„Előbb még asszonyra áhítozó bakahullák…”

2020.01.20. 07:31 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 22. rész

A Bejlevina magaslat elfoglalását követően, 1914. november 12-én hajnalban megindul katonaorvosunk alakulata a Valjevo felé hátráló szerbek után. Egyik havas hegytetőt a másik után másszák meg. A nagyváradi 37-es zászlóaljnak kell elfoglalni az erősen megszállt Glavica magaslatot, ahonnan minden mozgásra azonnal géppuska tűzzel reagálnak. Ezt követi a Visoka. A szakadatlan előrenyomulás közben Valjevo felől menekülő szerb gyerekekkel, öregekkel és a bakákat lázba hozó nőkkel is találkoznak…

Valjevó elfoglalása, 1914. november 16.

Lezajlott tehát még a Romanija Planinainál is súlyosabb emlékű bejlevinai ütközet. Rettenetes éjszakák voltak! Óh, azt a zűrzavart, a borzalmas órákat a sírig sem felejti el soha az, aki át, illetve túlélte. Túl vagyunk rajta. Amikor a hajnali ködben előre csúsztak elcsigázott csapataink, akkor már nyomuk sem volt a szerbeknek. Így elmaradt a bejelentett hajnali roham. A szerbek Valjevó felé hátrálnak.

[1914.] november 12-én hajnali reggelen esőben, sárban, csuromvizesen, két éjjeli álmatlanságtól és az izgalmaktól elcsigázva indulunk meg a szerbek után. Pedig szentül hittük, hogy a súlyos veszteségekkel járó bejlevinai ütközet után legalább egyetlenegy napra megállunk. Az elviselhetetlen időjárás, a feneketlen sár, az országutak, az élelmezés hiánya, ágyúink lemaradása a legénység súlyos testi fáradalmai, meg azon végtelen szomorú látvány, hogy majd minden embernek rongyos a cipője, igen soknak lába ujjai kilátszanak a rongyos bakancsból s félmeztelen tagjaikat hullákról leszedett véres rongyokba csavargatják s úgy jönnek, éheznek, harcolnak és halnak hősi halált. De, ha ezen szubjektív, ott messze hátul a meleg vezérkari szobákban nem érzett panaszok, jelentések süket fülekre is találnak, még akkor is van két körülmény, amely azt parancsolja: eddig és ne tovább. Ez a két körülmény pedig: nincsen már elég muníciónk és igen kevés a legénység. A muníció nem jöhet utánunk a folytonos vorwärts miatt, a legénység pedig megbetegedve, sebesülve, avagy halva lemaradozva. Az emberanyag pótlásának hiányát ugyanaz okozza, mint a muníció hiányát. Pedig egyre bíztatnak bennünket: jönnek a menetszázadok, jön bőven kenyér, lesz só is, cipő is, ruha is, csak pár napi türelem. De ez a sok szép ígéret csak ígéret marad. Amíg előrerohanunk, amíg az utánpótlási vonal ebben az országút és vasút nélküli országban egyre hosszabb és hosszabb lesz, addig minden csak ígéret marad. Hanem hová fog ez vezetni? Hogyan fog ez végződni?

Menetelünk a félig fagyos sárban, az előttünk fekvő magaslatok fehérlenek a hótól. Elérjük a 961 méter magas Zeleniket. Miután ellenségnek nyoma sincs rajta, megyünk tovább.

Ma találkozunk először magukkal is tehetetlen bentlakókkal, akik már nem tudtak elmenekülni. Egyik viskóban öreg szerb házaspár melegszik a nyitott tűznél. Miután éppen itt félórai pihenőnk van, mi tisztek is behúzódunk a tűz mellé. Kérdezgetjük a két öreg szerbet, de nem akarnak tudni semmiről sem. Visszavonuló szerb csapatot nem is láttak. Ugyanekkor bakáink hóval elborított, félig megfagyott szerb sebesült katonát cipelnek be hozzám. Véletlenül akadtak rá kint a szabadban. A szerb házaspár lélegzetét visszafojtva várja a történendőket. Felélesztem, bekötözöm a szerbet s a tűz mellett köztünk szorítunk neki helyet. Ekkor érdekes jelenet következik. A szerb asszony hangos sírásra fakad, s most már bőbeszédű lesz mindkettő s előadják, hogy bizony a szerbek errefelé vonultak vissza, hogy itt nem messze vannak a lövészárkaikban, s hogy az ő egyetlen fiuk is ott van a sáncokban. Leírja előttünk fiának külső alakját s arra kér bennünket, hogyha elfogjuk, ne öljük meg. Olyan megható ez a siránkozó öregasszony.

Altiszt jön jelenteni, hogy a szemben levő hegyen nagy gyorsasággal dolgoznak a szerbek. Kimegyünk megnézni. Tényleg a havas Orovicka planinán hangya szorgalommal forognak a szerbek és szórják a fekete fagyos földet ki a hóra. Sáncokat ásnak ezen az 1070 méter magas kopár dombon. Megy az értesítés a tüzéreknek. Csakhamar megjelennek az apró lovakra felrakott kicsike ágyúink. Négy darab kis spricni ez, a III. Brigade (dandár) egyedüli tüzérsége, amely minden harcban velünk van. Bár vannak még a Brigadenak modern és nagyobb ágyúi is, de azok soha sincsenek itt, még egyszer sem lőttek. Bakáink nagyon szeretik ezeket a kis spricniket, avagy kanmacskákat, ahogy őket elkeresztelték. Örömmel segítenek embereink bármit is cipelni a tüzéreknek. Régi-régi rendszerű ágyúk, az elsütésnél bakkecske módjára magasra felugranak, ezért nehogy meglógjanak, kötelekkel tartják őket bakáink. Tüzéreink gyorsan dolgoznak. Beállítják a spricniket, s azután mind a néggyel beletüzelnek a dolgozó szerbekbe. Várjuk a hatást. Hanem a szerbek nem engedik magukat zavartatni. Mintha mi sem történt volna, dolgoznak tovább. Pedig közel estek hozzájuk a mi apró gránátjaink. Újra és újra tüzelnek ágyúink, mialatt mi egész tömegben nézzük ezt az érdekes játékot. Ágyúink jobb szárnyán öreg tüzér trombitás magyarázza a tüzéri tudományt a körülötte álló bakáknak.

Egyszerre csak észrevesszük ám, hogy a szerbek is valami nagy ágyúfélét kezdenek mozgásba hozni. Erre két kis ágyúnk azonnal ezt a szörnyet kezdi lőni. Kis gránátjaink jobbra-balra csapnak le a szerb ágyú mellé, de azért a szerb tüzérek nyugodtan tovább dolgoznak. Mintha kis egér piszkálná a medve talpát, olyan itt az arány. Hanem ekkor nagy puffanás, majd rá félelmetes döngés hangja tölti meg a levegőt, s rá pár pillanat múlva eget rázó csattanással zuhan bele az első 15 centiméteres csujes gránát pont a trombitás csoportba. Az öreg nagy bajuszú trombitás halva fekszik darabokra tépve, mellette még párat roncsol meg az ellenséges gránát.

Szerb löveg az elsütés pillanatábanSzerb löveg az elsütés pillanatában
(Forrás: https://www.pinterest.de)

A mi kis kanmacskáink sem hagyják azonban magukat. Tovább piszkálgatják ellenséges társukat, amely öt perc múlva újra ide röpíti rettenetes magját. A negyedik után azonban már a mi kis ágyúink is kénytelenek a csatateret nagy ellenfelüknek átengedni, maguk pedig leszaladnak a völgybe, míg mi meg visszahúzódunk a szerb házaspár kunyhójába. De itt sem maradhatunk, mert a szerb 15-ös pont ezt veszi most tűz alá. Az ott maradt szerb házaspár nagy sikongatásba kezd, amire három bakánk felmegy értük és levezeti őket hozzánk. A szobában csak a sebesült szerb baka marad. A házaspár siratja a mi friss sebesültjeinket, s hangosan átkozza Petár királyt. Lassan végre is csend lesz. Abban bízunk, hogy egész éjjel itt fogunk maradni. De ember tervez!

Egy mindenkor kellemetlen Brigade ordonánc érkezik hozzánk a következő paranccsal: „A 37-es zászlóalj ma délután pont fél négy órakor frontális támadást intéz a Glavica nevű magaslat ellen, ugyanekkor a 46-os és 18-as zászlóaljak oldaltámadást intéznek a magaslaton esetleg állást foglaló szerbek ellen. Elővigyázatosság ajánlatos.” Erre nincs mit szólni, csak morgunk, hogy már megint stb. Némi reményt nyújt a parancs arra, hogy talán nincsenek is ott szerbek, ahová nekünk támadásra kell menni.

Ameddig a szem ellát minden hófehér, a repülő madár is azonnal feltűnik. Megindulunk felfelé a hóban. A 16. század megy legelöl, előtte haladunk mi tisztek valamennyien, s hallgatjuk Przybill százados méltatlankodásait a vezérkar lelketlen és tudatlan intézkedései ellen. Örömmel adunk neki igazat. Felérünk a dombtetőre, amely a Glavicát eltakarja. Azonban alig dugják ki fejüket a híres Mátyássy szakaszvezető parancsnoksága alatt előre küldött bakáink, amikor minden irányból megszólalnak a szerb géppuskák, s végigseprik a domb peremét. „Nieder, nieder! Nem niederolsz le, az anyád!” hangzik mindenfelől. Hasalunk a hóban. Közvetlen felettünk húznak el a suhogó gépfegyvergolyók. Végre is elcsendesednek. De elgondolható, hogy hogyan mered felénk onnan túlról minden puskacső, hogyan figyelnek azok odaát.

Szerb géppuskásokSzerb géppuskások
(Forrás: https://serbien.wordpress.com/)

Ekkor mi tisztek egyenként előre csúszva nézzük meg a terepet. Szemben van velünk a rengeteg sánccal, drótakadályokkal megerősített Glavica magaslat. Közöttünk és a Glavica között mély és széles völgy terül el. Sehol egy fa, egyetlen bokor. És ezeken a sima, hófehér területeken leereszkedni a völgybe, s onnan meg felkapaszkodni a meredek Glavicán, fel annak majdnem a tetején levő sáncokig és mindezt frontálisan. Hiszen ezt világossal megkísérelni egyenlő az öngyilkossággal. Ki maradna itt életben? Hát van erről fogalma a telefonban hősies magatartású vezérkarnak? Aligha. Ekkora lelketlenség még sem lakhatik bennük. Lázongunk, dühöngünk. Przybill viszi a szót. Rávesszük Németh százados parancsnokunkat, hogy jelentse a fenti helyzetet telefonon a Brigadenak. Azonnal meg is teszi. Megjön azonnal a telefonválasz: „A kapott parancs végrehajtandó, különben is az ellenség alig lesz már a Glavicán, legfeljebb visszahagyott utóvédjei.” „Honnan tudják. Jöjjenek ide, ne mindig ott hátul drukkoljanak. Könnyű ezeknek a hősöknek ott valahol hátul. Mi sem hazudunk stb.”. Ezek s hasonló elkeseredett nyilatkozatok hangzanak el a gyűlölten fennhéjázó vezérkar ellen. Közben Németh a mi unszolásunkra azt válaszolja a Brigadenak, hogy semmiféle felelősséget a bekövetkezhető eseményekért nem vállal. Most azután mi lesz?

A fél négy veszedelmesen közeledik. Várakozunk. Rövid idő múlva jön ám a 46-osok híres alezredese Rizetti, aki az egyidejű oldaltámadás vezetésével van megbízva. Őt küldte ki a Brigade felülbírálni a 37-esek jelentését. A hős Rizetti alezredes bátran felállva, egész alakot mutatva megy előre terepszemlére. Ahogy hosszú alakja megjelenik a hóban, azonnal fegyvertüzelés támad, megszólalnak a géppuskák is Rizettire és környezetére célozva. Rizetti nem hagyja magát, nyugodtan végignézi a terepet s azután hozzánk jőve leguggol a hóba s ő is leadja jelentését a Brigadenak. Halljuk, hogy mindenben nekünk adott igazat a telefonjelentésében.

Pár perc múlva valami Hampel nevű hátizsákos, úgynevezett dem Generalstabe Zugeteilter Oberleutenant jelenik meg köztünk. Őt is a Brigadekommandó (dandárparancsnokság) küldte ki. Előadjuk neki a helyzetet Rizetti is bíztatja, hogy csak nézze meg főhadnagy úr van-e ott ellenség. Megteszi. Őt is golyózápor fogadja. Elnézem ezt a 22–23 éves gyerekes arcú főhadnagyot, aki konstatálni van hívatva annyi öreg katona igazát. Csak azért, mert Zugeteilter. Hampel megy vissza a Brigadehoz. 20 perc múlva rá Klemm vezérkari százados, a Brigadekommandó esze, telefonál nekünk 37-eseknek, hogy a tervezett támadás egyelőre elmarad, közelebbi parancsok pedig következnek. Így menekülünk meg egyelőre a biztos lemészárlástól. Így fest a háború. Min nem múlik az ember sorsa. Hány embernek kell elpusztulni csak azért, mert úgy blindre adják ki a parancsokat, mintha csak hadgyakorlat volna. Talán nem is más ez a vérontás azoknak, akik bennünket dirigálnak. Bizonyosan nem más, mert más bőrére megy.

Nemsokára hozzák az új parancsot: „A ma délutánra tervezett támadás elmarad, ellenben ma éjjel a 37-es és a 30-as zászlóaljak megkerülik jobbról a Glavicát úgy, hogy reggelre annak hátába jutva azt két tűz közzé szorítsák.” Ahogy alkonyodik meg is indulunk a nagy megkerülésre. Majdnem egész éjjel menetelünk. Keserves négy órai szakadatlan bukdácsolás után erdőkön, mezőkön át a magas hóban végre is célnál vagyunk. Tényleg majdnem szó szerint a Glavica hátába kerültünk és mindez egyetlen veszteség nélkül.

13-án egész nap lapulva húzódunk meg a hóban. Éjszaka újabb parancs szerint a 37-esek fele azonnal menjen a Glavica ellen támadásba, hogy így a 30-asokon könnyítsünk. A 13. és 14. századok mennek. Itt vannak ugyanis a legfiatalabb, de legderekabb századparancsnokok is, Pirschl főhadnagy és Czeglédy tartalékos zászlós, aki első hőse a zászlóaljnak. A segélyhelynek is két részre kell oszlania. Bár nekem kellene a zászlóaljparancsnoksággal maradni, mégis én megyek el a 13. és 14. századokhoz. Örül az ember, ha Krauszék borgőzös társaságát nem látja.

