„Az igazi káosz csak most következik”

2020.03.09. 07:10 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 29. rész

1914. december 2-áról 3-ra virradó éjszaka ezredorvosunk zászlóaljának a Dubava hegy ellen kell támadnia, azonban körülöttük már mindenütt szerbek vannak. A segélyhely ismét veszélybe kerül, ezért Kemény doktor éjjel visszaküldi a sebesülteket, nappal pedig visszavonulást rendel el a körülötte lévőknek…

 

Ahogy besötétedik, a szerb fegyverek megkezdik a szakadatlan tüzelést. Zizegnek, suhognak a levegőben a tovasiető golyók. Feltűnő azonban, hogy a mi k.u.k. fegyvereink egyre csak hallgatnak. Hideg van, esőre áll az idő, késő őszies az időjárás, jobb, mint októberben volt. Őröket állítunk ki. A segélyhelyet Balla önkéntesemre bízva, egyik baka (Rotár) kíséretében felmegyek a hegy oldalán levő zászlóaljparancsnoksághoz, amely mégsem költözött le a házba, a szerb menyecskéhez. Bartha ugyancsak ráfizetett volna, ha egészségeset jelent. Itt a bokrok között tárgyaljuk az eljövendő, súlyosnak ígérkező eseményeket. Mindenki lehangolt. Este 9 óra van, amikor parancsot küld a Brigade, amelyben az áll, hogy ma éjszaka a 37-es zászlóalj intézzen erélyes és eredményes támadást a Dubava ellen, s foglalja el a lent fekvő házakat is, ahol a kenyeret sütik a szerbek.

Még csak ez hiányzott. Erős kritizálás indul meg a vezetőség ellen. Ösztönszerűleg mind azt érezzük, hogy itt mi kutyaszorítóban vagyunk, hogy itt baj lesz. A tőlünk jobbra és kissé hátrább levő 30-asok sem nyújtanak semmi reményt, különben is a saját szakállukra dolgoznak, alig lehet velük az összeköttetést fenntartani.

Hajnal felé szinte teljesen elcsendesednek a fegyverek. Csak a szalmán fetrengő sebesültek jajai, sóhajai zavarják meg a csendet. Valami azt súgja nekem, hogy minden épkézláb embert vissza kell zavarni, még idejében elküldeni. Így is teszek. „De hát hová, merre menjünk ezredorvos úr?” – kérdezik tőlem ezek a véres emberek. Vissza arrafelé, amerről jöttünk, mondom nekik. Siessetek, mert ti is mind foglyok lesztek velünk együtt, bíztatja őket az egyik őrmester. Erélyesen leintem az őrmestert, bár Isten tudja nincs-e, nem-e neki lesz igaza. Ekkor közénk lép egy bekötözött véres fejű ember: Kovács nevű kadett őrmester. Ez a fiú már egyszer megsebesült s kórházba küldtem akkor, ahol végre meggyógyult. Tegnap reggel vonult be újra hozzánk, s ma már megint beleszaladt a szerb golyó. Ez azután az igazi pech. Súlyos sebből kigyógyulni, bevonulni s rögtön újra megsebesülni, hozzá még fejlövés. Bőrig ázva, sárosan lép közénk a híres Czeglédy Aladár tartalékos zászlós és századparancsnok, most sebesült meg másodszor. Az első az ismeretes montenegrói sörétes lövése volt, akkor sem ment el kórházba, a kalinoviki ütközeteknél elég bajom is volt vele, sántító kínos járással mászkált velem össze-vissza az erdőkben. Most sem akar a Hinterlandba menni, de ebben már én nem engedek, rögtön mennie kell. Hiszen itt rövidesen úgyis hátrálásba kezdünk, s akkor mennyi baj lenne vele, mondom neki. Ő is hasonlóan gondolkozik, s magyarázni kezdi a helyzetet, majd pár sebesülttel egyetemben elindul, szó nélkül, könnyes szemekkel, meleg kézszorítással veszünk egymástól búcsút, még pár lépésről visszakiabál: „Csak vigyázzanak, vigyázzanak, ezredorvos úr, mert fogság lesz a vége.”

Azután magunkra maradva, újra a folyton érkező sebesültek ellátásába fogunk. A tömegesen ide vánszorgó sebesülteknek fogalmuk sincs arról, hogy a zászlóaljunk hol van, előre ment-e, visszajött-e. Az éjjeli összecsapás, a koromsötétség, a zuhogó hideg eső, minden összeköttetést megzavart az egyes századok, szakaszok között, még azt is nehéz volt eldönteni, hogy ki a szerb, ki a 37-es, a legtöbbje meg eltévesztette az irányt, s a koromsötétségben tudja Isten merre tévedtek el.

Lassan, lassan megvirrad. Hideg zúzmarás reggel van. Mintha egyetlen lélek sem volna a környéken olyan csend van, pedig minden bokor és minden kő, minden fatörzs és minden gödör egymást legyilkolni akaró fegyveres embereket rejteget. Hanem ahogy világos lesz, ahogy kibontakoznak a ködből az erdők, a dombok, ahogy a tájékozódás lehetségessé válik, azonnal megkezdődik a fegyveres koncert, puskák ropogása, gépfegyverek kattogása veri fel a csendet. A szerbek kezdték meg a Dubaván, s onnan terjed köröskörül mindenfelé. A mi fegyvereink pedig mintha berozsdásodtak volna. Mi lehet ennek az oka? Hol vannak, miért nem tüzelnek a mieink?

Ugyanekkor villámcsapásként zúdul a nyakunkba a rettenetes valóság: a tőlünk balra és mögöttünk húzódó erdős hegyoldalon, amelyen a 14. Brigadenak kellene lenni, ott a P-vel jelzett helyen szerb ágyúk szólalnak meg. Négy gyorstüzelő ellenséges ágyú kezdi ontani srapneljeit nem is ide le a völgybe reánk, hanem már mögénk. Az ágyúdörrenésekre, mint adott jelre, ugyanazon hegyláncról rettenetes fegyvertüzelés indul meg. A nagy csendet hihetetlen zenebona váltja fel egyik percről a másikra.

Az események helyszínének vázlata dr. Kemény Gyula naplójából Az események helyszínének vázlata dr. Kemény Gyula naplójából

Bekövetkezett tehát az, amitől már tegnap féltünk: Az én távcsövem még sem látott hát duplán. Krausznak is igaza volt. A Brigade megnyugtató helyzetjelentése ennyit ért. De kár volt azt a tegnapi járőrküldést elhanyagolni. Mi lesz most velünk itt lent a völgyben? A mi zászlóaljunk itt lent van a Teocinka patak mellett, innen kell felhúzódni a teljesen belátott domboldalakon Branetići felé azon az úton, azokon a területeken, amelyek ellenséges srapneltűz alatt állanak. Hátha a bal oldali fegyvertüzelés nem is errefelé irányul, hanem talán éppen most találkozott össze a kérdéses 14. Brigade (Rustler alezredes) a szerbekkel? Talán ezek között folyik a harc, gondoljuk, s így kibújhatunk valahogy a völgyből. Ez igaz lehet, mert eddig egyetlenegy fegyvergolyó sem csapódott be errefelé, csak az ágyúgolyók süvítenek át rajtunk.

Ekkor próbaképpen 3–4 lovat (tragtier) pár katonával az udvarra, a ház környékére küldök, amely helyek a kritikus hegyoldalról szépen beláthatók. Az eredmény minden reményt felülmúl: egyszerre a golyók százait szórják hozzánk a szerb gépfegyverek és puskák. Mindenki menekülve szalad a ház mögé, lapul a falak mellé. Tehát itt vannak a szerbek felettünk. Óriási felfordulás, kavarodás támad a sebesültek között, s mert a zászlóaljról sincs semmi hír, pánikszerű helyzet áll elő, s ezen még azon igen komikus helyzet sem változtat, ami a ház udvarán levő csirkékkel, rucákkal történik. Ezek a bohó állatok ugyanis az udvarra becsapódó, a sárba fúródó szerb golyókat eléjük szórt kukoricának, gabonának tartván, azokra rohantak, hogy egymás elől elkapkodják. Igazán derűs képet nyújtott, ahogy a falánk rucák közül egyesek élettelenül fordultak fel a szerb golyóktól eltalálva. Bakáink persze a veszéllyel nem törődve, azonnal a híres baka „Brotzsákba” tömték a hősi halott állatokat.

Felfordul minden rend. Egyesek hírül hozzák, látják is már, ahogy a szerb katonák a hegyoldalon lefelé egyenesen felénk tartanak, aminek talán éppen a fenti próba lehet az oka. Erre nehányan mindenüket itt hagyva hanyatt homlok menekülni kezdenek, s ezzel még jobban elárulnak bennünket. A könnyű sebesültek akár el vannak látva, akár nem, mind menekülésbe fognak. Baktatva, bukdácsolva igyekeznek a bokrok fedezete mellett a domboldalakon felfelé, egyenesen Branetići irányába.

Közben újabb és újabb sebesültek érkeznek. Többeket pokrócokba, sátorlapokba csavarva hoznak. Mindez együttvéve olyan mozgolódással jár, ami még inkább erre irányítja a szerbek tüzelését, most már állandóan ide lövöldöznek. Egyszerre csak mintha a földből nőttek volna ki, megjelenik az udvaron a ház parasztgazdája. Két tagbaszakadt férfi figyel bennünket sötéten. A gazda és a fia. Egyiknél vasvilla van, s úgy tesz, mintha az udvart takarítaná. Honnan jöttek, hol voltak ezek eddig? Ennek már a fele sem tréfa. Beparancsolom őket a szobába s fegyverrel őriztetem őket, ha kijönnek, meghalnak. Az altisztek mindenáron ki akarják őket végezni, mint komitácsikat. Egyelőre nem engedem.

Villámgyorsan becsomagolunk, hogy elhagyhassuk ezt a helyet. Az igazi káosz csak most következik. Nálam van ugyanis 5 szanitéc ló, két tiszti ló, két vízhordó ló a 14. és 15. századtól, azután pár muníciós ló, egy sereg sebesült és az én embereim. Hogy mozdulunk mi innen ki? Hozzá még újabb súlyos sebesülteket hoznak, akik rimánkodva könyörögnek, hogy vitessem őket tovább, mert nem akarnak fogságba jutni. Ezek újra hátráltatnak bennünket. Szerencsémre, bár tudtomon kívül, Bartha tartalékos hadnagy minden újonnan érkező sebesültet tovább küld, eltuszkolja őket a háztól, talán majd útközben lesz alkalom őket ellátni. Nincs veszteni való idő, minden perc drága. Ahányan vagyunk, annyi irányban kapaszkodunk fel a szilvafák között. Szegény lóvezetők vannak a legrosszabb helyzetben, ők a csujesek célpontjai. Lehetőleg kettőnél több ne menjen együtt. Szerencsétlen súlyos sebesültjeinket, akik reggel érkeztek, mind ott hagyjuk a szalmán, pedig hogy rimánkodtak, hogy a fogságot elkerüljék, de nincs, aki szállítsa őket.

Kegyetlenség, de nem lehet mást cselekedni. Legutoljára hagyom el a házat a végső pillanatokban. A bokrok, árkok, szilvafák védelme alatt mászunk felfelé. Magáról a zászlóaljról nincs semmi hír, szétszóródott a reggeli támadásnál. A 13., 14. és 16. századok a domboldalon voltak, így tehát könnyebben hátrálhattak, de a segélyhely és a Langer-féle század, a 15., a völgyből kénytelenek előbújni, s így a felettünk levő csujeseknek jó célpontul szolgálnak.

Zsipsz, zsupsz hallatszik mindenfelől a körülöttünk földbe csapódó golyók hangja. 4–500 lépéses út megtételére most egy teljes óra szükséges, csak helyenként lehet felállni s pár lépést így ugrani. Senki sem keresi itt a másikat. Ki él, ki nem, ki van itt, kit fogtak el, vagy sebesült meg, mindezt nem keresi most senki. Mindenki a saját bőrét félti, s azt menti. Mászunk az árokban a cserjék között, jobbra-balra sima szántóföld. Most hatalmas vadrózsabokor állja el az utunkat. Mi lesz? Ki a szántóföldre? De akkor lepuskáznak bennünket. Nincs más választás. Egyenként kiugrálunk. Piff, puff, zsupsz, hallatszik mellettünk. Túl vagyunk rajta. Rövid ideig tartott, de el nem felejtjük azt a vadrózsabokrot, amelyen a tövisei miatt nem lehetett átbújni. Fák között elrejtett disznóól mögé érünk, ahol megállunk, hogy magunkat kifújjuk.

A fal tövében láb, comb roncsolt 30-as baka fekszik a hordágyon, mellette két 30-as vitázik, éppen a tovább szállításról van szó, az egyik el akar menni, nem akarja a hordágyat tovább vinni. Egy ideig hallgatjuk, de végre én is beleszólok, s megparancsolom a szabadkozónak, hogy segítse csak tovább vinni századbeli társát, ha már eddig elhozták, innen már könnyebb a szállítás stb. Erre arrogáns hangon azzal akar kitérni a parancs elől, hogy ő szakaszvezető. Irgalmatlan düh fog el. Közismert vasbotommal teljes erővel végig sújtok rajta úgy, hogy darab fa módjára terül el a földön. Mennyiszer cipeltem és cipelek én magam is sebesültet, ha más nincs, aki segítsen. Hányszor viszik maguk a tisztek sebesült baka társukat. Ilyen dolgokban csak nem lehet a rang az irányadó, ha egy emberről van szó. A földön bőgve hempergő szakaszvezető ott marad, a 30-as sebesültet elvisszük mi magunk. Sápadt lengyel zsidó, azokkal a bánatos zsidó szemeivel hálásan tekintget reánk, s valami utálatosan hangzó német zsargon nyelven próbálja megköszönni készségünket.

Végre vagy egy és háromnegyed óra múlva fent vagyunk a dombon, ahonnan tegnap reggel leereszkedtünk. Itt éppen ezen pillanatban találkozunk egy velünk szembe jövő kis csapattal, amely lefelé a völgybe tart ugyanoda, ahonnan mi oly kínos bujkálással éppen most felérkeztünk. Rövidesen megtudjuk, hogy a 18-as cseheknek egy százada megy Novák nevű százados parancsnoksága alatt le a völgybe azért, hogy a visszahúzódó Brigadénak a balszárnyát biztosítsa. Még orvos is van velük. Nagy distancokat tartva egyenként haladnak el mellettünk, majd eltűnnek a bokrok, fák között. De hová mennek ezek? Mit akarnak? Mit akar itt egyetlen gyenge század? Csak talán nem árulók? Még ez is eszünkbe jut, mert csehekről van szó. De ők csak mennek, mennek, egyenesen neki a P-vel jelzett helynek veszik az irányt. Nézzük, figyeljük, mi lesz itt? Hiszen arra már szerbek vannak. Most egy kis erdőség mellé érkezik a század, ebben a pillanatban hatalmas fegyverropogás fogadja őket, a kis csapat is lövöldözni kezd s beleszalad az erdőbe. Pár perc múlva mindenfelől szerb katonák futnak elő, körülveszik az erdőcskét, beletüzelnek, majd ők is eltűnnek benne. Mindez alig tartott 3–4 percig. Meghaltak, avagy megadták magukat a 18-asok? Mi lett a századdal, Novák századossal, meg az ezredorvosukkal? Ki tudja!

Szalmafedeles ház mögé húzódunk s várunk. A szerbeket látni, ahogy óvatosan utánunk nyomulnak, mialatt négy gyorstüzelő ágyújuk éppen onnan a P helyről egyre ontja ide a dombra a srapneljeit. Nem messze itt jobbra előttünk régi temető van, úgy délután egy óra körül már a sírdombok közül lövöldöznek a szerbek. De hogyan kúsztak ezek ide fel a közvetlen közelünkbe? Hát már ennyire közel vagyunk egymáshoz?

Szerb löveg az első világháborúban Szerb löveg az első világháborúban
(Forrás: kaleidoskop-media.com)

De van más meglepetés is. Alig vesszük észre, hogy tőlünk ugyancsak jobbra a mi 37-es 14. századunk megmaradt része hasal, hogy ellenálljon. Pirschl főhadnagy századparancsnok éppen valami megbeszélést tart, amikor a gödörben levők közé ellenséges gránát csap be. Irtózatos dörrenés, föld és fatörzsek repülnek a magasba, jajgatás, kiabálás, szaladás, a menekülő 14. század részeit puskavégre kapják a szerbek. Csak altisztekben nyolcat vágott le a gránát, telitalálat volt. A szélrózsa minden irányába fut mindenki. Ugyanekkor jobb felől 3–4 ulánus katona szaladgál összevissza, szörnyen izgatottan kérdezgetik az elvesztett Brigadekommandót, a saját stábjukat. Az ulánusok után szaladva jön a hátizsákjáról is jól ismert s már említett Hampel nevű tényleges főhadnagy (dem Generalstab zugeteilt). Ahogy meglát bennünket a fal mellé lapulva, hozzánk szalad és ő is a gazdáját, a Brigadekornmandót, Schwanda alezredest keresi. Mekkora fejetlenség lehetett itt hátul, hogy még ezek is szétszaladtak.

Ugyanekkor minden irányból a különböző csapattestekhez tartozó bakák tűnnek fel a fák között, s nagy sietve menekülnek hátrafelé csak úgy torony iránt a saját felelősségükre. Oda a rend, a fegyelem, mindenki csak a saját életének megmentésére gondol. Most jönnek egészen a jobboldali irányból a mi egyes tisztjeink is, Przybill százados, Jonescu zászlós, Krausz, Németh stb. Nincs kommandó, nincs fej, aki a Brigade részeit összeszedné.

Következő rész: „A III. Brigade csak volt, de már nincs…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

Szólj hozzá!

Címkék: szerbia kemény gyula orvos

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5815511382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról