Cotičiban a kápolna közelében kialakított ütegállás része, otthonossá tették. A szolgálat nélküli idő mintha kirándulás lenne számára, festésre, rajzolásra is jut ideje: a szinte szertartássá vált bőséges vacsoráról karikatúrát is készít. Ugyanakkor a frontvonalban óriási veszteségeket szenvednek a harcolók. A kadét sok bajtársával együtt sziszifuszi munkára kényszerül: bemérik a leendő gáztámadás tüzérségi célterületét, az utászok pedig a mérget tartalmazó palackok sokaságának üregeit készítik elő…
Most egy kicsit abba kell hagynom a naplót, mert hiányos. Egy sort sem tartalmaz a mi mindennapi Cotiči-i életünkről, ami azalatt a két hónap alatt, amit ott töltöttünk, érdekesen kialakult. Kezdődött ez a Deckungjaink berendezésével. Bámulatos rövid idő alatt berendeztük a Deckungjainkat; 1.00-1.40 m mélyen leástunk a kőfal mellett, ez volt a Deckung padlója. Gömbfából ácsszerkezetet csináltunk, ami oldalt egy-egy sor pallót tartott, amit felraktunk a tetejéig kövekkel, fedélnek akadt egy-egy íves hullámbádog, arra kő, s egypár fenyőfa – álcázásnak, maszkírungnak. Valami 70–80 m szélességben feküdt ez a kis tanya, a naplóm és emlékezetem szerint próbálom egy helyszínrajzon érzékeltetni:
A Pauer-üteg elhelyezkedésének vázlata az emlékiratból
A szolgálatot hatan láttuk el: Fleischmann maradt a Staffelnél, az ütegben állandóan a két osztrák hadnagy Schopf és Fröhlich, ezek egymást váltották, Pauer az ütegmegfigyelőben – nappali szolgálat volt itt csak – mi meg Faltayval, egymást váltva úgy, hogy 3–4 nap a Lukachich-tunnelben, 3–4 nap a Pauer ütegmegfigyelőjében, s 2–3 nap pihenő a Staffelnél vagy az ütegnél. Újra kialakult az állandó lakhelyünk. Mi állandóan az ütegben laktunk – ha nem voltunk a L[ukachich]. tunnelben – meg is épült a „Rozál villánk” amiben laktunk. Fényképe van a harctéri vázlataim között, itt lerajzolom mérethelyesen:
A Rozál-villa metszeti vázlata
Lassanként mindenünk megvolt már, a borotválkozó készlettől, körömkefétől és Odoltól kezdve a kis kézi nyomdáig; a fehér gallér- és kézelőimet Görzben vasaltattam keményre, hogy lássák a bakatisztek, meg az olasz, ha véletlenül elfog, hogy nem cigányt, hanem úri katonát láthat bennem. Meggyarapodott az aquarell-készletem és a vázlatfüzetem is, egy füzet már betelt, a következőt Görzben vettem. Szabad időmben sokat rajzolgattam. Ebből az időből származik a híres „Kifogtam rajtatok” című rajzom, ami Pauert ábrázolja az ágyában, szúnyogháló alatt, hogy éjjel a bogarak ne zavarják. A még híresebb „Tortenverteilung” későbbi, de szintén itt készült a Michelén. Az összedőlt ház keleti fala meg a ciszterna (száraz volt) között egy kis asztalt csináltatott Pauer lócával, s székekkel.
A Cotiči ütegtiszti ebédlő fényképe az emlékiratból. „A cotiči-i ütegtiszti ebédlőnk, egyben az én »műtermem« szabadnapos időm délelőttjein. A fal melletti lóca meg a Pauer szék-támlája jól látszik, egyébként egész nap hűs, árnyékos hely volt ez a nyári ebédlő. Előtte egy szép fa árnyékolta be kelet felől.”
Ez nekem kedvenc helyem volt. Szabadnapos időmben a délelőttöt rendesen itt töltöttem, rajzolgatva, s déltájra rendeltem a lovamat a Vallone-völgy bejáratához. Onnan lóháton vagy a Staffelhez mentem megfürödni a Wippach-patak tiszti uszodájába (még deszka vetkőző kabinok is voltak), vagy egyenesen Görzbe mentem be, gőzfürdőbe ill. kádfürdőbe, utána bevásároltam, s jól megebédeltem az étteremben. Ilyenkor a délutánt már a Staffelnél töltöttem, s aludni jöttem haza az üteghez.
Sok napom volt, ami egy-nyári kirándulásra emlékeztetne, ha a következő, vagy az előtte való nem lett volna komisz a Lukachich-tunnel előtti megfigyelőben.
Ha az ember fiatal, nincsen gondja. Azt vezettük be, hogy komoly étkezésünk az ütegnél a 3–4 fogásos vacsora volt; délben mindenki ott evett hideget, ahol éppen volt, belövésen a lövészárokban, vagy valamelyik kommandónál parancsért, vagy útban valahol. De este azután annál parádésabb volt a vacsora: leves, mégpedig karfiol vagy hasonló csemege, vagy húsleves, sült sokféle garnírunggal, s salátával, egy torta, sajt, fekete, gyakran gyümölcs is akadt Görzből. Az egy tortán 7-en osztoztunk, mert közben két önkéntest is kaptunk, Tritz Istvánt és Eisner Lajost – róluk későbben bővebben –, úgy hogy Schopf, Fröhlich, Pauer, Faltay, Én, Tritz meg Eisner várta, hogy Pauer elossza a tortát.
m x r2 π. /7= ? Ez egynek a része „volumen”-ben, mivel pedig az r és az m állandóak, legjobb lesz az 51° nem tudom hány percet, illetőleg a 914-egynehány „Strich” (vonásnyi) szöget a Richtkreis-transporteurrel lemérni!
Az ötlet óriási volt – a Pali ötlete – természetes, hogy ezt meg kellett rajzolnom. Erről majd bővebben, mert Eisner akkor még nem vitte végbe a hőstettét a sebesült becipelésével, amiért én a vöröskeresztes zászlóval rajzoltam itt le.
Tortaosztás: karikatúra a Harcéri vázlatok című albumból
(A rajz az albumtól függetlenül egy 2005-ös aukción tűnt fel)
Közben pedig a katonai helyzet állandóan rosszabbodott. Az olaszok a Michele nyugati meredek lejtőin, az állásaikban hatalmas bombabiztos fedezékeket építettek ki (utólag láttuk, milyenek, egyelőre csak hiába láttuk őket, semmi kárt nem tudtunk benne tenni) és fő fegyverük lett az aknavető.
Aknavető rajza az emlékiratból
Az aknavetőiket bombabiztos fedezékben tartották és csak lövéskor tolták ki a tüzelőállásába. Hiába lőttük az aknavetőik kilövési helyét ágyúval, tarackkal. Az aknavető szörnyű pusztítást végzett a gyalogsági állásokban, úgyszólván naponként újra kellett építeni (illetőleg éjszakánként) az újra meg újra összelőtt állásokat. Nagy szakaszokon olyan űrök tátongtak a vonalainkban, ahol térdig sem ért a fedezéket nyújtó árok. Valamit tenni kellett!
A helyzet nagyon elmérgesedett. Ha a lövészárok fenekén fekvő palló roppant egyet az arra menő baka lába alatt, már jött az olasz akna, 4–5 méter hosszban tönkretette az állást. Sürgősen kellett a hadvezetőségnek dönteni, tartjuk-e óriási veszteségekkel (napi állandó veszteségek halottakban 7–8 ember egy-egy századból!) az állóharc meddőségét, vagy kiürítjük az állásokat és visszavonulunk?
Visszavonulni nem lehetett, mert a gáztámadásra már hónapok óta folytak itt az előkészületek.
A harci gázzal elárasztani az ellenséges állásokat kétféleképpen lehetett; gázlövedékek odalövésével, ágyúkból vagy gáz kibocsájtásával palackokból.
A mi támadási tervünk mindkét módot előirányozta: gázgránátokkal elárasztani az ellenséges hátsó gyalogsági tartalékokat és ellenséges ütegeket és gázpalackokból kibocsájtott gázzal telíteni az első gyalogsági lövészárkokat. A gázlövedékek hatásos működéséhez be kellett először lőnünk az összes ütegeket az összes célokra. Ez már elárulja a tervet, nem lehet meglepetésszerű a támadás. Heteket jártam az első gyalogsági vonalat – sokszor, egészen a Doberdóra is – hogy belőjem az üteget a szorgalmasan összejegyzett és felderített célokra. A belövés után a lőelemeket minden tiszt bejegyezte magának, hogy éjjel is tudjunk ezekre tüzelni. (Lámpás kisegítő-céllal.) A palackokat már szorgalmasan építették be az egyes lövészárok-pontokon, ez volt a Sisifusi-munka.
A mai oxigénpalackokhoz volt hasonló egy-egy ilyen gázpalack, a nagyságuk is ilyen lehetett, két-két ember vitt fel a vállán egy-egy palackot a már előre bombabiztosan a sziklába elhelyezett, (20–20 méterenként kelletett egy-egy palackot beépíteni) illetőleg kiépített üregébe. Felette óvatosan kellett eljárni; hacsak egyetlen-egy palackot ellenséges találat éri és kiömlik a gáz, az egész akció el van árulva; hacsak egyetlen egy palack van a vonalban úgy elhelyezve, hogy ott egy bomba, lövedék vagy aknatalálat folytán kiömölhet a gáz, akkor ugyanez az eset áll elő. Az I. bienétől kezdve – alul az Isonzó-partján futott ez a szakasz –, északról véges-végig, a Doberdón lévő 28-30-as bienéig mintegy 6–7 km-es szakaszon folyt ez az építkezés; közel 3000–3500 palack beépítésével kellett elkészülni.
Gáztámadás elvi vázlata az emlékiratból
Végre elkészült. Lehetett úgy június 20. körül. Most, hogy minden részlet ki volt dolgozva, a kedvező déli, délkeleti szelet kellett bevárnunk, hogy a gázt átvigye tőlünk az ellenséges árkokba. A gáz sokkal nehezebb volt, mint a levegő, erre azért volt szükség, hogy az egyes mély kavernákat, unterstandokat, fedezékeket tökéletesen elárassza. A gáz chlór-cyan gáz keveréke volt, egy szippantás belőle feltétlenül halálos!
Szörnyű kegyetlen fegyver! De ultima ráció! Vagy alkalmazzuk, vagy elveszett a Mte San Michelével együtt Görz is, meg Trieszt is.
Mi tehát felkészültünk. A gázálarca mindenkinek kéznél volt, nélküle egy tapodtat sem volt szabad lenni. (Még a budiba is magával vitte az ember.)
Folytatom a naplómat:
Június 18. A Lukachich-tunnelben. Tegnapelőtt voltam San Martinónál a 24-es bienében, rémesen néznek ki a 13–24. biene árkai. Az út hosszú volt; San Martinóból még áll egypár tűzfal, különben csupa rom. Ma egy baka-ötletet hallok; a drótsövény előtt fekszik egy olasz hulla, már csak csontváz. Egy baka a fejébe vette, hogy kipucolja annak a taljánnak a bakancsát!
Június 20. 18-án este lemegyek a Staffelhez, másnap délután egy kis pásztorjelenet-féle a mezőn dolgozó szép parasztlánnyal. Holnap megint lemegyek a Staffelhez, megkeresem a kislányt.
Június 23. A tegnapi és a mai nap aránylag csendben telt el. A nap melegen süt, a sziklákból és homokzsákokból fülledt levegő terjeng, nyomasztóvá teszi a levegőt. Az egész benyomása a közelgő viharnak.
„Egy lőrés a 24-es Bienében. A háttérben az olasz futóárkok. A lőrés előtt egy szögvasból készült Spanyol-lovas egyik rúdján látszik, hogy szinte szitává perforálta a sok gyalogsági puskagolyó.” (Fénykép az emlékiratból)
Az állóharc minden technikája ki van fejlődve; ágyú, hegyi-ágyú, a csimm-bumm, bombavető, puskagránát, kézigránát, az egymás lövőréseire berögzített fegyverek mind okádják a tüzet, reánk és az ellenségre. Milyen ez a háború? Embervadászat. Lélegzetvisszafojtva, lábujjhegyen járkálunk a rajvonalban, a rögzített fegyver csöve rámered, s kinézek a lőrésen, a látcsöves szemem a célra tapad, a lövésem jön, egy 15-ös gránát pályáját irányítom. Levág a gránát, a levegőbe röpít drótsövényt, sziklát, s talán véres hústagokat is. A hatást nem láthatom, de öltem! Egymás árkaira halál pontossággal lövünk. Egy aránylag csendes napon 8–10 sebesült és 2–3 halott van rendesen 200–250 lépés szélességű szakaszon. Aki kidugná a fejét a fedezék mögül, el lenne veszve. (Így halt „hősi” halált a kis Breznay kadét a 20-as tarackosoktól, fotografálni akart, egy pillanatra kidugta a fejét; fejlövéssel holtan terült el!)
Golyózápor fogadja azt a merész patrouille-t (járőrt) mely ki kénytelen menni a drótsövények elé. Mind a két fél életre-halálra felkészült. A tűzzel nem tudjuk lenyomni a már-már felkapaszkodó olaszokat. A Monte San Michele eszi az embereket, mert a két rajvonal átlagban 20–30 lépésnyire van egymástól.
Tehetetleneknek bizonyulunk az annyira-amennyire humánus fegyverekkel, de tennünk kell valamit, mert a torkunkon a kés. Az oroszoktól nagy veszteségeket szenvedtünk. Ha az olasz elveszi a San Michelét, elesett Görz, s mi egy 30 km-nyi területet vesztünk.
(Vérzik a magyar honvéd az osztrák, „örökös” tartományok egy városáért. Szörnyűségesen vérzünk, mi hű magyarok az osztrákért akkor, amikor a csehek mondúrdepók és hadi pék-üzemek mélyén húzódnak meg.)
De az ember a legvérszopóbb fenevad!
Pár napja az emberek ezre izzad, cipel, nyög, s súlyos vaspalackokat hord fel az állásokba. Hónapok nehéz munkája kész; egy fél-kilométeres vonalon 18 akna az ellenséges vonal alá. A szapőrök izzadtak miatta, százak pusztultak el benne, a föld alatt harcoltak, csákánnyal, dinamittal. A munka kész, a gépezet megáll egy pillanatra, hogy meggyúljon körülöttünk a világ, s halálordítás hallassék az égig!
Az aknákban el van helyezve a dinamit, a vaspalackok ezreiben még alszik a halál, a cyan-gáz köbcentiméterekre zsugorodik benne, hogy a megadott jelre ezreket öljön!
Az úton egy zászlóalj kapaszkodik fel a szerpentineken. Magyar honvédek. Nyakig poros, csüggeteg embereket hajtanak föl a meredek útkígyón. Magyar honvédek, akik dalolva indultak el otthonról a háborúba, ma így vitézek ők, mindegyik egy-egy hős, ahogy lehajtott fővel vonszolja őket a hatalmas zsarnok, a katonai esküjük, s az ehhez mért tisztességük.
Társzekerek raja gördül fel az útra, izzad a zászlóalj, hogy helyet szorítson a málhásállatoknak, az ivóvizet és élelmet felhordóknak, vasgerendákat, homokzsákokat, muníciót vonszoló csoportoknak, egyes lovasoknak, felfelé törtető szanitéckocsik rajának.
Vajúdik a vidék. Az olaszokat le kell szorítanunk az Isonzóig, vagy az Isonzón túlra (a Mte. San Michele ostromlott várat tehermentesíteni kell, mert egy támadás – a hatodik isonzói csata, ami következik, s a vár elesik!). Le kell szorítani az olaszt, ha még annyi magyar ember életébe kerül ez az osztrák város! Az öreg honvédek, a régi oroszlánok arcán rajta ül a kín, a reménytelenség, a fásultság. Hatalmas Isten! Mikor szűnünk már meg egymást gyilkolni, seregeknek Ura, kiürül már egyszer a méregpohár? Milliókat morzsolsz össze, hogy más milliók jöjjenek a helyébe; ezer kínnal sújtasz, hogy jajveszékeljenek népek, nemzetek.
Már nem tarthat soká a gyilkolás. Már nem tarthat soká a gyilkolás. A gépezet még mozog, hajtja a fej, de elernyedtek már a tagok, a fegyelem az a minden, ami lelkesíteni, a halálba hajtani hivatott!
De mégis, megyünk előre! Ez nem a milliók egy miatt. Ez a kenyérért, az életért folyik ezer halálon át!
26-án kezdődik a támadás! Hatalmas Isten, seregeknek ura, segíts meg, légy velünk. Ámen.
A doberdói gáztámadás tervéről és lefolyásáról lásd dr. Stencinger Norbert írását
Következő rész: „A gáztámadás megkezdődött”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei