„Die sollen krepieren! (Dögöljenek meg)!”

2019.11.04. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 11. rész

1914. október 5-én hajnalban Kalinovikból a szerbek által szorongatott Szarajevó megsegítésére vezénylik a 3. hegyi dandárt. A hadvezetőség értesülései szerint szabad az országút, így ott indul meg a menet, akár egy hadgyakorlaton. A vizes, sáros úton, sűrű ködben, szakadó hideg havasesőben az erdősségbe érve azonban váratlanul puskalövések dördülnek, majd elszabadul a pokol…

 

A kalinoviki nagy vereség 1914. október 5–6-án

A felületesen rossz vezetésnek, a kitűnő emberek lelketlen és könnyelmű feláldozásának tipikus példája volt a nagy vereség Kalinoviknál, amely teljes valójában és hivatalosan sohasem került nyilvánosságra. Hogy mindnyájunkat, az egész dandárt, el nem fogták, fel nem koncolták, azt egyedül csak a hősiesen meghalni tudó bakáinknak köszönhetjük. Azóta rég szétszóródtak a csontjaik is.

[1914.] október 4-én tanácskozás van a dandárnál. Balogh este összehívja a tisztikart és közli velünk a következőket, amiket ő a dandárnál megtudott: „Holnap kora hajnalban elindul a harmadik dandár Trnovon keresztül Szarajevó megsegítésére. A dandár által kiküldött járőrök és kémek (spionok) jelentése szerint az országút teljesen szabad, ellenség nincs sehol. Így rendes hadgyakorlatszerű menetben a megfelelő biztosítékokkal az úton fogunk haladni.” Így nyugtat meg bennünket a hadvezetőség itteni exponense, Klemm százados.

Kora hajnalban kelünk. A hideg havaseső egyre szakad. Alig várjuk az indulást, hogy mozoghassunk. Úgy indulunk el az országúton, akárcsak a hadgyakorlatokon. A brigád elején megy Pongrácz tábornok a törzzsel, s mögöttük mindjárt az egészségügyi oszlop (Brigade Sanitätsanstal) következik Weber ezredorvossal, ahogy a visszavonulásoknál szokás. Ezt követi a 46-os, 18-as és 33-as zászlóalj, majd a hosszú trén, s végül mi 37-esek zárjuk be a sort, utóvédül hagyva 100 lépésre egy szakaszunkat Dr. Lakatos zászlóssal. A 30-as zászlóalj elvált tőlünk, s mint oldalvéd a Ručnikon keresztül velünk párhuzamosan halad.

„Ahogy a III. Brigade belement az erdei csapdába 5-én reggel” „Ahogy a III. Brigade belement az erdei csapdába 5-én reggel”
Dr. Kemény Gyula vázlata a menetoszlopról a naplóban

Bokáig gázolunk a locspocsban, tele a bakancsunk vízzel, arcunkra ráfagy a havaseső. A sűrű köd és az eső teljesen beburkol és elrejt bennünket. Az előttünk levő trén hol megáll, hol meg szalad.

Ahogy a brigád legvége, a mi 37-es zászlóaljunk arra a helyre ér, ahol az út elfelé kanyarodik, s az erdőség kezdődik, tőlünk jobbra egészen közel pár lövés dörren. Przybill százados, Hofmeister hadnagy, Balla medikus stb. megyünk együtt éppen nagy politikai vitába merülve.

Mi történt? Ki lövöldöz itt? Idő sincs azonban a találgatásra, máris sortűz sortüzet követ. Közvetlen közelről lőnek reánk. Az itt leadott jelzőlövésekre az út jobb oldalának teljes hosszában megindul a fegyverropogás, amelyet sokszorosan visszhangoz az erdő.

Szerencsénkre a támadás olyan helyen ért bennünket ("A" pontnál 104.o. [lásd alábbi vázlat]) ahol az úttestnek vállig érő bevágása van. Mindenki lehasal, vagy leguggol a havas sárba. A meglepetés okozta pánik óriási.

Az „erdei csapda”, majd az abból történő szabadulásért vívott harcokról dr. Kemény Gyula naplójában készített vázlat Az „erdei csapda”, majd az abból történő szabadulásért vívott harcokról dr. Kemény Gyula naplójában készített vázlat

Az előttünk levő trén azonban teljesen takarás nélkül van, mert ott az út sík és sem fák, sem bokrok nincsenek. A rend is itt bomlik fel legelőször. A szerencsétlen lóvezetőkre és lovaikra zúdul a legádázabb puskatűz, mert igen nagy célt mutatnak megrakott terheikkel. Igen sok ló mindjárt az első sortűzre összerogy, s mert két-három ló van egymás mögé kötve, a legnagyobb zavar támad belőle. A lóvezetők nagy része otthagyva lovait rohan a balra levő erdős tájra, hogy valahogy életét megmentse. Az elhagyott lovak erre még jobban összegabalyodnak egymással, terhük leesik, s így az utat eltorlaszolják. Az előttünk levő pékek nagy fazekai, bádoghengerei valóságos barikádot alkotnak, míg alattuk a sebesült lovak rugdalóznak tehetetlenségükben. Az irtózatos fegyverropogásba a fák, bokrok, lovak közül, ahol a pocsolyában sebesültek fetrengenek, kiabálás, jajgatás vegyül. Sokan össze-vissza futkároznak, maguk sem tudják miért.

Ez történik a támadás kezdetén itt közvetlen előttünk, a trénnél, de hogy arra előre mi van s hogy áll a helyzet, sejtelmünk sincs.

Csak két-három percig tart az őrült meglepetés, s Przybill százados máris kiadja a parancsot: „Tizenhatodik század rajvonalba!” Dr. Jonescu, Dr. Lakatos zászlósok, Szentmiklóssy őrmester, a vitéz Mátyássy szakaszvezető azonnal viszik az embereket a tűzbe. Hasonlóan cselekszik a 14. századdal a vakmerően bátor Hofmeister Antal tartalékos hadnagy. Megszólalnak a fegyvereink. Most lesz csak iszonyú zenebona. A mindkét oldalról hangzó borzalmas fegyverdörgés minden képzeletet felülmúl. A kétségbeesést jelző sápadtság ül ki az emberek arcára. Mi lesz itt ma? Mi lesz ennek a vége?

Erdő, sűrű köd, szakadó havaseső, az ezekből származó tájékozatlanság, sebesültek jajgatása, a terhüket s hozzájuk kötött döglött, vagy sebesült társaikat maguk után vonszoló lovak, feldőlt szekerek adják a Verescságin ecsetjére való helyzet képét.

Amikor pedig a védelemre már úgy, ahogy, berendezkedünk, a Kalinovik felé vánszorgó sebesültjeink azzal menekülnek vissza hozzánk, hogy hátunk mögött az utat is elfoglalta már az ellenség. Ezt nem hisszük el, de rövid idő múlva az út hosszában is golyók süvítenek, kezdenek bennünket az útbevágásból kilőni. Przybill azonnal nyolc altisztet küld arra, hogy a bekerítést megakadályozzák.

A szerb fegyverek tüzelése hirtelen messze túlharsogja a mieinket. Talán erősítést kapott az ellenség? Nem! Hanem mindenfelől felhangzik a bokrok közül a kiabálás: „Muníciót, muníciót! (Töltényt, töltényt!)” Ebben a pillanatban két baka jön hozzám azzal, hogy Hirsch hadnagy küldi őket, hogy azonnal kerítsek nekik muníciót, mert bajban vannak, a 14. század már nem bírja tovább stb.

Azonnal ott hagyom a vízben, sárban fetrengő sebesültjeimet, a két bakával kimegyek előre a trénhez muníciót (szekerészcsapathoz töltényt) keresni. Sebesült és döglött lovak, feldőlt szekerek és kosarak közt négykézláb mászkálunk ezer veszély közt, míg végre ládákra akadunk. Csak gyorsan! És már cipelik is derék bakáink a ládákat csúszva-mászva, meggörnyedve a szorongatott 14. századnak. Pár perc múlva meghökkenek. Kiver a hideg verejték. Valami azt súgja nekem, hogy azokban a ládákban konzerv van. Miért is nem néztem meg! De érthető lenne ez is. Közben a bokrok, kövek közül felhangzik a kiabálás: „Muníciót! Nincsen muníció!” Őrület? Majd szétmegy a fejem a nagy izgalomban. A mieink egyre kiabálnak, egyre gyérebben lőnek. Irtózatosan kínos percek. De most egyszerre megszólalnak a mi drága Mannlicherjeink (fegyvereink), a mieink újra beledörögnek az erdőbe. Mégsem konzerv volt azokban a ládákban.

Most még csak az hiányzik, hogy az út bal oldalán (Lásd. 104. oldal) is megjelenjenek a szerb bandák. De az eligazítás szerint a 30-as zászlóalj megy arrafelé, mint oldalvéd. Csakhogy az eligazítás szerint ellenségnek sem volt nyoma sehol, s most mégis rajtunk ütött. Itt ma minden megtörténhetik. Borzasztó percek, kínos órák ezek.

A rettenetes koncert folyton erősödik. Az erdőség valóságos pokol lett ránk nézve. Így megy ez leírhatatlan körülmények között egész estig. Dühöng a harc mindenfelé. Derék, hős bakáink 50 lépésről állják a szerbek puskatüzét. Minden bokor, fa, kő mögül halált hozó puskacsövek meredeznek egymásra. És itt a szakadó havas esőben, a jeges sárban, vízben, étlen-szomjan, a hidegtől gyötörve, megtizedelve a golyóktól, hősökként tartják magukat derék bakáink, s közben hánynak, piros, meleg vérrel öntözik a piszkos, sáros földet. Hányan halnak meg azzal, hogy ennek így kellett lennie.

Ahol a reggeli támadás pillanatában voltunk, ott is maradtunk. Már három perc múlva megkezdődik a sebesültek kötözése. Reggeltől késő estig szakadatlanul jönnek a szerencsétlenek, csúszva, mászva, egymásra támaszkodva igyekeznek hozzám jutni. Hogy néznek ki! A havas eső, a sár, a piros vér egybevegyülve a testükön, a ruháikon, s mindez így együtt rettenetes képet ad. A hideg sárban, vízben fetrengenek a kínos haslövésesek, a súlyos sebesültek. A valamivel könnyebben sérültek ülnek, guggolnak. Valamennyien alig egy szobányi területre összezsúfolva olyan helyen, ahol a golyók keresztül-kasul járnak s egyesek itt fekvő helyükben újra megsebesülnek. És ez az állapot hajszálnyit sem változik késő estig. Lehetetlen leírni a segítségnyújtás ilyen kritikus módját. Kötözni itt a szakadó esőben reggeltől estig, ahol senki sincs védve a golyóktól, ahol nincs egy szék, nincs egy tenyérnyi száraz hely, ahol kötszereinket kirakhatnánk, ahol minden gyógyszer szétázik, nem szabad tüzet rakni, de a téli vastag ruhákból ki kell vetkőzniük a vérző hősöknek. Reggeltől hallani a sárban, poshadt hóban fekvő emberek rimánkodó jajgatását, hogy megfagyunk, és nem akceptálható (fogadható el). Nem lehet sehova elmenni és senkit elszállítani, az embereket levetkőztetésük után nem lehet csuromvizes ruháikba visszabújtatni, a kötések teljesen átáznak, s vérzést így már nem csillapítanak. Azokat a mélyen alvókat, akik szörnyű kínjaik csillapítására (fej, has, tüdőlövés) morfium injekciót kaptak, időnként forgatni kell, hogy meg ne fagyjanak és közben folyton várni, hogy melyik pillanatban kerülünk a vad ellenség kezébe. Egy ilyen körülmények között dolgozó kötözőhely sorsa, nagyon szerényen szólva, nem irigylésre méltó.

Késő este egyszer csak jön hátulról az avizó (értesítés), hogy parancs szerint a trén azonnal forduljon vissza és menjen Kalinovikba. Előbb egy félszázad előre megy, hogy az utat megtisztítsa. Ezután úgy háromnegyed óra múlva megindult a trén. (És ekkor is nem csináltak hátra arcot, hanem a legeleje jött először. Hiába, a reglama szerint a pékeknek kell leghátul menni. Ez mindennél fontosabb.) Ebben az időben a lövöldözés nagyjában mindkét oldalon megszűnt.

Osztrák–magyar sebesült katona ellátása Osztrák–magyar sebesült katona ellátása
(Forrás: bocskaikonyvtar.hu/images/emedia/katonaegeszsegugy.pdf)

Hanem mi lesz az én 37-es sebesültjeimmel? Ki viszi el ezeket? Csak egyedül a Przybill-féle 16. századnak 52 sebesültje és halottja van. Minden képzelhető hordágyat összeszedünk, ráfektetjük a legsúlyosabbakat s a trént (szekerészcsapatot) kísérő katonákat kényszerítem, hogy vigyék ezeket magukkal. Milyen nehezen megy ez! De az egész zászlóalj öt századának van összesen 20 hordágya. Most pokrócokat teregetek le az út pocsolyájába, egymás mellé 8, 10, 15 darabot, ezekre a pokrócokra helyezzük a sebesülteket úgy, hogy keresztbe feküdjenek az úton, aminek az a célja, hogy ki ne lehessen őket kerülni.

Jól számítottam ezzel a keresztbe fektetéssel. Amikor a következő tréncsoport jött, hiába kiabáltak, ordítoztak, nem tudtak tovább menni, káromkodás sem segít a dolgon. „Tiporják össze őket, vezessék rájuk a lovakat” – mondom ordítva és botommal hadonászva. Kénytelenek a pokrócok négy sarkát megragadni és vinni a szerencsétleneket. Sajnos az az igazság, hogy kényszerrel ment csak a dolog.

Jön egy szakasz 37-es, ki akarják kerülni a sárban fekvő boldogtalanokat. „Hányasok vagytok?” – ordítok rájuk. „Úgy! 37-esek, és nem akarjátok vinni saját társaitokat?” – és máris zuhog rájuk a vasbot. Ezt teszi a fejetlenség, az ijedtség, a Rückzug (visszavonulás) hatása.

Most nehéz lisztterhével kocsi érkezik ide. Éppen egyetlen ember fekszik az úton előkészítve. Haslövése van. A zsákokon egy gumiköpenybe burkolt alak nyújtózkodik. Megállítom a kocsit. „Feltesszük ezt a haslövésest” – mondom, s máris vitetem oda, hogy feltegyék. „Nincs hely!” – mondja a gumiköpenyes. „Csak felrakni!” – kiabálom. Erre a gumiköpenyes a kocsisra ordít: „Hajts tovább!” – és már csap is a kocsis a lovakra. Ha orrba nem vágom a lovakat, rám jönnek. Odaugrom a kocsihoz és a zsákokon heverőre sújtok két kézre fogott vasbotommal, erre az alak felül, de kap még egyet, s akkor látván a komoly következményéket, a túlsó oldalon sietve leugrik. Helyébe meg felkerül a sebesült.

Az „erdei csapda”, majd az abból történő szabadulásért vívott harcokról dr. Kemény Gyula naplójában készített vázlat Osztrák–magyar trénkocsi
(Forrás: keptar.oszk.hu)

Más könnyű sebesültek a kocsi mellett mennek, nehogy a haslövésest ledobják. Mert itt mindenre kell számítani. Csak később, napok múlva tudtam meg, hogy egy trénzászlós volt az a gumiköpenyes ember. Soha nem érdeklődött utánam.

A megállított szekér mögött egyre ordítoznak: „Vorwärts, vorwärts! Miért állunk!” Mindez óriási zajjal megy végbe koromsötétben, esőben. Alig indul meg a kocsi, egyszerre csak itt terem mellettem egy bottal hadonászó, éktelenül káromkodó kis emberke: „Miért áll a trén, miért nem mentek, az anyátok...!” Csak úgy harsog a fülembe, s lecsap a botja a megállókra, beléjük rugdal, veri őket: „Nem mentek, az anyátok...!” Megismerem rögtön. Ez Balogh Sándor őrnagyom. Jelentik neki, hogy az ezredorvos úr rákényszeríti a sebesülteket a Bedeckungra (fedezetre). „Micsoda dolog ez itt! Hát ki parancsol itt!” – ordít rám Balogh másfél lépésről. „Hogy mered te feltartóztatni a trént!” – folytatja tovább. Magyarázni próbálom a sebesültek sorsával stb. „Die sollen krepieren! (Dögöljenek meg)!” – harsogja bele az éjszakába Balogh Sándor, és bottal, rúgással hajtja előre azokat, akik miattam nem tudtak tovább menni.

Ahogy azonban Balogh elment, újra a régi módon feküdtek keresztbe a sebesültek. Az elszállítást maguk a sebesültek is megnehezítik. Mind első akar lenni. Mindegyik hivatkozik valamire: gyerekre, feleségre, súlyos sebre, hogy még reggel sebesült stb. Csakhogy mehessen előbb, mint a másik. Így gorombáskodva, verekedve, meg szép szóval sikerült elérnem, hogy este 9 órakor már minden 37-es sebesültem elment Kalinovikba. Csak az úton ne történjék velük valami! Balogh sem gondolta komolyan, hogy „Die sollen krepieren!”. Az a rettenetes helyzet, az egész napi kínos bizonytalanság, a borzalmas időjárás, az élethez való ragaszkodás megvadítja az embereket. Lehetetlen még megközelítőleg is leírni ezeket a rettenetes helyzeteket. Pedig még csak ezután jött a fekete leves.

Október 5-én este 10 órakor már lassan elcsendesedik minden. Csak itt-ott hangzik fel néha a pa-ku. Pedig az ellenség itt van ugrásra készen. Eláll az eső, de még sűrűbb köd ereszkedik le reánk. Messze mögöttünk kiabálás hangzik fel néha. Boldog örömmel hallgatom, ott viszik a mi sebesültjeinket. Szegény „feketék” majd mind elhullottak. Éjfélig teljes csend van. A 37-es zászlóalj az eddigi rendes helyén marad.

Hanem milyen állapotban vagyunk. Uram! Isten! Mi lesz ebből! Hozzá nagy szél támad, és úgy fél 12 órakor ragyogó tiszta az ég. Erre azután csikorgó hideg lesz. A havas poshadt sár, víz egy-kettőre megfagy, s mi már ma századszor is bőrig ázva állunk itt víztől csorgó ruháinkban a mezőn. Állunk! Rosszul mondom, ide-oda ugrálunk, topogunk, körbe futkosunk, hogy testünk a vizes ruha alatt felmelegedjen. A jéghideg s most fagyni készülő ruhánk folyton a testünkhöz tapad, bevarrt nyelvű bakancsunkból nem tud kifolyni a víz, nem merünk egy pillanatig sem nyugodtan maradni, mert megfagyunk. És mindezekhez az alattomos ellenség támadása minden pillanatban várható.

Következő rész: „Folyik a harc, hogy ebből a csapdából kimeneküljünk…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

6 komment

Címkék: szerbia 1914 dr. kemény gyula szerb front Kalinovik

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr6915283700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PollmannFerenc 2019.11.04. 10:03:57

Szóval a fekete leves még hátra van... Pedig amit a doktor eddig leírt, az is túl van az emberi tűréshatáron. Profán a gondolat, de amikor arról olvasok, hogy modern sportolók szupermaratoni futásban meg ironman versenyen vitézkednek, azon gondolkodom, hogy közülük hányan bírnák ezt az 1914 őszi túlélőversenyt...

MTi 2019.11.04. 18:13:37

Akár több száz(!) fős veszteség banális dilettantizmus miatt? Egy teljes dandár vonult - gyakorlatilag - megfelelő fedezet/biztosítás nélkül ellenséges(?) terepen csak azért mert valaki azt igérte, hogy az útvonal biztonságos?

PollmannFerenc 2019.11.04. 18:21:12

@MTi: Melyik a rosszabb: a dilettantizmus vagy az emberek tudatos és lelkiismeretlen feláldozása egy értelmetlen parancs végrehajtásával?

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.11.04. 19:47:16

@PollmannFerenc: Ebben nincs jó választás...

@MTi: Rossz felderítés, vagy tudatos megtévesztés. Vagy egyszerre mindkettő. Ők pedig elhitték, s nem biztosították magukat.

Egy nagy szerencséjük volt, vagy ezt a szerbek vétették el: a szerb tüzérség (itt még) nem tudott közéjük lőni...

MTi 2019.11.04. 19:55:23

@PollmannFerenc: azért tudatos feláldozást nem vélelmezek... mert ebben az esetben mi lett volna az értelme? Azt talán "érthető" ha egy fontos pont elfoglalása céljából a parancsnok - a nagy veszteségek ellenére is - újabb és újabb rohamot vezényel.... de egy menet során azt elhitetni, hogy - hegyvidékes/erdős terepen(!) nincs csapda-veszély, lehet vonulni mint a pikniken....

PollmannFerenc 2019.11.04. 20:11:04

@MTi: A tudatos feláldozásra nyilván nem ez az epizód a példa... Én csupán arra tettem fel az eldönthetetlen kérdést, hogy az emberek reménytelen pozíciók megrohamozására történő feláldozása vagy a szimpla ostobaság miatt bekövetkező veszteség a rosszabb...

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása