Az első világháborús hadigondozás Magyarországon – 2.
A háború kitörése utáni első hetekben megindultak a hadbavonult katonák családtagjainak segélyezésére irányuló különféle társadalmi akciók, azonban ezek összehangolatlansága miatt a kezdeti időszak rendkívül zűrzavaros volt. Ugyanez jellemezte az egyre nagyobb számú, súlyos sebesülés vagy betegség miatt harcképtelenné vált katonák ügyét is: a Magyar Királyságnak jó ideig nem sikerült a kórházi kezelés befejezése után még kezelésre szoruló sebesült vagy beteg katonák, s a további szolgálatra alkalmatlan rokkant katonák helyzetét szervezetten megoldani. Az 1915 márciusában létrejött Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság is tisztán társadalmi jellegű szervezet volt.
A Vöröskereszt már 1914 augusztusának első napjaiban felhívta a figyelmet az adománygyűjtés fontosságára, s jelezte az egylet vállalt feladatait is: „A sebesülteket ingyen gyógykezelésben és ápolásban részesíti; a betegeket gyógyítja. Ezek állapotáról hozzátartozóiknak és általában a tudakozó közönségnek megbízható értesítést ad díjtalanul és pedig vagy szóbelileg vagy levélben, vagy távirat útján. Anyagilag támogatja a sebesült és beteg harcosokat s úgy ezek, valamint az elvérzett hősök hátramaradt családjait. Közvetíti a katonák részére az áldozatkész közönség által küldött adományokat.” – olvasható a Miskolczi Napló 1914. augusztus 2-án kelt tudósításában.
A Magyar Vöröskereszt sebesültszállító oszlopa, valószínűleg gyakorlat közben
(Forrás: Élet c. hetilap, 1915. január 24.)
Nem sokkal később, augusztus 7-én az Osztrák–magyar Invalidendank elnevezésű katonai jótékonysági egylet is felhívást tett közzé a Fővárosi Közlönyben, hangsúlyozva a hadirokkantak, valamint az elesett harcosok özvegyei és árvái támogatásának fontosságát. Az Auguszta főhercegnő által létrehozott, és a nevét viselő Auguszta Gyorssegély-alap szintén már augusztusban megkezdte munkáját, s egyre sokasodtak a kisebb-nagyobb, hasonló célra létesült szervezetek. A hadseregen belül maguk az alakulatok is létrehoztak segélyalapokat rokkant bajtársaik, valamint az elesett katonatársak özvegyeinek és árváinak megsegítésére. Az Est című lap 1914. augusztus 12-i számának Hős honvédek jutalmazása című cikkében megjegyezték, hogy 51 olyan, honvédek számára korábban tett alapítvány van a honvédelmi miniszter felügyelete alá rendelve, amelynek kamatai a rászorulók megsegítésére fordíthatók.
Augusztus 14-én a hadügyminiszter, a magyar honvédelmi miniszter és az osztrák honvédelmi miniszter az egész fegyveres erőre kiterjedő önkéntes hadsegélyezés központi hatóságaként Budapesten és Bécsben egy-egy hadsegélyező hivatalt szervezett. E hivatalok hatásköre kiterjedt az önkéntes segítségnyújtás minden nemére, kivéve a beteg- és sebesültápolást (ezt a feladatot meghagyták a Vöröskereszt egyletnek), valamint a behívott katonák családjának segélyezését (erre jogszabályi előírások vonatkoztak). Érintetlenül hagyták az addig megalakult szervezetek és gyűjtőhelyek működését, ugyanakkor felszólították mindazon egyéneket, egyesületeket és bizottságokat, amelyek a hadsegélyezés terén közreműködni óhajtottak, hogy forduljanak a hadsegélyező hivatalokhoz.
Adományok átvétele a Hadsegélyező Hivatalban
(Forrás: A világháború képes krónikája, 1914. december 13.)
Ennek a társadalmi jótékonyságra alapozó (tehát nem állami költségvetésű), a honvédelmi minisztériumhoz tartozó, budapesti székhelyű szervezetnek az élére Kirchner Hermann altábornagyot nevezték ki. Ő maga is résztvevője volt aztán szeptember 6-án annak a Tisza István miniszterelnök kezdeményezésére összehívott megbeszélésnek, amely során „a Hadsegélyező Hivatal céljainak előmozdítására és kiegészítésére” megalakult az Országos Hadsegélyező Bizottság és annak hat albizottsága.
A Hadsegélyező Hivatal elnöke, Kirchner Hermann altábornagy és neje (ülnek) a Hadsegélyező Bizottság tagjainak körében
(Forrás: Tolnai Világlapja, 1914. november 1.)
Az albizottságok élén prominens politikusok álltak: gróf Serényi Béla, gróf Khuen-Héderváry Károly, Wekerle Sándor, gróf Apponyi Albert és Széll Kálmán, a központi intézőbizottság elnöki tisztét pedig a miniszterelnök töltötte be. A bizottság leginkább meghatározott célú gyűjtési akciókat szervezett, s az adományok különféle szétosztását irányította, de nem volt célja, sem jogosultsága a rokkant katonák, vagy az elesett katonák családjainak szervezett és szisztematikus gondozása. (Az Országos Hadsegélyező Bizottság végül 1917 novemberében beolvadt az Országos Hadigondozó Hivatalba.)
A felhasználható pénzösszegek tehát egyre gyűltek, de összehangolt irányítás hiányában a szervezett hadirokkant-ellátás, az utókezelés, a végtagvesztett katonák protézissel való ellátása még hónapokig váratott magára.
A hadirokkantak ellátásának megszervezése elsősorban gróf Tisza István miniszterelnök nevéhez fűződik, aki azt feltétlenül állami feladatnak tekintette. Ő alakította meg a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottságot (rövidítve CSBKGB), s az ő kezdeményezésére foglalták bele az 1915. évi XV. törvénycikkbe, hogy a hadirokkantakkal kapcsolatos feladatok költségeit a közös hadügyi tárcának kell viselnie. Ugyanez a törvény kimondta, hogy a háborús fáradalmak következtében rokkanttá vált katonák – amennyiben kilátás van arra, hogy keresőképességüket bármily mértékben visszanyerjék - orvosi utókezelésre, gyakorlati oktatásra, szükség szerint művégtagra jogosultak, ám ennek visszautasítása esetén elveszíthetik igényüket a rokkantnyugdíjra, illetve a rokkantak házába való felvételre.
Az 1915 márciusában megalakult, Klebelsberg Kunó ügyvezető alelnök irányítása alá rendelt CSBKGB első feladatának a hatásköre alá tartozó katonák összeszámlálását tekintette. 1915. április végéig mintegy 20 ezer magyar honos hadirokkantat számláltak össze, amelyből 12 ezer volt a rokkant és 6 ezer a csonkult katona, a fennmaradó 2 ezer személy pedig vak, siket vagy tartósan belbeteg. Az utóbbiak közül a tuberkulózisban szenvedők voltak a legtöbben. A húszezres létszámba nem számították bele Horvát-Szlavónország hadirokkantjait, mivel a róluk való gondoskodást a „Horvát-Szlavón Hadirokkantak Gyógykezelésére és Oktatására Alakított Országos Bizottság” néven létrejött, gróf Kulmer Ferenc vezetése alatt álló szervezet feladatkörébe utalták. (Ezt megelőzően „Horvát ortopéd középpont” néven működött egy gyűjtésekből fenntartott, horvát rokkantakat ellátó szervezet, szintén Kulmer Ferenc vezetése alatt.) Klebelsberg Kunó az Orvosképzés című folyóirat 1916. évi 3. számában, a magyar rokkantügy helyzetéről szóló írásában már több mint 42 ezer rokkant katonát említett két összeírás (1915. március és szeptember) alapján, ugyanakkor közölte azt is, hogy ez az adat kétségtelenül pontatlan, hiányos.
A trónörököspár, Károly és Zita elhagyja a Pozsonyi úti rokkant katonák iskoláját és műhelyét 1915 augusztusában
(Forrás: europeana.eu)
A Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság tisztán társadalmi jellegű szervezet volt, amely kezdetben külön hivatali helyiségekkel sem rendelkezett, s vállalt feladatait nagyrészt a vezetői végezték, hiszen nem állt rendelkezésükre tisztviselői kar. A működéshez szükséges anyagi támogatást az Országos Hadsegélyező Bizottság adományokból biztosította. A CSBKGB tevékenységének eredményeképpen 1915 nyarán létrejöttek az első utókezelő gyógyintézetek, rokkantiskolák és művégtaggyárak a történelmi Magyarország területén. Legelőször a Budapest Révész utcai hadikórházat alakították át ortopéd műtétekre alkalmas sebészeti osztályokká, s felszerelték az intézményt gyógytornához szükséges gépekkel, valamint forró levegővel és villamosárammal gyógyító berendezésekkel. Külön osztályt létesítettek az állkapocs- és fogazat-sérült betegeknek, ami kiegészült még a Váci utcai hadikórház átalakított intézményével is, így 1600 férőhellyel működtek. Az intézmény vezetésével dr. Dollinger Gyula egyetemi tanárt bízták meg.
Károly István főherceg látogatása a Révész utcai hadikórházban. A főherceg balján a miniszterelnök, mellette Klebelsberg Kunó áll
(Forrás: Élet c. hetilap, 1915. március 14.)
Következő lépésként kibérelték a Császár fürdő fedett uszodáját, s gyógyvizet vezettek medencéibe, valamint fizikoterápiás intézetet húztak fel szomszédságában egy kisebb, 88 férőhelyes barakk-kórházzal együtt a súlyosabb sérülteknek. A fürdőbe és a fizikoterápiás intézetbe bejárni képes rokkantakat a Lajos utcai elemi iskolában és a Forgách-laktanyában helyezték el. A két helyen összesen közel 750 férőhellyel rendelkeztek. A Császár fürdői intézetet dr. Dalmady Zoltán egyetemi tanár irányította.
A Császár fürdői hadigondozó intézet. Korabeli képeslap
(Forrás: www.darabanth.com/hu/)
A Váci út 57. szám alatti fővárosi elemi iskolában működő hadikórházat a már orvosi kezelésre nem szoruló, rokkantságuk következtében más életpályára kiképzendő sérültek elhelyezésére rendezték be. Az intézmény mint rokkantiskola, Berecz Gyula kir. tanfelügyelő vezetése alatt, 690 férőhellyel nyitotta meg kapuit 1915 augusztusában.
Pozsonyban a Csáky téri elemi iskola épületében, valamint az ahhoz közeli, Duna-parti barakktáborban (amely addig lábadozó katonák üdültetésére szolgált) alakítottak ki nagyjából 1400 férőhelyes utókezelő gyógyintézetet. Ugyanitt, a fémipari szakiskolában rokkantiskolát és mesterséges testrészeket előállító műhelyt is létesítettek. Az országban akkor működő két művégtaggyártó műhely közül a másik a budapesti volt, amely folyamatosan több mint 200 embert foglalkoztatott, s a háború végére a legnagyobb ilyen jellegű műhellyé nőtte ki magát. 1915 nyarától 1917 októberének végéig itt 9 226 protézist állítottak elő.
Dabronoki Pál padragi hadirokkant művégtagnyilvántartási lapja, amelyet a m. kir. Rokkantügyi Hivatal Pozsonyi Intézete állított ki 1916-ban
(Forrás: MNL VeML)
A budapesti műhely 1915 márciusában kezdte meg működését dr. Dollinger Gyula vezértörzsorvos, egyetemi tanár vezetésével, aki kezdetben egyetlen munkással, egy Reich Miksa nevű betegápoló népfelkelővel dolgozott együtt. Nem sokkal később beosztatott még a műhelybe néhány rokkant katonát, akik korábban bőr- és fémipari munkásként dolgoztak, ők készítették el az első művégtagokat a vezértörzsorvos rajzai és utasításai alapján. Ezután a honvédelmi minisztérium visszarendelte az ipariskola néhány művezetőjét a hadseregtől, s dr. Dollinger folyamatosan válogatta a rokkant katonák közül is a munkára megfelelő személyzetet. 1915 szeptemberére a műhelyben egy munkavezető, 59 fémmunkás, 5 bőrmunkás, 2 gipszöntő, 2 lábelőrész készítő, 14 cipész, 2 trikotszövő és 2 írnok, összesen 87 munkás dolgozott, akik közül 58 rokkant volt.
A trónörököspár a Pozsonyi úti rokkant katonák iskolájában és műhelyében, 1915 augusztusában. Károly főherceg Puju János szakaszvezetővel beszélget. Mögöttük Berecz Gyula királyi tanácsos, jobbra, egyenruhában dr. Dollinger Gyula áll
(Forrás: europeana.eu)
1915 augusztusában a CSBKGB átvette az addig a Vöröskereszt Egyesület Rokkant Katonákat Gyámolító és Elhelyező Hivatala által fenntartott lábadozó otthonokat, valamint munkaerőközvetítő és -elhelyező hivatalszervezetet, majd nem sokkal később befejezte működését. Addig kiépült intézményrendszerét az 1915 szeptemberében megalakult m. kir. Rokkantügyi Hivatal működtette tovább.
A Vöröskereszt Egylet egyéb szervein keresztül továbbra is folytatta a háború áldozatait segítő tevékenységét. Az adományok gyűjtése és szétosztása, valamint a tudósító iroda működtetése mellett a Lábadozó Sebesülteket Elhelyező Bizottságon keresztül ezután is részt vállalt a sebesült és beteg katonák ápolásában és felépülésének segítésében. E bizottság vezetője a korábban a Rokkant Katonákat Gyámolító és Elhelyező Hivatal ügyvezető elnökeként működő gróf Teleki Sándor volt, akinek szerepéről nem feledkezhetünk meg a Nagy Háború alatti hadirokkant-gondozással és sebesültápolással kapcsolatban. Teleki nem csak irányítója, de rendszeres látogatója is volt a lábadozó és tartósan beteg katonákat ápoló betegotthonoknak, s személyesen szervezte az ott gyógyuló katonák új szakmára való oktatását. A Vöröskereszt a bizottságon keresztül 1916-ban már 36 lábadozó otthont működtetett, ahol 11 250 katonát ápoltak, akik az otthonokhoz tartozó műhelyekben háziipari oktatásban is részesültek.
Teleki Sándor a rákosszentmihályi tüdőotthonban, 1916. május 20.
(Forrás: archivnet.hu)
Irodalomjegyzék:
- Tóth Orsolya: Az Országos Hadsegélyező Bizottság, in: A Hadtörténeti Múzeum értesítője. 15. (2015)
- dr. gróf Klebelsberg Kunó: A magyar rokkantügy szervezetéről. in: Néptanítók Lapja. 1915. 36. szám
- dr. gróf Klebelsberg Kunó: A magyar rokkantügy szervezetéről, in: Gróf Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916-1926. Budapest, 1927.
- dr. Petri Pál: A magyar hadigondozás történetének vázlata. Budapest, 1917.
- dr. Dollinger Gyula: A csonkított és béna katonákat gondozó bizottság művégtag-műhelye, in: Jó Egészség c. lap, 1915. szeptember 1.
- Szakács Annamária: „A király meghalt!” – Ifj. Teleki Sándor első világháborús naplója, in: archívNET. 16. (2016)
- Arcanum Digitális Tudománytár
A sorozat további részei itt olvashatók:
1. rész: A hadigondozás szervezete az első világháború alatt