14-én éjjel és egész nap szakadatlanul tart a harc a Glavicán. A szerbek hősiesen védekeznek. Tudjuk, hogy ezek már csak utóvéd harcok, de éppen ezek szoktak a legelkeseredettebbek lenni. Csak géppuskák és fegyverek harca volt ez, de az egyéni bátorság annál inkább lehetséges kidomborításával. A szerbeket rajtunk kívül a Goiginger-féle Divízió is szorítja. A minden oldalról való nyomásra adták fel jól kiépített állásaikat. A mi két századunknak 31 sebesültje s 11 halottja volt a glavicai harcokban. Itt temettük el a szilvafák alá az erős, magas termetű Kacsura nevű szakaszvezetőt is, aki arról volt nevezetes, hogy a montenegrói ismeretes, gyors hátrálások alkalmával egyik altiszt társával egyetemben a mi Basel Aurél századosunkat szokta a hónaljánál fogva, szinte a levegőben lógatva, hátra felé menteni. A súlyos sebesülteket, 12 embert, két szanitéc katonánk felügyelete alatt az egyik házban hagytuk vissza, hogy ezek etessék, gondozzák, kötözzék őket addig, míg valahogy el nem szállítják őket. Ezeket is itt kellett hagyni, s szaladni a zászlóalj után, nehogy lemaradjunk a segélyhellyel. Hogy kétségbe voltak esve, amikor elbúcsúztunk ezektől a szerencsétlenektől. Azt tudakolták, hogy értük jön-e valaki, elviszik-e őket, nem véreznek-e el stb. Hátha csak sejtették volna is későbbi szomorú sorsukat.

November 15-én egész nap a sáros, fagyos országút félén marsolunk. Elterjedt köztünk a hír, hogy Valjevóba megyünk. De honnan veszik mindezt a bakák? Útközben szomorú látványban van részünk, egész kocsisorok jönnek velünk szemben. Némelyik szekérbe tehenek, borjúk vannak befogva, de a legtöbbjét asszonyok, gyermekek húzzák. Még a házőrző kutyák is be vannak fogva. A mögöttünk üresen hagyott szerb falvak lakói jönnek vissza. A szekerek, kézi kocsik, az asszonyok háta mind-mind az elcipelt holmikkal van megrakva. Az egész család apraja, nagyja a rúd mellé van befogva.

Szerb menekülőkSzerb menekülők
(Forrás: https://serbien.wordpress.com/)

A gyermekek, meg az öreg emberek és a vén asszonyok nagyokat köszönnek nekünk, míg a szemrevaló leányok, asszonyok kendőikkel takarják el úgyis félre fordított arcukat a bakáink szeme elől. A fiatal asszonynép láttára az arcok azonnal felderülnek. Mindent feledve, akárcsak a hadgyakorlatra marsolnának, víg, pajkos, erősen pikáns megjegyzésekkel s jellegzetes kézjelekkel, mindent jelentő fogásokkal üdvözlik az asszonyokat. Az éhes, nagyon is éhes bakatekintetek vissza-visszafordulnak utánuk. Órákon át folyik a vita a fehérnépekről. Nincs ennél jobb ízű, hálásabb, de annál kegyetlenebb téma. Óh, azok az asszonyok! Mit nem adnának értük ezek a sír szélén álló sáremberek!

Délután négy órakor minden harc nélkül szálljuk meg az Osijanj ¤507. dombot. Ezzel szemben fekszik a hatalmas hegyláncot képező hóval bontott Visoka ¤538 nevű hegység. Rajta minden elképzelhető irányban az ügyes szerb lövészárkok hálózata húzódik a megfelelő drótakadályokkal. Pontosan úgy fest, mint a hírhedt Bejlevina. Csak az meg ne ismétlődjön még egyszer. De lehetetlen is, hiszen a zászlóalj nem tesz ki már két századot sem.

Az Osijanj tetején vagyunk. Szemben van az említett Visoka, a kettő közt mély völgy terül el, amelynek fenekén a Jablanica nevű patak folyik. Embereink úgy, ahogy vannak, lerogynak a fagyos sárba, hóba s már alusznak is. Hisz november 10-e óta tart ez az előrerohanás, már lehetetlen tovább bírni. Lehetetlen! Itt csak megállunk, pihenünk és egy hét óta egyetlen egyszer csak jól lakhatunk már?

