Giuseppe Roncalli, a jövendő XXIII. János pápa

Talán csak a pápaság történetében legjáratosabbak tudják, hogy XXIII. János, akit pápának választása előtt Giuseppe Roncallinak hívtak, fiatal korában sorkatonaként (1901–1902), majd a Nagy Háborúban tábori lelkész hadnagyként (1915–1918) szolgált az olasz hadseregben. Ebben a posztban vázlatosan fölidézem négy és féléves katonamúltját.

A 19. század első felében az akkor még sok államra tagolt Itáliában az országegyesítési küzdelemben a nemzetállam szembekerült a pápával és az egyházzal, oly annyira, hogy 1870-ben az olasz királyi hadsereg fegyveres erőszakkal számolta fel az Egyházi Államot és a pápa világi hatalmát. A Vatikánba bezárkózott Szentszék és az Olasz Királyság szembenállása az országegyesítés után sem enyhült, sőt az állam és az egyház szétválasztásának folyamatában elmérgesedett. A pápa kiátkozta a királyt és megtiltotta a hívőknek az állam politikai életében való részvételt. Amikor az 1870-es években több lépésben bevezetésre került a kötelező sorkatonai szolgálat, az ezzel kapcsolatos törvények és rendeletek a papokra és a szerzetesekre ugyanúgy vonatkoztak, mint a többi állampolgárra. Vagyis a közigazgatási és a katonai hatóságok a katonaköteles kor elérése előtt összeírták és besorozták őket, majd megkapták a behívót. Kiképzésük és katonai szolgálatuk ugyanúgy történt, mint a többi sorkatonáé. Az országegyesítés előtti több államban létező tábori lelkészi szolgálatot is megszüntették.

 A papnövendék Giuseppe Roncalli
(Forrás: Pope John XXIII - Wikiwand https://www.wikiwand.com/en/Pope_John_XXIII)

Angelo Giuseppe negyedik gyermekként született a Bergamo melletti Sotto il Montéban élő Roncalli parasztcsaládban, 1881. november 25-én. A helyi elemi iskolában majd a bergamói püspöki papneveldében elkezdett tanulmányai után 1901. január 4-től Rómában tanulhatott, miután elnyert egy ösztöndíjat, amellyel az alapító a szegénycsaládból származó tehetséges fiatalok továbbtanulását támogatta. Főiskolai szintű teológus tanulmányait 1901. január 4-én kezdte a Szent Apollinarisról elnevezett római pápai szemináriumban. Húsz éves volt, nem „fenyegette” ugyan a katonai behívás „veszélye”, hiszen a főiskolások és egyetemisták diplomájuk megszerzéséig felmentést kaphattak, mégis megszakította a tanulmányait és önkéntesnek jelentkezett, hogy „kiváltsa” a bátyját, Zaveriót, a bevonulás alól, akinek kétkezi munkája nélkülözhetetlen volt a földet felesbérletben művelő család számára.

 Roncalli őrmester
(Forrás: https://www.papagiovanni.com/sito/preghiere/8-vita/6-servizio-militare-nella-grande-guerra.html)

Az 11331/42. számú katonai nyilvántartólapja szerint „Roncalli, Giuseppét” a sorozóbizottság minden tekintetben alkalmasnak találta a katonai szolgálatra, és 1901. november 30-án már be is vonult a 73. számú, bergamói székhelyű gyalogezredhez az I. Umbertó királyról elnevezett kaszárnyába. Magas és erős testalkatának, valamint derűs kedvének köszönhetően „jól bírta” az olasz hadseregre akkoriban jellemző kemény kiképzést. Parancsnokai és katonatársai nem szekálták, sőt becsülték a tanultsága és a közvetlensége miatt. „Ezek a szegény katonák szeretnek engem” – írta a római szeminárium rektorának Roncalli közlegény. Szabadidejében, a kimenők alatt, többször meglátogatta a közelben lakó családját, nagyobb részt azonban a püspöki könyvtárban tanult, olvasott.

1902. május 31-én előléptették tizedesnek és átkerült az ezred egy másik századába. „Szerencsétlen változás ez nekem” – írja az egész életében vezetett naplójának (Giornale dell’Anima – Egy lélek naplója) egyik bejegyzésében. „Valószínű, hogy az új százados uramat idegesíti egy kicsit az én egyházi ember mivoltom, mert azt hiszi, hogy ebből eredően kevésbé szeretem Olaszországot és annak intézményeit.” Pedig Roncalli tizedes kötelességtudó katona volt: kiváló eredménnyel teljesített a lőgyakorlaton, társait biztatva vett részt az 1902. augusztusi hosszú menetelésekkel járó alpesi hadgyakorlaton. Ahogy letöltötte a sorkatonai szolgálat első évét, előléptették őrmesternek és tartalékállományba helyezték. Az erről szóló parancs 1902. december elsején érkezett meg a 73. ezredhez.

A 22 éves obsitos visszatért Rómába az egyházi tanulmányaihoz. 1904-ben ledoktorált teológiából, ugyanezen évben pappá szentelték és a bergamói püspök maga mellé vette titkárának. 1915-ben, Olaszország első világháborúba való belépésekor szólítja majd újra a hadsereg és ölt katonaruhát.

 Pihenő katonák a lövészárokban
(Forrás: https://m.famigliacristiana.it/articolo/quando-i-religiosi-testimoniarono-cristo-al-fronte.htm)

A világháború kitörése és Olaszország hadba lépése változtatásra késztette az államot és az egyházat is. A hadvezetés számára fontos lett a katonák „lelki komfortjának”, a hadsereg „moráljának” az állapota, az egyháznak pedig az, hogy kitörjön a saját hibái és a laikus állam intézkedései nyomán köréje felépült több évtizedes bezártságból. Luigi Cadorna vezérkari főnök fölvetette a tábori lelkészi szolgálat újbóli megszervezését, és hamarosan megegyezés alakult ki a kormány és a Szentszék között a szolgálat létrehozásáról.

1915. június 27-én kinevezték tábori püspöknek Angelo Bartolomasit (1869–1959), aki a világháború végéig irányította az olasz tábori lelkészi szolgálatot. Joghatóságába tartozott a tábori lelkészek kiválasztása, a kinevezésükre vonatkozó javaslattétel, amit a hadügyminiszter hagyott jóvá. Bartolomasi püspök tábornoki rangot és javadalmazást kapott, három vikáriusa ezredesit, az ezredenkénti egy-egy tábori lelkész pedig hadnagyit. A megállapodással az olasz tábori lelkészek az illetményüket illetően – a jezsuiták folyóiratának, a Civiltà cattolicának a korabeli kommentárja szerint – jobb helyzetbe kerültek, mint a brit vagy a francia hadseregben szolgáló társaik.

Az olasz hadseregben szolgáló papok és szerzetesek nagy többsége azonban nem lett tábori lelkész, hanem maradt, ami előtte volt: katonasorban szolgáló pap vagy szerzetes, ugyanolyan egyenruhában, mint a többi katona. (A tábori lelkészek egyenruhája sem különbözött, csupán a sapkarózsájuk közepén levő kereszt, vagy a számukra engedélyezett papi kalap különböztette meg őket.) 1915 nyarán az addig behívott mintegy 10 ezer egyházi személyből csak 700-at neveztek ki tábori lelkésznek. A háború folyamán a behívott papok és szerzetesek száma 24 446-ra emelkedett közülük 2400 lett tábori lelkész. Tehát mintegy 90 százalékuk nem került „kivételes helyzetbe”.

Mivel az olasz katonák (a nem hívőket leszámítva) szinte valamennyien katolikus vallásúak voltak a tábori lelkészek is e felekezet papjai és szerzetesei közül kerültek ki. De tekintettel a kb. 35 ezres létszámú olasz izraelita közösségre és a még kisebb evangélikus és kálvinista felekezetűekre, kineveztek a szolgálathoz 6 rabbit és egy-egy lelkészt is.

A pap- és szerzetes katonának sok parancsnok írnoki, sebesültszállító, felcser, kórházi ápoló feladatot adott. A frontkatona papok gyakorolták a lelkipásztori hivatásukat is: gyóntatták a mélyen vallásos haldokló katonatársaikat, feladták az utolsó kenetet a súlyos sebesülteknek, közreműködtek a temetési szertartásokon. A papok és szerzetesek közül voltak, akik tiszti rangban szolgáltak: a háború alatt 1582 pap-katona végzett tiszti tanfolyamot és lett hadnagy vagy akár százados. A papokból lett tisztekről általában elmondható, hogy könnyebben találtak közös hangot a közkatonákkal, mint világi társaik, hiszen szinte valamennyien ismerték az egyszerű emberek világát, tudtak beszélni a nyelvükön. Sokan szolgáltak közülük a lövészárkok első vonalában. A tábori püspökség összesítő adatai szerint a háborúban részt vett pap- és szerzetes katonák közül 845-en estek el a hadszíntereken, 795-en sebesültek meg, 1243-an szereztek háborús kitüntetést.

 Csata után
(Forrás: http://www.settimananews.it/ministeri-carismi/cappellani-nella-grande-guerra/)

A tábori lelkészek számára rendkívüli lelki megterhelést jelentett a háború, az „Isten és a Haza” együttes szolgálata. Fennmaradt naplóik és emlékirataik, valamint a kortárs katonaemlékezések alapján az olasz tábori lelkészek egészen mások voltak, mint Jaroslav Hašek: Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban című szatirikus regényének Katz tábori lelkész figurája.

 Roncalli hadnagy katonai igazolványa
(Forrás: https://www.avvenire.it/agora/pagine/roncalli-grande-guerra-ospedali-bergamo-inutile-strage)

Olaszország hadba lépésekor (1915. május 24.) Roncalli tartalékos őrmester megkapta a behívót a milánói Szent Ambrus kaszárnyába. „Holnap indulok egészségügyi katonaként a katonai szolgálatba – írja a naplójában. Hová küldenek? Talán a frontra? Visszatérek Bergamóba, vagy a harctéren az utolsó órámra készít fel az Úr?... Arra gondolok, hogy be kell töltenem a hivatásomat, ténylegesen meg kell mutatnom a Haza és a testvéreim iránti szeretetemet. Lélekben készen állok és nyugodt vagyok.” Bergamóba vezényelték, néhány nap múlva már 25 fős szakaszának élén hajdani szemináriuma egyik szárnyának ideiglenes kórházzá átrendezésén munkálkodott.

 Roncalli hadnagy tábori lelkészi egyenruhában
(Forrás: https://www.avvenire.it/agora/pagine/roncalli-grande-guerra-ospedali-bergamo-inutile-strage)

Roncalli őrmester nem kereste a könnyebbnek látszó utat, és hogy a tábori lelkészi szolgálaton keresztül előbbre jusson. Az új szolgálatba áthelyezését az elöljárói kezdeményezték. 1916. március 28-án hadnagyi rendokozattal kinevezték az új helyre költözött 1500 ágyas bergamói katonai kisegítő kórház tábori lelkészének.

Az ott eltöltött két és fél háborús év jelentette életének legmunkásabb szakaszát. Naponta celebrált katonamiséket, vasárnaponként a város több templomában prédikált, a püspökség mellett szervezte az özvegyek és árván maradt gyermekek, valamint a menekültek segélyezését, tanított a püspöki szemináriumban, újságcikkeket írt a lapoknak. És ezek az évek jelentették életének a legnehezebb szakaszát is. Esténként órákon át ült egy-egy haldokló katona betegágyánál, sokszor az utolsókenet föladása után is mellette maradt. A katonák szinte valamennyien fiatalok voltak. Sohasem fejtette el ezeket a háborús éveket.

Roncalli tábori lelkész hadnagyot 1918. december 10-én a hadsereg határozatlan idejű szabadságra engedte, majd február 28-án határozatlan idejű tartalékállományba helyezte.

Az első világháború után Roncalli különböző rangokban és címekkel (1925-ben lett püspök) főként a szentszéki diplomáciában szolgált Bulgáriában, Görögországban, Törökországban, Franciaországban és más országokban is. Előbb a „második vonalban”, majd a második világháború alatt és után az elsőben. 1953-ban bíboros lett és Velence pátriárkája.

 XXIII. János pápa
(Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/fe/Papa-GiovanniXXIII.jpg)

XII. Piusz halálát követően, 1958. október 28-án a bíborosok a Sixtus-kápolnában Giovanni Roncallit pápává választották, aki a XXIII. János nevet vette fel. Nem egészen öt éven át tartó pápasága alatt erős impulzusokat adott a pápaság és az egyház belső megújulásához, valamint – a hidegháború legválságosabb éveiben, amikor úgy látszott, hogy a világ a harmadik világháború felé rohan – a háború, az atomkatasztrófa elkerülésének, a béke útjainak a kereséséhez. Kilenc enciklikája közül az utolsóban, a Pacem in Terris (Béke a földön) kezdetűben, amit már súlyos betegen írt és 1963. április 11-én adott ki, összegezte a nemzetek közötti „az igazságon, igazságosságon, szereteten és szabadságon felépítendő békéről” szóló gondolatait. 1963. június 3-án hunyt el.

Ferenc pápa 2014. április 27-én XXIII. Jánost a szentek sorába emelte), majd az olasz hadsereg kérésére 2017. július 17-én hozzájárult az olasz hadsereg patrón

usává (védőszentjévé) nyilvánításához. A szentszéki eljárásban főszereplő dikasztérium az indoklásában utalt a tábori lelkészi szolgálatára, egész életének példájára és a béke iránti elkötelezettségére. A pápai bullát 2017. szeptember 12-én vette át Danilo Errico tábornok, vezérkari főnök a Szentszék képviselőjétől.

 Egy kiadvány kezdőlapja a védőszentté nyilvánításról
(Forrás: https://image.isu.pub/180812154933-f8b0852d9d6c01fe6c106634785b37c6/jpg/page_1.jpg)