Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 30. rész
A Dubava elleni sikertelen támadás, majd visszavonulás után vészesen leapad a 3. hegyi dandár, s ezen belül hősünk zászlóaljának a létszáma. 1914. december 3-án Valjevóból, a hadtest-parancsnokságról a beásásra és az utolsó emberig történő kitartásra, majd ellentámadásra kapnak parancsot, de nincs ásójuk és senki sem bízik már a sikerben. Épp az ellentámadást beszélik meg a tisztek, amikor felszáll a reggeli köd, és szerb támadás indul ellenük…
Mi, 37-esek is csak úgy találomra, tanácstalanul állunk itt, mert hiszen legénység alig van, csak a két géppuska van itt érintetlenül. Kukoricaszár kazal mögé bújva várjuk a fejleményeket, mi lesz itt? A zászlóaljunk felbomlott. A 15. század Langer főhadnaggyal együtt, Harsányi hadnaggyal egyetemben az utolsó szálig eltűnt. Talán fogságba jutott az egész század ott lent a völgyben? Még hírmondó sincs belőlük. A 14. század mindössze 30 emberrel rendelkezik Pirschl főhadnaggyal az élén, ezeket is a megmentendő kis ágyúk fedezetéül fogták be, így jelenleg nem is tartozik ez a század hozzánk. A 13. századból alig van pár ember. Ez a század szenvedett a legtöbbet a ma reggeli támadásnál, mint tudjuk, maga Czeglédy, a parancsnok is sebesülve ballag valahol Valjevo felé. Még az úgynevezett protekciós századból, a 16-ból vannak a legtöbben. Így mindent összevéve a tegnap még 750 embert számláló 37-es zászlóalj ma nem tesz ki egyetlen századot. Az éjjeli, azután a ma reggeli harcok alkalmával tűntek el az emberek. Ki meghalt, ki megsebesült, ki fogságba került, egy jó része pedig a hiányzóknak már valahol messze hátrafelé menekül. Ugyanez áll a többi zászlóaljakra nézve is, vagyis a III. Brigade csak volt, de már nincs. Felbomlott minden. A szétszórt, de még becsülettel kitartó részeket pedig csuda pontossággal lövi a szerb tüzérség.
„A tartalékos tisztek közül Czeglédy a legkedvesebb, de egyike a legbátrabbaknak is” – írta Czeglédy Aladárról korábban Dr. Kemény Gyula, akit naplója mai fejezetében említ utoljára, akiről azonban a hagyatékában egy másik értékes későbbi dokumentum is megőrződött. A szerbiai harcok során kétszer megsebesült, a Gömör vármegyei Betlér településről származó, 1886-ban született katona az olasz fronton nem kerülhette el a végzetét: 1915. augusztus végén elesett és 1915. szeptember 4-én temették el az akkor már hadnagyi rangú, géppuskás osztag parancsnokként szolgáló bátor tisztet. Az ezredorvos hagyatékában megőrzött, 1916-ban készült fotó a tolmeini temetőben emelt síremlékét mutatja, ami mellett a fotón balra áll a naplóíró
(Kemény Gyula hagyatékából, Kincses Károly jóvoltából)
Bujkálunk összevissza a fák, bokrok, szalmafedeles házak között, közben igyekszünk embereinket összeszedni, így többen az első ijedtség elmúltával messze hátulról térnek vissza hozzánk. Így sikerül estére 120 embert összeszedni, ennyiből áll december 3-án este a 37-es zászlóalj.
Közben úgy látszik, hogy ott hátul is elmúlt az első ijedtség és lélegzethez jutottak a magas kommandók. [1914. december] 3-án este ugyanis úgy 11 óra tájban a Valjevóban ülő Korpskommandótól a legszigorúbb parancsok érkeznek, s hangzanak ekképpen: „Az állások okvetlen, minden körülmények között a legutolsó emberig tartandók, amíg az elindított segélycsapatok oda megérkeznek, a Brigade ássa be magát azonnal ott, ahol jelenleg van.” De hol van ez a Brigade? Volt! Nincs! De azért Valjevóban még Brigadeval számolnak. Azután a vezérkari össztudományt kifejező igen jellemző mondás: „legutolsó emberig”. Mintha csak az iskolapadokban ülnénk. Csak úgy telefonüzenetre egyszerűen a „legutolsó emberig”. Hol vannak most ezekben a válságos időkben a vezérkari és egyéb zugeteilte urak?
Még este, azaz éjjel leadja a Brigadénk a jelentést Valjevóba, hogy 800 fegyverrel rendelkezik. Mekkora lehet a megrökönyödés erre ott hátul a Korpsnál. De hátha még az igazságot tudnák. Hol van az a 800 ember. Honnan veszik ezt a számot. Talán a mögöttünk levő trainünk is bele van számítva. Keserű mosollyal vesszük tudomásul ezt a 800 fegyverest. Nagyon is átlátszó és gyenge bátorítás ez a nagyfejűek részéről.
A parancs szerint be is kellene magunkat ásni, de erre senki még csak nem is gondol. Egyrészt mert egyetlen embernek sincs meg már az ásója, azokat még a boszniai harcok idején mind elhagyta, s azóta nem pótolta senki, másrészt pedig, és ez az igazi ok, azt mondogatják a bakák, amikor a beásásra parancsot kapnak, hogy úgyis tovább szaladunk. Mert hiába, ez az általános, biztos meggyőződés úgy a tisztek, mint a legénység között. A szenvedés, a nyomor, a rongyos életért való rettegés a tiszteket és a legénységet úgy összekovácsolta, az örökös együttlét úgy eltüntetett minden különös válaszfalat, hogy egymás felfogását, gondolkodását, véleményét eltitkolni lehetetlen. Fáradtak, betegek, elcsigázottak az emberek s hozzá kevesen is vagyunk. Nem bízik itt már senki sem a sikerben. Ezért nem is ás senki, mindössze egyesek köveket raknak a fejük elé, de csak a fejük védelmére. Így áll a helyzet december 3-án éjfél tájon.
Itt tanakodunk, vitatkozunk egyöntetűen az egyik kukoricaszár rakás mögött, amikor híre szalad, hogy megjött a train. Eleinte nem is hisszük. De a hihetetlen hír valónak bizonyul, tényleg itt van a menázsi. Ennél kellemesebb, nagyobb meglepetés alig érhetett volna bennünket. Hosszú idő óta először történt meg ez a példátlan eset, hogy éjjel táján, friss meleg ételt kapunk. Ez már a Lakatos érdeme, én azonnal ki is emelem ezt. Én voltam mellette, hogy ezen állást elnyerje, s kijelentem, hogy ahogy a rajvonalban sem csalódtunk Lakatosban, úgy a trainnél sem fogunk stb. Krausz ezen megállapítás ellen morog, azt mondván a többi közt: „az új seprű jól seper, Lakatos úr fél a berukkolástól”. Mindegy, fődolog, hogy kitűnő, forró és puha gulyás kerül a csajkákba, s ami mindent felülmúl, az az a tény, hogy minden egyes ember egy egész kenyeret kap. Egy egész kenyér! Micsoda újság, micsoda ismeretlen boldogság ez! A bakahumor erre is talál kádenciát: „Azért kaptunk ennyi ennivalót, hogy jobban bírjuk a futást!” – mondják a fiúk. A végtelenül elszomorító valóság pedig az, hogy 600 emberünk hiányzik, ezért kapott mindenki egy egész kenyeret. Ha csak sejtettük volna is ekkor, hogy ez volt az utolsó rendes menázsink Szerbiában. Nem sejtettük. De a bakáknak igazuk lett, hogy „jobban bírjuk a futást”.
A jóllakottság érzésében mindjárt másképp látjuk a világot, valahogy nagyobb lett a reménykedésünk. Várjuk minden pillanatban a szerbek támadását, ezt egész biztosra vesszük. Helyzetünket kínosan kétségessé teszi azon tény, hogy a tőlünk jobbra levő v. Wieden-féle Landsturm Brigadéról még nincsen semmi hír, ugyanígy vagyunk a tőlünk balra levő 14. Brigadéval is. Bár tőlünk balra szinte reng a föld, úgy szólnak az ágyúk, a fegyverek és kézi bombák, de a 14. Brigadéval nincs összeköttetésünk, s így a mi III. Brigadénk az ő állítólagos 800 emberével és ami a legrosszabb, fedezetlen oldalával még mindig a szerbek közé mélyen beékelve sorsára van hagyva. Azután tőlünk balra a Goiginger Divízió rettenetes, őrületes harcot vív, s úgy fest a dolog, mintha ott is a mieink hátrálnának. Mire fogunk itt virradni? Mindenki meg van győződve, hogy ha a szerbek támadnak, akkor a mi elcsigázott, félig demoralizált, s hozzá kis erővel rendelkező Brigadénk hátrálni lesz kénytelen. Ilyen auspiciumok között várjuk a reggelt.
Úgy éjfél után fél két óra tájban megérkezik a 15. század. Áll pedig 15–16 emberből, Langer főhadnagyból, Harsányi hadnagyból. Ez a század már javában „rückzugolt” ott valahol hátul, a támadás alkalmával szétrebbentek ott lent a völgyben, s azután elindultak hazafelé. Egyesek azonban meggondolták magukat, visszajöttek s most itt vannak. Tehát nem kerültek fogságba, ahogy egyesek hitték. Langert nagyon nehéz is lenne elfogni. Egyébként már Bilek óta a 15. század a leggyengébb, a legfegyelmezetlenebb, Németh volt állandóan a parancsnoka.
Erősen hideg van. Reggel felé szigorú parancsot kap a III. Brigade: „Ma hajnalban, a világosság beállta előtt, menjenek át a Brigade csapatai ellentámadásba és űzzék vissza az ellenséget!” Mindössze ennyi. Csak éppen „az utolsó emberig” hiányzik belőle. Ellentámadásba 4–5 ezer ember helyett 800-zal, s hozzá fedezetlen szárnyakkal. Csak úgy fejjel neki a falnak. De a parancs, az parancs. Ellentámadás lesz, morogják mindenfelé. Majd csak lövöldözünk, de nem sprungolunk, ha nem muszáj, mondogatják egymás közt a bakák.
Lassan egészen megvirrad. Úgy nagyjában lehet már tájékozódni, csak a sűrű köd borít még be mindent, az égbolt ellenben egészen tiszta. Dideregve kémlelünk mindenfelé. Nem messze ide hozzánk van egy kerítés, félig kukoricaszárból, félig meg karóból. Ezen kerítés mellett heves kézmozdulatokkal három törzstiszt vitázik. Az egyik Rizetti alezredes, a híres 46-osok derék parancsnoka, hosszú, szikár testén egyszerű rövid bakaköpeny, kezeit ennek zsebeiben tartva, lekonyult fejjel hallgatja Schwanda alezredes, az ideiglenes brigadéros fejtegetéseit, aki szokásos kéz-láb gesztikulálásaival magyaráz valamit. A harmadik törzstiszt Kopfstein őrnagy, a 30-asok parancsnoka, aki hangosan kiabálva ide-oda topog, mérges, szinte dühös, egyre sinfel és sinfel, mialatt botjával nagyokat csapkod a reggeli friss levegőbe. Különben is Kopfstein híres arról, hogy rengeteg konyakot, rakiát iszik. Ez a három úr éppen a most megindítandó reggeli támadásunkat beszéli meg.
Közben egészen reggel lesz, lassan oszlik a köd, s ahogy előttünk is felszalad, abban a pillanatban egyszerre villámcsapás módjára megszólalnak a szerb fegyverek. Főleg a jobbszárnyunkon lesz igen heves a tüzelés, ugyanitt felhangzik a szerb „Napred!” is. Mindez olyan hirtelen jön, hogy alig jutunk lélegzethez. Tehát a szerbek megelőztek bennünket a támadásban. Talán jobb is ez így.
A három törzstiszt erre gyorsan elválik egymástól. Rizetti ott marad a kerítés mellett, Kopfstein előre szalad hozzánk a temető előtti dombra, ahol a mi 37-es bakáink hasalnak kézzel összekapart földbuckáik mögött, s hősiesen állják a tüzet. Két géppuskánk is be van állítva a temetőre, ugyanitt van a 30-asok két gépfegyvere is a mi soraink mögött. Szóval négy géppuskával rendelkezünk, ami igen nagy erő, ha ellenséges ágyúk nem avatkoznak be.
Maga Schwanda alezredes ezalatt hátrafelé szalad azon szerb viskóba, ahol pár emberből álló Brigadestabja van. Mint ismeretes, Klemm vezérkari százados a 881-es hegyen lefolyt híres harcok után elhagyta a Brigadét betegség címén. Úgy látszik, hogy jó orra volt. Szegény Schwanda! Itt már úgy sincs mit rendelkezni.
Közben megdörrennek a szerb ágyúk is. Ugatva kattognak a csujesek géppuskái s ropognak a fegyverei. Egyszerre becsap közénk az első ellenséges srapnel, azután jön a 2., majd a 3. Főleg a mi bakáink balszárnyát vereti. E helyen embereink közül egyesek nem képesek fedezék nélkül a rettenetes tüzet kiállani, felugrálnak s hátrafelé szaladnak. Ezeket mások is követik. Súlyos, emberileg le nem írható percek következnek. Sebesültek, halottak. Harsányi tartalékos hadnagy ezúttal vitézül viselkedik, de nem segít itt már semmi. Jobbról szakadatlanul napredoznak, ott kézitusa járja, amelybe sűrűn dörrennek bele a komitácsi kézi bombák.
Szerb tüzérség vonul az első világháború előtt
(Kemény Gyula hagyatékából, Kincses Károly jóvoltából)
Óriási a zaj, alig értjük meg egymás szavát. Mi lesz itt? Csak be ne kerítsenek bennünket.
Nem messze előttem egy nagy fatuskó mögött térdel Kopfstein őrnagy, s őrült izgalmak között ordítja bele a zajba az ugyancsak vitézül kitartó Przybill századosnak: „Herr Hauptmann Przybill aushalten, ausharren bis zum letzten Mann!” Egyre ezt ordítozza az a rakiás hang. Majd ezután pár perc múlva ugyanez a Kopfstein lengyel nyelven kezd el kiabálni valamit az előtte hasaló 37-es rajvonal felé. Erre a lengyel kiabálásra a mi sorainkban levő 30-as géppuskások összerakják, majd vállukra veszik gépfegyvereiket és se szó, se beszéd, hátrafelé kezdenek szaladni. Nekik szólt tehát az őrnagyuk lengyel nyelvű kiabálása. Egyszerre maga Kopfstein is kiugrik a fatuskó mögül s szalad hátrafelé. Mindezt látja és érti is az ugyancsak lengyel származású Przybill századosunk, s most már ő kiabál Kopfstein után ilyeneket: „Wohin gehen Sie Herr Major?” „Wohin laufen Sie Herr Major?” Mindent elnyel azonban a fegyverek ropogása, a srapnelek csattogása. Ez volt ama „bis zum letzten Mann”. A valóságban Kopfsteinnek csak a gépfegyverei voltak itt, ez igaz, de viszont ő volt a parancsnoka ennek a vonalnak. Másrészt egyetlen gépfegyver elvesztése nagyobb kár, nagyobb felelősséggel jár, mint akárhány emberé. Hisz ha mi ellenséges géppuskát zsákmányolunk, az még a „Hőfer”-ben is benne van.
Ezalatt a bokrok védelme alatt mindenfelől szerb katonák másznak fel, közvetlen közelből recseg, ropog a rengeteg sok pa-ku. Bakáink sora meginog, egyenként kelnek fel s bujkálva vonulnak visszafelé. Egyesek elbuknak, majd véresen feltápászkodnak, s tovább igyekeznek menteni olcsóra taksált életüket, míg mások meg örökre fekve maradnak a bokrok között. Mindenki megindul visszafelé, lehetőleg elszéledve, hogy így kisebb célpontot mutasson. Mi is kiugrunk a kukoricaszár mögül és legényemmel háztól házhoz, fától fához szaladva igyekszünk a zenebonából kijutni. Csak most az egyszer segítsen ki innen bennünket az Isten, ezt gondoljuk. A segélyhelyet a sebesültekkel, betegekkel együtt még sötétben, pár órával ezelőtt, messze hátra küldtem, nehogy megismétlődjék a tegnap reggeli kínos hátrálás.
Mindenki előre tudta, hogy mi fog itt ma reggel bekövetkezni. Mindenki tudta, csak a vezetőség nem, mert ezek a messze hátul nagy kényelemben ülő urak hosszú heteken át sohasem tartották érdemesnek, hogy az itt elől életre-halálra szenvedő katonákat csak egyetlenegyszer is meglátogassák és szemtől-szembe lássák. Ha csak egyszer is kijöttek volna ide közénk, akkor talán soha nem következett volna be ez a szégyenteljes esemény, mert talán véletlenül mégis akadtak volna karakteres emberek, akik a tapasztaltak, látottak után, inkább állásukat dobták volna oda, hogysem hóhérszerepre, ok nélküli tömeggyilkolásra vállalkoztak volna. Ha Klemm vezérkari százados, aki mindent látott, azért ment el, mert látta előre a katasztrófát, akkor derék, karakteres férfiú, s büszke lehet cselekedetére.
Következő rész: Hát ilyen a Rückzug?
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