De a sors kegyetlenül kegyetlen velünk szemben. Még ki sem fújjuk magunkat, már is a következő írásbeli parancsot kapjuk: „A Visoka hegyen a szerbek valószínűleg még egyszer megpróbálják védeni Valjevót. A III. Brigade ma éjjel meg fogja támadni az ott levő szerb sáncokat és „laut Div. Kommando Abfertigung ist Visoka noch heute unbedingt zu nehmen”. Tehát Visokát még ma éjjel el kell foglalni s hozzá még okvetlenül. „Visoka unbedingt zu nehmen” Istenem milyen könnyű is ezt kimondani! Talán még könnyebb elrendelni. És ha kezünkben lesz a Visoka reggelre, akkor ki foglalta el? Az 50. Divízió (hadosztály), a III. Brigade (dandár), x.y. generális. És azokról az elhagyott, szomorúan bizonytalan sorsukra hagyott sebesültekről ki gondoskodik. Senki. Lemaradoznak. Akár az előbb még asszonyra áhítozó bakahullák.

Nincs itt segítség. Menni kell. „Auf! Auf! 37. előre!” – hangzik mindenfelé. Szinte a szó szoros értelmében rugdosva, fegyvertussal lökdösve kell a halálra fáradt embereket a földről felkelteni. Akár az állatokat. Van nagy káromkodás, morgás. Nagy az elkeseredés. Azután kijelölik az irányt csak úgy a csillagok után. Kijelölik az elsőnek támadókat. A vakmerően bátor Hofmeister tartalékos hadnagyra esik a sors legnagyobb súlya. Ő megy századával legelöl, messze előre. Sötét van. Megelevenedik az Osijanj teteje. Súlyos terhük alatt halálra fáradt testükben meggörnyedten vonszolják magukat bakáink. Ezek az emberek, mintha már nem is éreznének, mintha már nem is élnének, csak élettelen bábuk módjára mozognak arrafelé, amerre hajtják, terelik őket. Ezeknek mindegy már. Csak mi tisztek nézünk át elszoruló szívvel a Visokára. Lemenni a mély völgybe, onnan meg újra fel. Esünk-kelünk a síkos, gödrös domboldalon.

Elérjük a Jablanica vizét, nincsen rajta híd. Az Isten minden szentjét, az egész rokonságát, az anyákat sem hagyva ki, végig káromolják az emberek, mielőtt a vízbe bele mennének. De nincs más választás, mint átgázolni. Azután megindulunk felfelé, közben izgatottan figyelünk előre, hogy mikor kapja az előttünk 200 lépésre kapaszkodó Hofmeister-féle század az első tüzet, hogy mikor kezdődik a harc. Vagy talán eltévedt volna Hofmeister? Már reggel fél 3 van. Az estétől mostanig szakadatlanul mászunk és 3 órakor egyetlen lövés nélkül bent vagyunk az első szerb sáncokban. Tehát nincsenek itt szerbek. Boldogan halljuk, hogy a szerb haderő visszavonult és ma, 16-án reggel Valjevót is kiürítették.

Itt a sáncokban, a fagyos földre heveredünk, vagy inkább rogyunk le. Boldog Isten! De rettenetesen elfáradtunk. Ki, ahol leroskadt, azon helyzetben el is alszik. Horkol, szuszog itt mindenki. Némelyiknek a nehéz zsákja a hasán van, még sem ébred fel, avagy fordul el. Így maradunk 16-án reggel 7 óráig. Ekkor felvernek bennünket. Újabb parancs szerint a III. Brigade a Valjevó melletti Lelicre vonul, kivéve persze a 37-eseket, akik oldalbiztosítéknak az Ugristje nevű magas hegyre mennek állást foglalni. Mi lesz erre? Valóságos lázadás. „Megint a 37? De látszik, hogy nincs itt Balogh Sándor.” – mondja mindenki.

Következő rész: „Igen nagy, nem is remélt meglepetés ért…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr6615417352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról