„Nyomorultak hadserege”

2020.03.12. 07:53 :: MagyarosiSándor

A nagy háború csererokkantjai

Az első világháborúban a hadviselő hatalmak minden eddiginél nagyobb számban ejtettek foglyul ellenséges katonákat, ám meglehetősen hamar kiderült, hogy a velük való bánásmód igen sok kívánnivalót hagy maga után. Ennek következtében már a háború második évében megszervezték az első olyan értekezletet, amelynek célja kizárólag a fogolykérdés rendezése volt, és amely 1915. november 22. és december 1. között a svédországi Stockholmban zajlott le orosz, német és osztrák–magyar küldöttek részvételével. A rokkant, sérült vagy beteg foglyok kicserélése már valamivel korábban kezdetét vette. Ebben, akárcsak az értekezlet szervezésében, szintén a svéd állam vállalta a főszerepet.

 

A csererokkant akció során, amely a világháború legjelentősebb svéd humanitárius erőfeszítésévé nőtte ki magát, 1915. augusztusa és 1918. februárja között mintegy 63.463 sebesült vagy rokkant hadifogoly kicserélésére került sor. Ezek közül 37.295 fő a cári Oroszország, 26.168 fő pedig a központi hatalmak katonája volt; az utóbbiak esetében a legnagyobb létszámú csoportot – a 3.617 német és 428 török katona mellett – az osztrák–magyar hadsereg 22.000 embere alkotta.

A központi hatalmak fogságába esett orosz katonákat gőzhajó szállította Svédországba, Trelleborgból pedig vasúton jutottak el a Haparanda nevű városba, és ugyancsak ide futottak be a különféle orosz fogolytáborokból a kicserélendő osztrák–magyar, német és török alattvalók is, akik szintén vonaton folytatták útjukat hazafelé. A szabadon engedett katonák korábban mindannyian megsérültek valami módon – voltak köztük súlyos sebesültek, illetve olyanok is, akik fagyássérülést szenvedtek, elvesztették egy vagy több végtagjukat, megvakultak, lebénultak vagy éppenséggel valamiféle elmebajjal küszködtek –, így továbbszállításuk mellett egészségügyi ellátásukról is gondoskodni kellett. Ennek érdekében a különféle transzportokon körülbelül 400 svéd orvos, nővér, kisegítő ápoló, betegszállító és tolmács teljesített szolgálatot, azonban a kicserélt foglyok közül mintegy 200-at még az ő erőfeszítéseik ellenére sem lehetett megmenteni (ez a szám természetesen csak a svéd területen elhunyt és ugyancsak itt eltemetett katonákra vonatkozik; arról, hogy a további szállítás során hányan vesztették életüket, nincs adat).

A túlélőknek, akik között szép számmal akadtak magyarok is, szintén meglehetősen nagy megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük. Egy beszámoló szerint, amely az első csererokkantak érkezését 1915 szeptemberének első napjaira teszi, a hadifoglyok egy része a szibériai Kanszk, Krasznojarszk és Irkutszk táboraiból szabadult; ők a többezer kilométeres utat – egészségi állapotuktól függetlenül – marhavagonokban vagy negyedosztályú vasúti kocsikban tették meg, majd végül az akkor orosz uralom alatt álló Finnországból egy kis gőzhajón jutottak át svéd területre. Az első cserenapon öt fordulóban mintegy 150 főt hajóztak ki Haparanda kikötőjében; ekkorra azok, akiket Irkutszkból indítottak útnak, már több mint 6300 kilométernyi utazást tudhattak maguk mögött, Budapestig pedig legalább még 3000 kilométert kellett megtenniük. A magyar hadifoglyok legtöbbje számára a fővárosba való megérkezés sem jelentette az út végét. Dr. P. A. önkéntes káplár például, aki 1914. augusztus 30-án, azt követően esett fogságba, hogy Rohatynnál egy robbanás elvitte a bal alsó lábszárát, a háború előtt Marosvásárhelyen volt joggyakornok; amennyiben ugyanebbe az erdélyi városba kívánt visszatérni, Budapestről még körülbelül 400–450 kilométert kellett vonatoznia.

Csererokkantak Haparandában a Hadifogoly magyarok története című kötetből Csererokkantak Haparandában a Hadifogoly magyarok története című kötetből

Mivel a fogolycsere már a világháború idején is meglehetősen nagy sajtófigyelmet élvezett, a rokkantak érkezéséről számtalan beszámoló maradt fenn: ezek közül az 1930-ban kiadott Hadifogoly magyarok története első kötetében egy öt fotóból álló sorozat látható, Barabás Béla pedig Magyar hadifoglyok élete orosz–olasz földön című könyvében egy olyan német újságíró cikkéből idéz, aki a helyszínről tudósított a legelső transzport megérkezéséről. „A hajó kiköt – így az utóbbi szöveg. – Valami húsz ember száll ki belőle, mankókra támaszkodva, szürke nadrágba és fekete polgári zubbonyba öltözve; fejükön lengyel sapkát viselnek. A rövid utat, amely a kikötőből a vasúti állomásig visz, svéd katonák támogatásával teszik meg, többször megállnak és ha valami pihenőre alkalmuk nyílik, leülnek. Mikor kilépnek a hajóból, svéd tisztek szívélyesen üdvözlik őket, egynéhány óriásira nőtt egészségügyi katona — Norrlandból való parasztlegények — tágra nyitott szemekkel lép közelebb hozzájuk és cigarettával kínálja meg őket. [... ] A kis fehér gőzhajó ismét visszatér, ezúttal azonban nagyon súlyosan sérült katonákat hoz fedélzetén, olyanokat, akiknek mindkét lábuk hiányzik, akik megvakultak, vagy másokat, akik súlyos belső sérüléseket szenvedtek és akiket csak hordágyon lehet szállítani. Betegápoló nővérek járnak fontoskodva ide-oda, egészségügyi tisztek helyezik el a sebesült katonákat a puha párnákkal kibélelt kocsikban.”

A propagandaszólamoktól sem mentes beszámoló a továbbiakban a fogságból szabadult katonák örömét hangsúlyozza: ezek – miután hosszú idő óta először találkoztak irántuk feltétlen részvétet és megértést tanúsító emberekkel – a szerző szerint mintha elfelejtették volna a sok szenvedést, betegséget, amiben osztályrészük volt. Ha azonban szemügyre veszünk egy olyan szöveget is, amit nem a nyilvánosságnak szántak, egyértelműen kiderül, a valóság ennél valamivel bonyolultabb lehetett. Az említett szöveg tulajdonképpen egy levél, és egy Müller Károly nevű katona írta német nyelven annak a fényképnek a hátára, amelyet szabadulását követően a haparandai állomáson készítettek róla és néhány fogolytársáról.

A peronon álló, köpenyt viselő Müller Károly és hadifogolytársai a haparandai vasútállomáson A peronon álló, köpenyt viselő Müller Károly és hadifogolytársai a haparandai vasútállomáson (A szerző tulajdona)

Sorai rövidségük ellenére is visszaadják valamelyest azt a lelkiállapotot, amelyet a levélíró az említett eseménykor megélt. Íme a levél:

Kedves Gyula!
Július 22-én délben szabad svéd területre léptem! Képzelheted, mit éreztem abban a pillanatban: olyan rettenetesnek és valószerűtlennek tűnt minden. A mielőbbi viszontlátás reményében szeretettel üdvözöllek, Margitnak pedig kézcsókomat küldöm.
Haparanda, 1916. július 22.,
Károly

Müller további sorsáról nagyon kevés információval rendelkezünk. Egy megjegyzésből, amelyet golyóstollal firkantottak a fénykép hátára, mindössze annyi derül ki róla, hogy a hazautat biztosan túlélte, ezt követően pedig fogorvosként helyezkedett el. Azt, hogy lába elvesztését, a fogság hónapjait, illetve az oroszországi utazás során megélt nehézségeket hogyan sikerült feldolgoznia, valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni, története mégis érdekes lehet: általa egy arcot, egy emberi sorsot rendelhetünk valamihez, ami a mai ember számára már alig több, mint néhány évszám, adat, személytelen történelmi esemény.

Források
  • Barabás Béla. Magyar hadifoglyok élete orosz–olasz földön (Budapest, 1916)
  • Sturfelt, Lina. Humanitarianism (Sweden) (https://encyclopedia.1914-1918-online.net/article/humanitarianism_sweden) (Letöltve: 2020. 02. 24.)
  • Pilch Jenő (szerk.). Hadifogoly magyarok története, I. kötet (Budapest, 1930)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5015511536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról