Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 41. rész

1914. december 11-én a szabácsi hídra jutás előtt még a hídfőparancsnok tábornok is vallatóra fogja hősünket a hadtestüket tudakolva, aki végtelenül kellemetlen helyzetbe kerül, de ezt is sikeresen megoldja. Még egy magyar honvéd főhadnagy állja az útjukat, de vele már könnyebben boldogulnak és végre boldog örömmel lépnek a Száva hídjára, majd Magyarország földjére. Klenák község mellett vernek tábort, ahol sorra járulnak elé „cirkuszi karavánjának” a tagjai, hogy köszönetet mondjanak neki, amiért kivezette őket Szerbiából…

Még lélegzethez sem jutunk, máris recsegő hangú parancs hangzik felénk: „Der Kommandant soll her kommen!” Én tovább akarok somfordálni csapatommal a fal mellett, mintha mit sem hallanék. „Der Kommandant zu mir!” hangzik a még erélyesebb felszólítás. Ez elől már lehetetlen volt kitérni. Tiszttársaim suttogva mondják: „Jaj, mi lesz most, ezredorvos úr! Tessék vigyázni ezredorvos úr!” stb. Megindulok lépésben, lóháton, a generális felé. Közben gyorsan átgondolom a következőket: Itt már nem lehet azt hazudni, hogy a 15. hadtestből valók vagyunk, mert arra gondolok, hogy azon pillanatban, ahogy én kiejtem ezt a szót mi 37-esek vagyunk, arra egy generális biztosan rögtön tudja, hogy ez a csapat melyik Brigadéba, melyik Divisióba stb. volt és van beosztva, sőt talán azt is tudja, hogy hol, merre volt a mi rajvonalunk, hol és hogyan harcoltunk stb. Mi fiatal tisztek legalább is így gondolkodtunk egy aktív generálisról, s azután sokkal könnyebb lefelé egy hadnagynak, mint felfelé a generálisnak füllenteni. Amaz csak karakterbeli, ez még amellett fegyelmi kihágás is. Holt bizonyos, hogy vissza fog bennünket fordítani a generális, neki Mitrovicának.

 A szabácsi hadihíd korabeli képeslapon

Paprikavörösen a legnagyobb zavarban ékes német nyelven jelentkezem: „Herrn Generalmajor Regimentsarzt Dr. J. Kemény meldet sich gehorsamst!” „Sie sind der Kommandant?” „Ja wohl Herrn Generalmajor.” „Was für eine Wirtschaft haben Sie da?” Előadom, hogy Hilfsplatz, Brigadesanitätsanstalt és train maradványokat viszek, közben gondosan kerülöm ezt a szót: 37-es. A nagyúr egy pillanatig mereven néz az arcomba, mintha valamin gondolkozna, majd recsegő érdes hangon kérdi: „Welches Korps haben Sie?” No, most itt az Isten csapása. „III. Gebirgs Brigade” próbálom kerülni a forró kását. „Aber welches Korps?” – kérdi most már szinte ordítva. „Combinierte Division” (tényleg ebbe is voltunk pár napig a meháni harcoknál). Most már nem tudja türtőztetni a haragját a generális, a nyeregben előrehajolva s minden szót szótagolva, végtelen durva iróniával ismétli gúnyosan: „Aber Heeerrr Regimentsarzt welches Kooorps?” Látom, hogy mulatnak rajtam, látom, hogy gúny tárgya vagyok, könnyeimet nem tudom az elkeseredés miatt visszatartani s alig vagyok képes a hazugságot odavágni: „15. Korps”. „No also, endlich!” majd kezével megvetően legyintve s a híd felé mutatva mondja: „Gehens, gehens schon!” s azután engem tekintetre sem méltatva hangosan odafordul a train rittmeisterhez: „Bitte ein aktiver Regimentsarzt und hat keine Ahnung davon, was eine Brigade, eine Division, ein Korps ist! Der ist ein Kommandant, no danke ich.” Ennyit hallok még. A train úr pedig megvetően gúnyos arccal pillant felém. Tudom, hogy ez az úr okosabb híján sok szalonban fogja még ezt a jelenetet feltálalni, s mulatni fognak rajtam, aki ennyire csekély katonai tudással rendelkezem, ez az ember én utánam fogja az ezredorvosokat megítélni. Pedig, ha visszafordulhattam volna s a szemükbe vághattam volna az igazságot, hogy miért is beszélek ilyen össze-vissza. De akkor meg elküldöttek volna Mitrovica felé. Jobb volt tűrni a gúnyt. Pedig a sírás szorongatta a torkomat, elfogott az elkeseredés, amikor azok gúnyolódását láttam. Milyen egyszerű volt részükről a kérdés: „Welches Korps?” És nekünk sorsunk, életünk függött a választól.

Ezalatt a csapatom szinte lélegzet visszafojtva várta, hogy mi lesz a vita eredménye. „Mi van, ezredorvos úr, vissza kell fordulni?” – kérdezgetik társaim. Én az elviselt megaláztatástól alig tudok szólni. Sírnék, ha nem restellnék. De gazdagabbak lettünk egy nagyon értékes tapasztalattal: túl sok tudást tételeztünk fel egy generálisról, s óriási nagyot csalódtunk. Mert, ha én orvos létemre tudom minden Brigadéról, Divisióról, hogy hová tartozik, sőt a zászlóaljak elosztását is nagyrészt ismerjük, akkor mi mindent kellene tudnia egy generálisnak. A III. Brigade, a combinált divisió sohasem tartoztak a 15. hadtestbe. De hát ő ezt mind nem tudta, viszont én meg azt nem tudtam, hogy ő ilyeneket nem tud. Itt volt a hiba.

Most már megindulunk a híd felé. Útközben elmondom tiszttársaimnak és a körülöttünk levő altiszteknek a Rapport lefolyását. „Éljen az ezredorvos úr!” – kiabálja Lakatos. Mindannyian örülnek a sikernek. Egész életemben nem felejtem el ezt a jelenetet a generálissal, akit különben, ahogy később megtudtam, Adriánnak, vagy Hadriánnak hívtak. Újólag eszünkbe jut, hogy a bennünket cserbenhagyó tisztikar milyen könnyen jutott át a hídon a túlsó oldalra.

 Anton Andrian (1861–1944) tábornok, cs. és kir. hídfőparancsnok
(Balla Tibor: A Nagy Háború osztrák–magyar tábornokai. Altábornagyok című kötetéből. Budapest, 2019.)

Végighaladunk a szerbek által ásott végtelen lövészárkok sorozata mellett, amelyek a Száva partját teljesen behálózzák. Elérjük a hidat, amelynél erős őrséggel egy honvédfőhadnagy áll. Odamegyek hozzá. Amikor hallja, hogy 37-esek vagyunk, mert neki már megmondtuk, hiszen úgysem tudja egy főhadnagy, hogy melyik csapat hová való, legnagyobb ijedtségünkre azt kérdezi: „De hát ti meg hogy kerültök ide? Ti itt nem mehettek át, nektek barátom Mitrovica felé kell mennetek, nem segíthetek!” Szinte villámcsapásként ér bennünket. Erre már mégsem számítottunk. Félrehívom a főhadnagyot, kérve-kérem, magyarázom neki, ami eddig velünk történt. Apellálok arra, hogy magyarokat ne kergessünk a szerb fogságba, hisz mi magunk is azok vagyunk. Egy darabig gondolkozik, azután meglágyulva azt mondja: „Jó barátom, de egyelőre csak a trained fele menjen át, a másik majd később.” Erre rálépünk a hídra. Szinte rohanni szeretnénk. Lehetetlen azt az örömteljes érzést írásban visszaadni, amit azon pillanatban éreztünk, amikor magyar földre léptünk. Mint a kisgyermekek kiabáltunk, sapkáinkat a levegőbe dobáltuk. Egyszerre mindent elfeledtünk, akkora volt szeretett hazánk földjének varázsa.

A Száva magyar partján letáboroztunk s azonnal mosakodni, borotválkozni kezdünk, még az éhség és fáradtság érzésénél is kellemetlenebb volt reánk nézve a feneketlen piszok, tetvek stb., ami testünkre rárakódott. Nem csuda, december 1-je óta nem jutott mosdásra idő s alkalom.

Minden ember, állat halálra van fáradva és kiéhezve, de azért az arcok örömtől sugároznak. Szegény, terhüktől megszabadított lovacskáink mind lefeküsznek, ami pedig ritka dolog ezeknél a derék állatoknál.

Éppen borotválkozom a sátram bejárata előtt, amikor váratlanul olyan nagyfokú elismerésben részesülök, amilyenben engem semmiféle elöljáróm, katonai parancsnokom sem részesíthetett volna. Nagy őrmester és három társa állnak előttem a gépfegyverosztagtól, leveszik a sapkájukat, s akkor az őrmester hálás szavakban próbálja megköszönni, hogy én annak idején Valjevóban magam vezettem át egyenként a gépfegyverosztag lovait a Kolubara mellékvizén, s nem engedtem az embereket a hónaljig érő jeges vízbe belemenni akkor, amikor mindenki elhagyta őket. Hogy ők ezt soha el nem felejtik és meg nem tudják hálálni. „Segítse meg a jó Isten az ezredorvos urat!” Ez a spontán és hirtelen jött hálát kifejező megjelenése ezeknek az egyszerű embereknek annyira meghatott, hogy egyetlen szóval sem tudtam válaszolni, könnyes szemekkel szorítottam velük kezet.

Ahogy elmentek, Kiss train őrmester jött egy öreg bileki lóvezetővel hasonlóan megköszönni, hogy „mindenféle hazugsággal” áthozott bennünket az ezredorvos úr. Dr. Lakatos is külön személyesen jött köszönni, hogy annyi kellemetlenséget zúdított az én nyakamba, de meg is van az eredménye, ne haragudjak ő reá, hanem inkább azokra, akik mindnyájunkat cserbenhagyva, elhagytak bennünket.

Újra elölről kezdem a borotválkozást, s jól eső érzéssel gondolok arra, amiben ezen egyszerű emberek részesítettek.

Közvetlenül itt mögöttünk van a vízparton Klenák falu, amely már csak úgy hemzseg a sok katonától, főleg tüzérek és trainek vannak itt nagy számmal. Eközben innen a faluból olyan 37-es bakák tévednek hozzánk, akik már tegnap, részben meg ma hajnalban érkeztek ide. Ezek hozzák hírül, hogy a mi 37-es tisztikarunk szintén itt tanyázik az egyik házban, hogy már ma reggel 7 órakor átkeltek a hídon. Így vártak tehát bennünket Sabác előtt, ahogy ígérték.

Szabács és Klenák az osztrák–magyar csapatok visszavonulását mutató vázlaton
(Részlet a M. Kir. Hadilevéltár: A Világháború 1914–1918. című kötet V. részének XII. számú mellékletéből)

Csakhamar hozzánk jön a zászlóaljtörzshöz beosztott Boros káplár azon paranccsal, hogy a tiszt urak itt vannak a házban, s a parancsnok, Németh, hívat bennünket. Ekkor Lakatosnak visszaadom az ideiglenes trainkommandót, s átadom a zászlóalj üzenetét azzal, hogy menjen ő közibük, helyettem pedig jelentse ki, hogy nem megyek. Mert annyit már mégis megérdemeltünk volna, hogy innen a szomszédból ők jöttek volna elénk, ne pedig egy altiszttel hívassanak bennünket. De itt a hiúság és a rossz lelkiismeret, nem engedte az igazi „én”-t érvényesülni. Lakatos sem akart közibük menni. De ezt már mégsem lehetett megtenni. Este későn átment jelentkezni, s úgy 11 óra után vissza is jött, de előbb alapos vita után nagyon összevesztek, mert Lakatosnak még akkor sem volna szüksége a más nyelvét kölcsön kérni, ha mellesleg nem is volna ügyvéd.

Tiszttársaink az ő odaérkezésekor már nagy dáridóban, pezsgőzésben voltak, amelyben ő, dicséretére legyen mondva, minden kapacitálás ellenére sem vett részt. Mulatott, lumpolt a társaság a közpénzekből. Csak pezsgő 15 üveggel fogyott el. Lakatos előadta az egész utunk kínos vergődését, szót szó követett. Krausz főhadnagy majdnem tettlegességig vitte a dolgot, s védte az ő álláspontjukat. Przybill erősen Lakatos ellen szónokolt, bár az ő jó lelkiismerete biztosan belátta az elkövetett hibát. Mindenki veszekedett, csak maga a parancsnok nem avatkozott be, ő talán azt sem tudta biztosan, hogy már magyar földön van.

Annyi bizonyos, hogy ami megtörtént, az nem tisztekhez méltó cselekedet volt, aktívokéhoz semmi esetre sem. Mert mialatt az egész train, a gépfegyverosztag, a Hilfsplatz, a fél századnyi 37-es baka, ezeken kívül a velünk levő saját sebesültjeink és betegeink teljesen magukra hagyatva vergődtek a szerbek előtt, azoktól hajtva, űzve, akkor ezek az urak lóra ültek, elhagytak bennünket, s még akkor sem csatlakoztak hozzánk, amikor közvetlen mellettünk táboroztak az éjszakában, amikor én direkt értesítettem őket közellétünkről, meg arról, hogy Lakatos letette a trainkommandót. Elhagyták az egyetlen létező 37-es csapatot, amelynél a fontos gépfegyverosztag, a zászlóalj pénztára, az iratok, az összes tiszti holmik s egyéb rengeteg holmi volt. Ahelyett, hogy segítségünkre jöttek volna, egyetlen szuszra átszaladtak Klenákra, a biztos magyar partra, tehát ígéretükhöz képest sem vártak reánk Sabác előtt. Majd mulatnak, dáridóznak, Krausz a közpénzből ontja a bort, pezsgőt s egyéb jó dolgokat akkor, amikor a haderő annyi rengeteg sebesült és halott, meg megfagyott hős vesztesége után megverve menekül a szerbek előtt. Nem tudom elgondolni, hogy minek lehet itt örülni. És mindezt az agyonnyomorgatott legénység, altisztek szeme láttára. Mennyire másképp és jogosabban festett a mi örömünk.

V. Retablirozás magyar földön

Visszaemlékezések

1914. december 11-én este írom ezen sorokat a Száva magyar partján, gyertyafény mellett, Klenák falu szélén. Újra itthon vagyunk tehát, de milyen szégyenteljes visszavonulás után. Ha arra gondolunk, hogy mekkora lelkesedéssel kezdtük meg a háborút, s hogy hol tartunk most e téren, hát akkor kétségbeejtő a helyzet. Mindenre számíthattunk, de hogy ilyen csúfos módon adjuk fel az annyi szenvedés és győzelmes hősi harcok árán elfoglalt szerbiai állásainkat, arra már mégsem mert volna senki sem gondolni. De megtörtént. Ezen világra szóló szégyen indító okait részben láttuk már az eddig leírtakban.

Ahogy az általam leírt, egy ilyen legkisebb önálló katonai egység, a zászlóalj sorsa festett, olyan volt az kevés eltéréssel az összes csapatoknál. Ahogy minket élelmeztek, ruháztak, vagy vezettek, éppen úgy volt az a többinél is. Mert mint már előzőleg mondtam, ha egyes zászlóaljak megkapják az ennivalót, a téli ruhát, a kenyeret és sót, azután a legfontosabbat, a cipőt, akkor a többi csapatnak is van ugyanezekben része. Itt nem egyes zászlóaljakat, hanem egész Brigadékat, Divisiókat nem élelmeztek, nem láttak el ruhával, cipővel, erősítésekkel, tüzérséggel, hanem csak hajtották őket előre, lelketlenül előre, folyton előre. A végét, a következményét most itt láttuk.

Szinte hihetetlen, hogy mindez egy olyan hadsereggel történhetett meg, mint a Bosznia–Hercegovina–Dalmáciában elhelyezett haderő, amelynek minden tagja úgynevezett standbeli legénységből állt, amely szó nélkül ment bele a biztos halálba is, amíg azután annyira le nem fogyott, hogy a vége felé, éppen a legsúlyosabb harcok idején mindössze 180 embert számlált a 37-es zászlóalj, s hozzá milyen emberek voltak ezek már! 1200 ember helyett 180! És ilyen erősségű, elcsigázott erővel akarta Potiorek Gornja Milanovac táján az összevont szerb haderőkkel felvenni a döntő harcokat.

Senki sem tudta megérteni, hogy hogyan volt képes a kis Szerbia bennünket úgy megverni, hogy világgá szaladtunk, hogy ha a Száva valahol Bécs táján folyna, akkor csak ott álltunk volna meg. Mi lehetett mindennek az oka? Röviden: a hírhedt k.u.k. vezérkarnak lelketlenséggel párosult tudatlansága, szóval a rossz vezetés. A sorkatonaság által mindig gyűlölt vezérkar most gyakorlatilag is igazolta azt, amit felőle tartottak. Egyes vezérkariak saját bevallásuk szerint előre látták a veszedelmet, állítólag a mi Klemm nevű vezérkari századosunk is ezért jelentett volna beteget a híres 881-es harcok után. De hol volt a többi előrelátók felelősségérzete? Hol volt a katonás, férfias, az annyit elcsépelt Officierscharakter? Melyik hiányzott közülük? A következmények szerint mindkettő csak elvben volt meg náluk. A mi vezérkarunk sohasem volt életképes. Ezen csupa protekciós emberekből összeszedett társaság a középkori urak módjára, mint a napszámos jobbágyokat terelte előre a vágóhídra az alája rendelt s annyira lenézett gyalogságot. Papíros rendeleteivel elintézte a legsúlyosabb dolgot is. Csak gondoljunk a leírt kalinoviki csapdára. Az is vezérkari mestermű volt. A magasabb régiók előtt pedig minden téren az eltussolás volt a fő. Amire a súlyos jelentések felérkeztek, azokat annyira megfésülték, hogy ártatlan leányka lett belőle a végén. A halottak nem beszélnek, a szolgálati út kötelező, az elvesztett rengeteg élelmet, felszerelést stb. pedig az ügyes rendelkezéssel 3–4 nap alatt újra behozta az intendáns. Mit tudta azt a baka, hogy miért kapja egy héten át az eddigi adagok felét, vagy kétharmadát, holott minden van bőven.

A közpénzekkel való korrupció dühöngött. Amikor lakást, tüzelőanyagot, húst, szénát stb. mind ingyen rekviráltunk a szerb lakosságtól már Boszniában is, ugyanakkor a provianttisztek az államkasszának minden hó elsején benyújtották a fenti anyagokról a hamis számlákat, s így az állam nem létező kiadásokat fedezett rengeteg milliókkal. Hová, kié lettek ezek az összegek? Hogy ez csak papírpénz volt? De az emberélettel is hasonló korrupt módon rendelkeztek.

Azután, ha a k.u.k. vezérkar, avagy Wurm hadtestparancsnok csak egyetlenegyszer is kijött volna közénk Szerbiában, akkor ott elől saját szemeivel láthatta volna katonáink rettenetes szenvedéseit, a lefagyott lábakat, az élelem és cipő hiányát, s akkor talán nem hajtott volna bennünket folyton megállás nélkül előre. Hogy ő is parancsra cselekedett? Lehet, de akkor meg hol volt a férfias jellem, a lelkiismeret? Inkább leköszönni, beteget jelenteni, mintsem vállalni a rettenetes felelősséget, annyi ok nélkül özveggyé és árvává tett ember siralmát és átkát. Az igazság az, hogy tudatlan, lelketlen és lelkiismeretlen emberék vezettek bennünket, s ez ásta meg becsületünk sírját Szerbiában. Amikor felállított bakáinkat egyik magas rangú katona megszemlélte és megkérdezte, hogy mit gondolnak miért vertek meg bennünket a szerbek, akkor azt a választ kapta: „mert nem volt cipő meg cipó”. Ebben a tréfás válaszban minden benne van. És mindezért a mi tudatlan, lelkiismeretlen, de beképzelt k.u.k. vezérkarunk a felelős.

November 6-án léptük át a Drinát Ljubovijánál. Folytonos harcok árán eljutunk majdnem Gornja Milanovac alá, amikor azután december 2-3-án megvernek bennünket a szerbek Osremnél. December 9-én elvész Valjevó is. Erre tovább hátrálunk Sabác felé, s 11-én már átlépjük a Szávát is. Hihetetlen veszteségekről szól a fáma úgy emberben, mint anyagban. Például a mi zászlóaljunk csak 120–130 emberrel rendelkezik, a többivel az ég tudja mi lett. Például Langer főhadnagyról és 70–75 emberéről csak nagy nehezen kaptunk hírt. Itt nagyított a fáma, amikor haláluk, meg fogságuk hírét költötte. Ez a csapat előbb ért Sabác elé, mint mi. A város előtti mezőn egy k.u.k. generális azzal fogadta őket, hogy rajvonalat képezve azonnal szállják meg a friss lövészárkokat, amelyek a szerbek feltartására készültek. Ugyanezen generális minden más csapatot is feltartóztatott, sőt az egyenként jövő embereket is és belefektette őket a hevenyészett árkokba. Még a lóvezetőket is kihúzta a lovak közül, így jártak a szakácsok is, sőt a lenézett pékek s más nem kombattáns elemek is. Kiabálva osztogatta parancsait a fegyelmezetlenül menekülőknek. Hanem amint a generális csak oldalra nézett, ahogy pár lépést arrébb ment rendelkezni, a háta mögött azonnal felugráltak az árokba kényszerített emberek és szaladtak tovább Sabác felé, vagy gyors ügyességgel ismét eltűntek a 10–15 párhuzamos sorokban törtető trénlovak között. Így menekült ki Langer is a generális karmaiból, sőt ő végleg el is menekült, mert útközben valami fiatal orvostól bizonyítványt szerzett, s ezzel egyszerűen beugrott az éppen induló vonatba, s egy csomó papírbankót átadva Harsányi tartalékos zászlósnak itt hagyott csapot-papot.

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója