Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 15. rész
1914. október 21-én a boszniai Romanija Planina hegyláncon védekező szerbek ellen indított támadás során teljesen kaotikussá válnak az események. A támadó csapatok egymásra lőnek, összekeverednek, majd a saját tüzérség is tűz alá veszi őket. A segélyhelynek újra sok dolga akad. Balogh Sándor őrnagy, a nagyváradi 37/IV-es zászlóalj parancsnoka is súlyos sebesülést szenved. A másnap viszont fordulatot hoz…
Ahogy az első öt–hat perc elmúlik, az elől levő 37-es bakáink kezdenek magukhoz térni, kezdik felvenni a harcot s a végtelen pa-kuk közé beledörögnek a mi fegyvereink is. Eleinte csak „E” felé lövöldöznek, de amikor „H” irányból is tüzet kapunk, akkor ezen irányba is megindul a harc. Megkezdődik a rettenetes erdei hangverseny. Olyan érzésünk van, mintha bekerítenének.
Dr. Kemény Gyula vázlata a helyzetről
E válságos pillanatokban hátulról rohamra jön egy csapat 33-as, élén valami Hoszpodár nevű századossal. „Direkció utánam! Schwarmlinie!” – hangzanak a százados parancsai, pont reánk rohannak. Ahogy hozzám ér Hoszpodár, rákiáltok: „Te, te nem innen, hanem jobbról lőnek olyan erősen!” „Honnan? Onnan?” – kérdezi s máris jobbra fordítja bátor csapatát és elrohan „H” irányba.
Micsoda hihetetlen zűrzavar ez!
Ez alatt minden irányból kezdenek bakáink csúszva-mászva, bokortól bokorig ugrálva előre kúszni és csak úgy találomra tüzelnek bele „H” és „E” irány felé az erdőbe. Mindez csak pár percig tart így, amikor „B” irányából egyszerre úgy megszűnik a tűz, mintha elnémították volna. Ugyan mi történhetett ott?
De itt van a másik meglepetés is. Egyszerre ugyanis balra tőlünk és előttünk a hegy oldalán a völgy felé, amerre a 30-asok mentek „B” irányból rettenetes újabb fegyvertüzelés indul meg. Erre a bokrok, fák, kövek mögött lapuló 37-esek és 33-asok most már ezen új irányba tüzelnek, csak úgy vakon bele a sűrű erdőségbe. A fegyverek rettenetes ropogása, gépfegyverek kattogása, a szerb bombák hatalmas dörrenése, az ordítva kiadott vezényszavak, a sebesültek jajgatása vegyül itt össze egyetlenegy hangzavarrá, s mindezt a borzalmas koncertet többszörösen visszhangozza az erdő. Lehetetlenség, képtelenség csak megkísérelni is ezt a kavarodást, amely itt tombol, hűen visszaadni.
Órák múlnak el és dél lesz, amikor végre mindenki tisztán kezd látni, amikor végre magunkhoz térve, csapataink a helyes irányba indulnak meg. Hanem még hátra volt a feketeleves, az igazi meglepetés. Egyszerre ugyanis gránátok, élesen süvítő srapnelek kezdenek közénk csapkodni. Ez a meglepetés jár csak áldozatokkal! Bakáink már rég megszokták a fegyvergolyók zizegését, de az ágyútüzet roppant respektálják. Ez itt ritka fegyver. Erre lesz csak igazi kavarodás. „Gyorsan előre, csak gyorsan!” – kiabálja Balogh, hogy kijussunk a szerb ágyútűzből. De nem óriási szerencsétlenség ez? Ugyanis később tűnt ki, hogy a saját tüzérségünk tüzelt olyan alaposan belénk. Ennyi baj egyszerre! Azért voltak gyanúsak a piros színű srapnel felhők. És később tudtunk meg sok egyéb dolgot is. Mert ha a 13. század, mint előcsapat messze előttünk megy, akkor hogy mehetett bele a főcsapat a csapdába. Amikor mi, az említett tisztek, nyugodtan megyünk a főcsapat élén, s mögöttünk zárt oszlopokban vonulnak bakáink. Mi történhetett itt ezen az esős, ködös reggelen? Mindennek meglett a magyarázata.
1. Az előcsapatként messze előttünk haladó 13. század ugyanis nem ment fel egészen a hegyre a kijelölt pontig, hanem már jóval előbb letért bal felé a legelső magasabb emelkedésen, azt hívén, hogy már célnál van. A főcsapat ellenben a 13. századot maga előtt tudván, egyenesen nyugodtan haladt fel a hegy tetejére, ahol azután a szerb–montenegróiak támadása bekövetkezett. A 13. század tévedése okozta a pánikot és zavart.
Az események vázlata dr. Kemény Gyula naplójából. A vázlaton olvasható jelölések magyarázata: E – ahol a 13. század balra letért, ami a meglepetést okozta; T – Ahol az ellenség a Balogh-féle csoportot meglepte; K – ahonnan bennünket a 46-osok tévedésből megtámadtak
2. Jobbra tőlünk jött ugyanezen időben a harmadik Brigade (dandár) előcsapata, a szegedi 46-os zászlóalj. Amikor a 46-osok a szerbek éktelen fegyverropogását hallották, azonnal támadásba mentek át, nem is sejtvén, hogy minket 37-eseket, s részben a hátrább jövő 33-asokat vették tűz alá. Ez a 46-os golyózápor kapott oldalba bennünket, ami csak azért nem lett végzetesebb, s azért szűnt meg olyan gyorsan, mert Balogh Sándor csapatparancsnok a legnagyobb golyózáporban kiszaladt a tisztásra és zászlójelekkel sikerült leinteni a 46-asokat.
3. Egy másik baj meg a korábban és rossz irányban letért 13. századot érte. Ugyanis lent balra a hegyoldalon a közeledő 13. századot tűz alá vették a szerbek. A 33-as, 37-es és részben a 46-os zászlóaljak ezt nem tudván, valamennyien fegyvertűz alá fogták a hegy oldalát, ahol pedig a 13. század verekedett, élén a páncélinges Barthtal. Ez a század két tűz közé kerülvén súlyos veszteségeket szenvedett. De az ő hibás irányú letérésük okozta a csapatok közti éktelen kavarodást s a rövid ideig tartó pánikot.
És mindezekhez járult még a sűrű köd, a szitáló eső, a sűrű erdő s azonkívül az erdei harc ama sajátsága, hogy az erdő minden zajt többszörösen visszhangozva ad vissza, ami az izgatott kedélyeket még jobban felizgatja. Nem is szólva arról, hogy megjelentek felettünk a félelmetes rózsaszínű felhőcskék, a halált hozó srapnelek felhői.
A váratlan támadás okozta pánik és kavarodás okozta azután azt, hogy a csapatok nem az előre megbeszélt módozatok szerint mentek át támadásba, ellenkezőleg, össze-vissza volt itt minden csapat keveredve a másikkal. A fődolog, hogy már nem lődöznek egymásra. A saját tüzérségi tűzből meg ki akarván jutni, mindnyájan előre törekedtünk, előre a szerbek felé. Így keletkezett azután egy önkényes rajvonal, amelyben különböző csapattestekhez tartozó bakák feküdtek egymás mellett, de így is keményen tartották magukat. Mi, 37-esek is egészen jobbra sodródtunk el.
Egész nap tartott az ütközet. Fától-fáig, bokortól bokorig, gödörből gödörbe kúsztak előre bátor bakáink. Hol itt, hol ott lángolt fel vehemensebben az erdei harc, szakadatlanul szóltak a fegyverek, dörögtek a komitácsik bombái. Mindenki ott harcolt, ahol éppen volt.
Szerb lövészárok egy magaslaton
(Forrás: www.serbiantimes.info)
Már késő este lett, amikor az ellenséges tűz lanyhulni kezdett, s tőlünk távolodni. A sötétség beálltával minden irányból felhangzik az örömhír: „Hátrálnak a csujesek! Mennek vissza a szerbek!” Csak valami csapda ne legyen belőle. A mieink óvatosan követik a hátrálókat. Késő éjjel az erdőn kívül egy gödrös, köves, tisztásra jutunk, ahol azután rendezik az életben maradt embereket, felállítják az őröket, rajvonalba helyezkedik mindenki. Előre kúszó járőreink megállapítják, hogy a szerbek megálltak, és rajvonalat képezve itt hasalnak nem messze előttünk. Tehát vigyázni! A győzelem még nem teljes!
Mindenki az apróbb gödrökben, mélyebb dolinákban húzódik meg, azoknak az oldalain, mert az alja tele van sáros vízzel. Az eső pedig egyre szakad, mindenki százszor ázott már bőrig. Így tart ez már négy nap óta. De most nem ez okoz nekünk gondot, hanem az, hogyan fog eltelni ez az éjszaka, ez a nagyon hideg, októberi esős éjjel. Vajon támadnak-e a szerbek? Lesz-e „Napred! Napred!” Ma estig ugyan mi győztünk. Mögöttünk van az annyira megerősített erdőség. De mi lesz reggelig? Hogyan fog elmúlni álmatlanul ez az újabb kínos éjszaka?
Addig is nézzük csak, hogyan festett ma a harci kép az ilyen óriási kavarodás idején a segélyhelyen, amely ma az össze-vissza támadó, egymásra lövöldöző csapatok közé ékelődött. Mert a harcok minden nyomora és fájdalma, sóhaja és nyögése itt gyűlik össze. Lássuk csak, hogy is volt!
Amikor a már részletesen leírt nagy pánik szűnni kezdett, akkor a saját tüzérségi tüzünk elől befelé szaladtunk az erdőbe, mert a süvítő golyók közel sem olyan veszedelmesek, mint a srapnelek, gránátok, s ekkor még szerb ágyútűznek tartottuk ezt, ami akkor legkevésbé veszélyes, ha az ember közel van az ellenséghez. Egyelőre egy útbevágásban helyezkedtünk el, ahol azonnal a legnagyobb tüzelés közepette megkezdődött a sebesültek kezelése.
Szép dolog hősnek lenni! Férfias bátorságot, vitézséget igényel. Szörnyű dolog az ütközet, ahol ezen erények napvilágra kerülnek. De valójában olyan hirtelen, olyan eksztázisban folyik le az egész, hogy alig lehet megfigyelni. De hogy mi az igazi háború, hogy milyen volt ama ütközet, hogy az hogyan folyt és folyik le, hogy ki hogyan viselte magát, azt igazában csak a segélyhelyen lehet látni és hallani. Mert hátrább a gyűjtőállomásokon, a kórházakban a lefolyt harcok szörnyűségeiről már nem lehet igazi képet alkotni. Csak itt a segélyhelyen lehetséges ez, ahová csúszva-mászva, nyögve és sóhajtozva, káromkodva és Istenhez fohászkodva összecsődülnek a szerencsétlen sebesültek és haldoklók. Itt tudni meg igazában, hogy ki és hol hogyan teljesítette a kötelességét. Itt vannak az igazi szemtanúk, ezek a véresen sáros, piszkos emberi roncsok.
Szakadó esőben, ragadós agyagsárban kell sebesültjeinket levetkőztetni. És mennyi van egyszerre! Szinte özönlenek, akik jönni tudnak. Egymásnak kiabálják, hogy itt a 37-es Hilfs-platz (segélyhely). Mászkálva igyekeznek a bokrok közül hozzánk jutni, hogy elvérzésüket megakadályozzák. Mennyien vannak, akiket össze kellene szedni, a bokrok között felkeresni, ide hozni. De erre sem idő, sem ember nincs. Különben is lehetetlenség most még ebben a nagy kavarodásban felkutatni az erdőt. Hány ember aludt itt el ma örökre csak azért, mert a bokrok elrejtették őket, mert már nem volt erejük felkelni, avagy segítségért kiabálni. Egyre támolyognak ide ezek a szerencsétlen sáros, véres, átázott emberformák, nem törődnek ők már a süvítő golyókkal, az újabb veszélyekkel. Kezdődik a rimánkodás, hogy kit kössünk be előbb, amikor pedig a sebe már el van látva, akkor meg az elszállításban akarja mindegyik megelőzni a másikat, s ez itt a legsúlyosabb probléma, kit és hogyan szállítsunk el. Közben meg idecsap egy-egy srapnel, közénk süvít egy-egy újabb golyó, hogy a már sebesülten fekvők újra és újra megsebesüljenek.
Négy baka sátorlapot feszít ki, s azt a fegyvereik szuronya hegyére tűzve, magasan tartják fölöttem és a velem dolgozó Balla önkéntes (medikus) fölé. Az ernyő alatt kötözzük a levetkőztetett sebesülteket. Ebből áll az egész segélyhely. Belesüppedünk a sárba, az agyag alig engedi meg lábaink kiemelését, kihúzását. A sátorlaptartó bakák a merev állásban elfáradnak és meg-megmozdulnak, amikor azután a sátorlapon meggyűlt esővíz mind a sebesültek és a mi nyakunk közé szakad, ahogy ott derékszögben meggörbülve dolgozunk.
A nagy sárban, pocsolyában állva, ülve, fekve veszik körül a sebesülten várakozók a mi ernyőnket. Dolgozunk egyre, szakadatlanul folyik a munka, mialatt körülöttünk dúl a fegyverharc s egymásra lövöldöznek a csapataink. Egyedül kell ellátnunk a 33-as, 37-es, s részben a 46-os sebesülteket is, mert itt elől csak a 37-es segélyhely dolgozik. Ráadásul a reggeli pánik kezdetekor megugrott a mellém beosztott orvos is, dr. Brünnauer (egy bécsi lengyel zsidó orvos). Jó fiú volt, de a fegyverdörgést még a hadgyakorlatokon sem igen bírta ki. Így dolgozunk három zászlóalj számára délután két óráig, amikor a 46-os segélyhely is segítségemre jön (dr. Németh). Egész napon át rengeteg sebesült ment át rajtunk, de mennyi nem is tudott hozzánk jönni. Ezekről majd a legjobb esetben azt a hírt kapják az otthoniak, hogy fogságba került.
Minden súlyos csapások között a legnagyobbat mégis az a szerb golyó zúdította a 37-es zászlóaljra, amely híres Balogh Sándor őrnagyunkat járta át. Egyszerre mindenfelől az a vészhír járta át az erdőt, hogy Balogh őrnagy elesett. Meghalt Balogh Sándor. Most cipelik az erdőben. stb. A hírre otthagyom a sátorlapernyőt, otthagyom a sebesülteket, s szaladok a jelzett irány felé be az erdőbe. Hol van Balogh Sándor? Tényleg ott vezetik lefelé a hegyoldalon. Hosszú, térdig érő inge kilóg, csupa vér, csupa sár. Ruhái összeszaggatva. Ljubits őrmester, zászlóaljkürtös s egy másik altiszt vezetik a hónaljánál fogva támogatva. Sírva öleli át fél kezével a nyakamat s azt mondja nyögve: „Látod, fiam, megöltek a kutyák. Mi lesz most veletek?” Végre a sátorlap alá hurcoljuk, s gyorsan tépjük le róla a ruhát. Sírunk mi 37-esek mind, mind, ahányan itt vagyunk. Pedig sokan vagyunk. Most látszik meg, hogy mennyire szerették Balogh Sándort ezek a véresen megtépett egyszerű bakák, akik mind azt tudakolják, hogy súlyos-e Balogh sebe, hogy megél-e?
Alig vetkőztetjük le az őrnagyot, amikor egyszerre rettenetes csattanás hangzik fel mellettünk. Az elsőt azután egy második, majd egy harmadik követi. Velőt rázó sivítással csapnak le mellénk a srapnelek, piros füstjük pont felettünk terjeng és terül szét a faágak között. Egy pillanatra halotti csend lesz. Elsőnek Balogh Sándor kezd kiabálni, bennünket kérni, hogy vigyük el innen, hogy ne engedjük itt meghalni. Én egyre kérlelem, hogy nyugodjék meg, súlyos sebét el kell látni, mert különben elvérzik stb. „Nem, nem! Gyilkos vagy! Kutyák vagytok! Engedjetek! Nem akarok meghalni! Megöltök! – kiabálja egyre, s menni, mászni akar. Lefogjuk. Hónalja alatt két oldalt erősen megragadják, s így álló helyzetben, mert leülni lehetetlen, erőszakkal bekötözöm s injekciókat kap. Baloghnak súlyos haslövése van, át van lőve a mája, gyomra s a lépe. Hiába mondom neki, hogy mi reggel óta ezen a kritikus helyen dolgozunk, hogy jobb hely, védettebb hely itt sehol sincs, hogy most már istenes, de mi volt ez itt eddig reggel óta. Végre is megnyugszik. Összeszedjük a véres rongyokat, pokróc- és köpenydarabokat, s ezekre fektetjük le a sárba. Balogh mindenáron beszélni akar az őt könnyezve körülálló 37-esekhez. Tőlem kérdezi, hogy súlyos-e a sebe? A meghatottságtól, könnyeimtől szólni sem tudok. „Látom az arcodról, hogy végem van” – mondja. S elkezd hangosan sírni, mire szem nem marad szárazon. Mind, mind Balogh Sándort siratják. Hordágyat készítünk s ráfektetjük. Négy könnyű sebesült a vállára emeli s viszik. Sírva búcsúzunk egymástól. „Isten veled! Mindig derék gyerek voltál” – mondja utoljára, s megindul a menet toronyiránt az erdőségben. Vele megy 30–35 könnyű sebesült 37-es, azonkívül az idegen zászlóaljak azon sebesültjei, akik menni tudnak. Csupa sáros, véres, sántító, nyögő embertömeg közepén hős Balogh Sándorral. A súlyos sebesültek mind itt maradnak. A jó Isten a megmondhatója, hogy mi lesz ezekkel még!
Hanem most igazában mi lesz a zászlóaljjal? Balogh volt mindennek a teste, lelke, esze. Minden legkisebb dolognak ő maga nézett utána. A legkisebb dologról is tudott. Mindenről személyesen győződött meg, mint az eleven ördög mindig, mindenhol ott volt. Szigorú, de igazságos volt, emellett ízig-vérig katona. A zászlóaljért a végsőkig exponálta (kitette) magát. Hiába dirigálta például a zászlóaljat a messze hátul meleg szobában ülő vezérkari tiszt pihenés alkalmával valami rossz helyre, pocsolyába, hiába akartak bennünket valami bolond dologba beugratni, hiába akarták a zászlóaljat még 10 kilométerrel odébb marsoltatni, Balogh Sándor személyesen verekedte ki számunkra a körülményekhez képest a legjobbat. Nem is szerették őt a nagyfejűek, de annál inkább a tisztek és bakák, akik jól tudták, hogy előbb még az ennivalójukat is Balogh Sándor kóstolja meg, hogy az öreg gondoskodik még a fekvőhelyeikről is. Ő jól tudta, hogy a bakának elsősorban enni s azután pihenni kell. Ha pedig pihen, az ténylegesen is pihenés legyen. Evés és pihenés. Akkor azután megy a baka a tűzbe. Ő volt a zászlóalj örökös napos káplárja és éjjeli bakterje. Mindig elsőnek kelt fel, s botjával már korán reggel verte a sátrakat, „Auf, ti bihari kutyák!” – volt a becéző szavajárása. Soha el nem aludtunk, soha el nem tévedtünk, soha el nem késtünk. Tiszt és baka ezekkel mind-mind nem törődött, majd az öreg s mi nyugodtan mentünk utána bárhová. Ütközet előtt pedig újra és újra elmagyarázta mindenkinek, hogy mi a mai támadás célja, kinek mi a kötelessége, s így mindenki tájékozódva volt mindenről. De legnagyobb erénye mégis a nagy bátorsága volt. Nem félt ő soha semmitől. Egy nagy kampós bottal ott szaladgált ő mindig, ahol a helyzet a legkritikusabb volt. A mai támadásnál is ez okozta a vesztét.
Balogh Sándor őrnagy túlélte a sebesülést. 1938. május 7-én a farkasréti temetőben dr. Kemény Gyula temetésén a volt cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred tisztjei vitéz Balogh Sándor, akkor már altábornagy vezetésével vettek részt.
De még súlyosabb a mi zászlóaljunk vesztesége. Tényleg mi lesz most már a zászlóaljjal, ahogy valamikor Basel százados mondta Kalinovikban, amikor reumájával elhagyott bennünket. Nincs már Balogh Sándor, elhagyott bennünket. Ha fel is épül, sohasem fogja sokra vinni katonáéknál, mert gerinces és szókimondó tulajdonságai miatt a vezérkarnak reá nincs szüksége. A vezérkari felfogás szótára nem ismeri a gerinces karaktert (jellemet), egyéni bátorság és rátermettség elbírálására pedig csak papíron van alkalma.
Még október 16-án érkezett vissza a zászlóaljhoz Szarajevóban Barth százados, aki bátor, de emellett durván erőszakos, a legénységgel igen goromba ember volt. Valóságos réme volt a bakáinak, de a tisztjeinek is. Bécsben levő menyasszonya páncélinggel látta el, ahogy nekünk elmesélte, s erősen hangoztatta, hogy az ő mellét szerb golyó át nem járja. És mindjárt az ütközet elején átszaladt Barthon a szerbek hegyes golyója, be- és kiszaladt a páncélingen s át a mellkason. Barth vezette a 13. századot, amely letért balra, mielőtt a hegygerincet elérte volna. Ez okozta az emlékezetes pánikot.
Elesett a többi közt Dénes tartalékos zászlósunk is. Fején sebesült meg a rajvonalban, de súlyos sebével minden rábeszélés ellenére elhagyta a fedett helyet, ahová társai húzták, visszafelé vánszorgott, s ekkor érte a halálos haslövés. Ott a helyszínen meghalt, elvérzett. Itt fekszik szegény Dénes kiterítve, hosszú teste belemerül a sárba, mezítelen lábairól lehúzta valaki a cipőit, lábszárvédőjét. Testét egyre mossa, áztatja a hideg októberi eső, nyitott szemei mereven bámulnak reánk. Ezelőtt pár nappal még Czeglédy társaságában énekelte Szarajevóban a vígabbnál vígabb nótákat (s fűhöz-fához szaladt, hogy a Barth parancsnoksága alá ne kerüljön, aki őt valami kitüntetésből kifolyólag leadott vallomása miatt gyűlöli. Engem is kért, hogy járjak közbe az érdekében, mert Barth őt, szerinte a biztos halálba fogja kergetni). 10–15 perccel halála előtt Hofmeister tartalékos hadnaggyal együtt hozzám szaladtak a sátorernyő alá, itt beszélgettünk. Azután szaladt vissza a szakaszához. Nem hittük, hogy ez lesz az utolsó találkozás. Ő is beleesett abba a hibába, mint a legtöbb sebesült, aki mind azt hiszi, hogyha már egyszer ő megsebesült, akkor már őt több golyó nem fogja eltalálni, akkor már ő nyugodtan mehet akármerre. Hány könnyű sebesült lesz e tévhit áldozata.
Késő délután egy idegen altiszt jön hozzám azzal a kérdéssel, hogy nem tudok-e ama asszonyról, aki orvos férjét kísérte, aki annyira félt a lövésektől, amikor az erdőségbe érkeztünk. Akkor eltűnt az erdőségben, s azóta nem tudnak róla. Férje, a bécsi lengyel zsidó orvos, mindenfelé keresteti s fél, hogy vagy meglőtték s megsebesült, vagy elfogták a szerbek. Én nem tudok róla, azóta nem láttuk. Egyébként az asszonynak mindenképpen rossz, akár az ellenség, akár a mi asszonyra éhes bakáink kezébe került.
Az utolsó napokban a sebesüléseknek sajátságos faja, az önlövések okozta sérülések is előfordultak. Az oláh származású legénység között dívik leginkább, nálunk a 14. századnál 9 eset fordult elő. Ezenkívül mennyi nem is kerül a kezeink közé. A baka veszi a komiszkenyeret, a konzervet, vagy pokrócdarabot, ezek valamelyikét a markába szorítja, s rajtuk keresztül lő bele a saját tenyerébe. A komiszkenyér stb. eltünteti, illetve megakadályozza a lőporszemcsék és füst lerakódását a sebnyílás körül s így ellenséges fegyver okozta sebesülésként szerepel a sérülés. Állítólag a 33-asoknál nagy divatban van ez az öncsonkító eljárás, onnan ragadt át a 37-esekre is.
Jellemző dolog a következő. Egyszer kötözés közben egy önkéntes nagy titokban sugdossa nekem, hogy mindjárt jönni fog két 33-as tiszt, akik pisztolyaikkal egymást lőtték meg, hogy az egyik fül, a másik karlövést kapott, hogy ő mindezt a szemeivel látta volna. Tényleg jött a két tiszt a bejelentett lövési sérülésekkel, de az önlövés tipikus jelei hiányoztak, de meg abban a rettenetes káoszban nem is értünk rá ilyen dolgokra figyelni. A fegyelem szempontjából azonban óriási dolog ez. Hová fog ez vezetni? Az önlövések meggátlásának egyedüli módja a rögtöni statárium. Ez kell ide is.
Ezek a dolgok történtek reggeltől este 8–9 óráig. Lássuk most már, hogy telt el a kritikusnak ígérkező éjszaka.
Úgy este 9–10 óra között már teljesen megszűnt a lövöldözés. Mindkét fél kifáradt, mindkét felet megviselte a rettenetes időjárás. Egész nap, szakadó esőben, a pocsolyában, feneketlen sárban hasalni emberfeletti dolog volt. Most mindkét fél az elfogyott muníciót igyekszik pótolni s az embereket rendbe szedni.
A Romanija Planina hegygerince, erdősége a mienk, sőt túl vagyunk rajta, már jó messze mögöttünk fekszik csapataink számára. Onnan, a Romanija Planina felől hordják egész éjjel szakadatlanul a mindenféle muníciót (lőszert), ott van a train s minden egyéb hasonló dolog. Csapataink zárt rajvonalat alkotnak a fennsíkon, amely részben köves, részben fatörzsekkel, bokrokkal van borítva, egyébként az egész terület tele van gödrökkel, amelyekben összegyűlt a piszkos esővíz, s emiatt a fegyvergolyók elleni fedezésre sem igen használhatók ki. Előttünk úgy 1–2 kilométerre hasalnak a szerbek. Egész este látjuk, ahogy nagy sietséggel és szorgalommal dolgozva hányják a földet, ássák be magukat. Mi tőlük, ők meg tőlünk félnek. Hogyan fog ez az éjszaka elmúlni? Melyik fél fog ma támadni? Biztosra vesszük, hogy a szerbek az esős éjjelt kihasználva ellentámadást kísérelnek meg, hogy a heteken át kiépített állásaikat visszaszerezzék. Milyen (le nem írhatóan) izgatott perceket, órákat élünk át ebben a kritikus helyzetben, folyton várni a támadást, fülelve figyelni, hogy mikor hangzik fel a félelmetes szerb „Napred!”
Frissen ásott szerb lövészárok
(Forrás: www.blic.rs)
Az eső pedig egyre szakad. Csontig át vagyunk ázva, fázva s hozzá tüzet rakni meg tilos. A sűrű ködben hol itt, hol ott elcsigázott emberek bukkannak ki, akik vagy eltévedtek, vagy lőszert hoznak, vagy sebesült társaikat cipelik. A sötétségben mindenki ellenségnek tartja a másikat. Agyonázott, fázott bakáink képtelenek már tovább a sárban, vízben való lapulást kibírni. Lesz, ami lesz, felállnak, mozogni kezdenek. Amikor pedig az ellenséges lövések elmaradnak, ide-oda járkálnak, karjaikat keresztbe dobálják, kezeiket dörzsölgetik, hogy valahogy felmelegedjenek. Ha ezt a sárosan véres, piszkosan rongyos tömeget valaki látná, ahogy 8–10 lépést fel-le szaladgál, ide-oda ugrál, akkor azt hihetné, hogy valami elmegyógyintézet nagy kertjében van.
De egészen más adja meg az éjszakai kép súlyos voltát. A fennsíkszerű területen a sötét esős éjszakából, a sűrű ködből, a bokrok alól, a gödrökből lárma, kiáltások, elfojtott nyögések hallatszanak és mindez egybevegyülve a sűrű ködös éjszakával, az eső monoton hangjával, le nem írható, elő nem adható poklát varázsolja a hallgató, a szem és fültanú elé arról, ami itt lefolyt. Kimondhatatlanul szomorú helyzet ez, ahol a sárból, pocsolyából ember formájú roncsok könyörögnek, kiabálnak, sóhajtoznak segítségért, vízért, az életért és elszállításért.
Éjfél után 3 óráig járkálunk ide-oda csak úgy a hang után. Szerencsésebb az, aki tud kiáltani, valahogy jelt adni, ezekre a közelben levők ráakadnak. Néha erőteljes segélykiáltás hangzik a sűrű ködből, arrafelé megyünk, de több hang nem jön, hiába kiabálunk és várunk. Talán éppen az utolsót kiáltotta valaki. Azután meg lámpát, gyufát gyújtani szigorúan tilos s így igen nehéz a sebesülteket orvosi segélyben részesíteni. És mégis micsoda óriási jótétemény számba megy már az embernek csak a megjelenése is. Találunk embereket a gödrök fenekén a vízben megfúlva. Ezek sebesülten ide vánszorogtak le, az ellenséges golyók elől menedéket keresve s közben elvéreztek, vagy annyira kivéreztek, hogy a folyton szaporodó szennyes esővízbe belefúltak. Micsoda tragikomédiája ez a hősi halálnak.
Egyik gödörben szerbekkel vegyesen 41 hulla fekszik. (A sok közül csak egy eset.) A halottak között erősen hörög valaki. Odamegyünk, a hasáról a hátára fordítjuk. Egyik 37-es bakánk, a neve Popa Miklós Belényesből. Agyvelejének jó része hiányzik, még hörögve vonaglik. Zsebében három nappal azelőtt érkezett tábori levelezőlap van. Felesége, Mária, írja, hogy a gyerekek egészségesek, hogy nincs semmi baj, hogy a disznót igen jó áron eladták, csak azt kívánják mind, hogy minél elébb térjen szerencsésen vissza Belényesre, legalább karácsonyra. Aláírva: „hűséges Máriád.”
Szegény Miklós, szegény Mária! Közös sorsukat kettévágta, befejezte az a szerb golyó, amely a hörgő Miklósnak már megásta a hideg gödröt messze idegenben.
Tovább mászkálunk, kutatunk a hangok után. Mindegyikről leszedjük a rája dobott köpenyt, sátorlapot. Némelyik sárember még él. Ezeket az odahívott bakák elcipelik valami jobb helyre hátra az erdőbe, nehogy egy esetleges éjjeli támadás még itt találja őket. Egyik, másik súlyos sebesült magához sem tér, nem is tudja, hogy mi történik körülötte. Némelyik nyögve mondja: „meghalok, vitessenek el, segítsen rajtam, gyermekeim Élesden” stb. stb.
De mit tudunk mi itt segíteni? Valahogy bekötözzük őket a sötétben, de azután csak sorsukra maradnak bár egy tömegben, kisebb csoportokban. Ki törődik most csekélységekkel. Minden ember, aki egészséges, lőszert hord, őrt áll, a puskája ravaszán tartja az ujját, mert hiszen a szerb rohamot várjuk. Minden perc egy örökkévalóság. Rettenetes dolog a háború!
Következő rész: „Hová akarnak bennünket vinni?”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
