A szerb történelem – akárcsak a magyar – bővelkedik legendás, már-már népmesébe illő személyiségekkel. A XX. század első évtizedében a prímet minden bizonnyal egy katonatiszt, nevezetesen Vojislav Tankosić (ejtsd: Vojiszláv Tankoszity) viszi. Következzék az ő rövid, ámde annál mozgalmasabb élettörténete.
Vojislav Tankosić a Julianus-naptár szerint 1880. szeptember 29-én a Belgrádtól 70 km-re délkeletre – Ub és Lajkovac között – fekvő, akkor a Szerb Fejedelemséghez tartozó Ruklada (ma Ub községhez tartozik) faluban látta meg a napvilágot. Szerbia 1882-ben vált királysággá, amikor Milan Obrenovićot I. Milán néven megkoronázták. Apja kazánkovácsként kereste kenyerét. A család hamarosan Belgrádba költözött, ahol Vojislav gimnáziumban tanult: a társadalomtudományok a természettudományoknál jobban tetszettek neki. A gimnáziumban történelemre az a zentai születésű Stevan Sremac (Zenta, 1855 – Sokobanja, 1906) oktatta, aki önkéntesként részt vett az 1876–1878 között, Szerbia felszabadításáért vívott törökellenes háborúkban, és aki a realizmus kiemelkedő szerb írójaként vált ismertté.
Gimnáziumi tanulmányait 1898-ban, a hatodik osztály befejezését követően megszakította és 1899-ben felvételt nyert a belgrádi Katonai Akadémiára. Katonai tanulmányainak első szakaszát 1901-ben sikeresen befejezte, és őrmesterként a Károly román király nevét viselő 6. gyalogezredhez kapott beosztást, ahol – kisebb megszakítással – 1905. szeptember 1-ig szolgált. Sokat olvasott, a szerb nemzet történelméről szóló kötetek mellett a szépirodalom is érdekelte.
Vojislav Tankosić ifjú tisztként
1903 márciusában Belgrádban tüntetések robbantak ki Sándor király önkényuralma ellen, amelyek elfojtására a katonaságot is az utcákra vezényelték. Tankosić szakaszával – ahelyett, hogy a kapott parancs értelmében erélyesen leszámolt volna a tüntetőkkel – segítette a főkolomposokat abban, hogy a Száván átkelve Zimonyba, az Osztrák–Magyar Monarchia területére meneküljenek. A szerbiai események 1903 májusában kulminálódtak, amikor a Dragutin Dimitrijević Apis (Belgrád, 1876 – Szaloniki, 1917) vezetése alatt álló katonatisztek csoportja – Julianus-naptár szerint május 28-ról 29-ére virradóra puccsot hajtott végre, amelynek során meggyilkolták Sándor királyt és Draga királynét is. A puccs véget vetett az Obrenović-dinasztia uralkodásának, Sándor helyére a Karađorđević-dinasztiából származó I. Péter került a trónra.
Az ún. májusi fordulat tevékeny résztvevőjeként Tankosić hadnagy vezényelte a királyné fivéreinek – a szintén katonatiszt Lunjevica testvérek – kivégzését.
A XIX. század második felében a balkáni nemzetek felszabadító harcainak eredményeként a Balkán-félszigeten folyamatosan csökkentek a Török Birodalom által uralt területek. A sikerek felbátorították a török uralom alatt maradtakat, akik – különösen az ún. Ó-Szerbia területén, amely tágabb értelemben Macedóniát és Koszovót is magában foglalta – komoly szervezkedésbe kezdtek. Harci csoportokat ún. csetákat (četa) alakítottak. A četa magyarul századot jelent, de ebben az esetben nem annyira a létszámra utalt, hiszen ezeknek a csoportoknak a létszáma – különösen kezdetben – ritkán haladta meg a 30–40 főt. Sokkal inkább utalt azok katonai szervezettségre, illetve arra, hogy nem rablóbandáról, hanem szabadságharcosok szerveződéséről volt szó. A cseta tagjai voltak a csetnikek (četnik), de a korabeli szóhasználatban sokkal elfogadottabb volt a komitácsi (szerbül: komita) elnevezés, amely népfelkelőt, gerillaharcost jelentett.
Tankosić komitácsiként
A zömében szerb nemzetiségű helyi felkelők a törökök elleni harchoz segítségért Belgrádhoz fordultak, a májusi fordulatot követően gyakorlatilag nyitott kapukat döngetve. Ebbe az akcióba kapcsolódott be Tankosić, amikor Szkopje környékére érkezett. Gabonakereskedőnek álcázva magát felderítést végzett, térképeket rajzolt és megismerkedett a helyi viszonyokkal, majd hozzálátott a helyi önkéntesek kiképzéséhez. Szerbiából fegyver, és már kiképzett önkéntesek érkeztek. Hamarosan Tankosić is megalakította saját csapatát, amelynek tagjaitól vasfegyelmet követelt.
1905 tavaszán kezdetét vették a komolyabb fegyveres akciók. A küzdelmekben Tankosić remek parancsnoknak és rettenthetetlen harcosnak bizonyult, ezért emberei csodálták és felnéztek rá. A kezdeti sikereket követően 1905 nyarán a harcokban szünet állt be. Tankosićot visszarendelték Belgrádba, ahol szolgálataiért kitüntették. 1905 és 1907 között befejezte a Felsőbb Katonai Akadémiát is. Ezt követően 1907 novemberében, mint az összes felkelőcsapat parancsnoka, ismét visszatért a terepre. 1908 tavaszán felkelői összecsaptak a szintén a törökök ellen küzdő bolgárokkal, ami feszültséget okozott a két állam kapcsolataiban. 1908 júliusában visszatért Belgrádba.
Tankosić csetnikjeivel
Bohém életmódot folytatott, szerette az italt és a nőket. Sohasem nősült meg, hangoztatva, hogy „Szerbia az ő menyasszonya”. Szókimondó természete miatt – különösen az államapparátusban és a hadseregben burjánzó korrupciót bírálta – sok ellenséget szerzett a politikusok, de tiszttársai között is. Városi legendaként fennmaradt – teljesen alaptalanul, hiszen nem is találkoztak az életben! – hogy Belgrádban felpofozta Churchillt! Nem igaz, de jól hangzott!
Az 1908-as annexiós válság idején Ništől 30 km-re keletre, Prokupljében csetnik kiképző központot létesített, ahol az önkénteseket a Bosznia–Hercegovina területén végrehajtandó katonai akciókra képezték ki. Ez – noha a fegyveres konfliktus a Monarchia és Szerbia között elkerülhetetlennek tűnt – a szerb kormány hivatalos politikájával szemben állt. Ennek ellenére, titkos forrásokból érkező pénzadományoknak köszönhetően, Szerbia-szerte hasonló kiképzőközpontok létesültek, amelyekben több ezer harcost képeztek ki. Ezeket a központokat csak azt követően számolták fel, hogy Szerbia 1909-ben elismerte Bosznia annexióját.
Alapítója volt a hivatalosan 1910. június 10-én megalakított Egyesülés vagy halál (Ujedinjenje ili smrt) nevű titkos szervezetnek, amely Feket Kéz (Crna ruka) néven vált közismertté. De tagja volt az Ifjú Bosznia (Mlada Bosna) szervezetnek is, amelynek célja Bosznia-Hercegovina Szerbiához csatolása volt.
A Fekete Kéz titkos szervezet tagjainak egy csoportja. Fekszenek: Dragutin Dimitrijević Apis (balról), Vojislav Tankosić (jobbról)
1912 márciusában ismét az a feladat hárult rá, hogy önkénteseket képezzen ki: a kétezer jelentkezőből mindössze 245 főt választott ki. Érdekesség, hogy ekkor Gavrilo Principet gyenge testfelépítése miatt, a korszak szakzsargonjával élve „kiszuperálta”, vagyis nem találta alkalmasnak.
Az első Balkán-háború kirobbanása előtt a szerb kormány megpróbálta kihasználni a koszovói albánokat a törökök ellen. A kiválasztott albán csoportok felfegyverzésének lebonyolítását Tankosićra bízták. Az egyik albán vezető támogatását úgy sikerült „megnyernie”, hogy annak két fiát elraboltatta, és Szerbiában őriztette…
Tankosić albán felkelőként, az első Balkán-háborút megelőzően
A háború kirobbanása előtt néhány fegyveres akciót provokált a török vonalak mögött. Egyes vélemények szerint a Fekete Kéz megbízásából ezzel próbálta megelőzni, hogy a háborút tárgyalásokkal megakadályozzák. A háború során a szövetségesek elsöprő győzelmet arattak a törökök felett, Tankosić csapata az elsők között vonult be Pristinába, amiért kitüntették és őrnaggyá léptették elő.
A második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke aláírását (1913. augusztus 10.) követően Apis és Tankosić személye a háborúkban játszott szerepük és a birtokukban lévő információk miatt terhessé vált Pašić kormánya számára. Kiiktatásukat nyugdíjazásukkal szándékoztak megoldani, de Péter király pártfogásába vette hűséges, kipróbált embereit. Ez az eset még jobban elmérgesítette a szélsőséges eszméket támogató két katonatiszt és a politikai elit korábban sem felhőtlen kapcsolatát.
A szarajevói merényletet követően az annak megszervezésében játszott szerepe miatt az 1914. július 23-ai osztrák–magyar jegyzék név szerint követelte letartóztatását. A szerb hatóságok rövid időre őrizetbe is vették. Csapata ekkor állig felfegyverkezve a börtön előtt vert tanyát készen arra, hogy kiszabadítsák parancsnokukat.
Hamarosan szabadlábra helyezték, a háború kirobbanásakor a belgrádi önkéntes osztag parancsnokaként vett rész a város védelmében. Egyes – meg nem erősített – források szerint csetnikjeivel augusztus 4-ről 5-re virradó éjszaka átkelt a Száván és foglyokat ejtett. Másnap egy zimonyi kávéház teraszán osztrák–magyar egyenruhában ülve figyelte az ellenség felvonulását…
A szerb főparancsnokság rendelete alapján 1914 kora őszén négy csetnik osztag alakult. Egyiknek – Apis javaslatára – Tankosić lett a parancsnoka, de a másik három parancsnok – Popović, Vemić és Todorović – is a Fekete Kéz tagjai voltak. Ezeket az alakulatokat ott vetették be, ahol a hadi helyzet a legkritikusabbnak bizonyult. Tankosić őrnagy alakulata Zvornik környékére került, ahol a sikeres védekezést követően a Drinán átkelve támadásba mentek át.
1915 októberében a központi hatalmak – Bulgáriával kiegészülve – újabb támadást indítottak Szerbia ellen. A szerencse most elpártolt Tankosićtól: a visszavonulást fedező zászlóalja élén 1915. október 31-én súlyosan megsebesült. Harcostársai Trstenikre szállították, ahol november 2-án belehalt sebesülésébe. Titokban a helybéli temetőben temették el. Szerbia leigázását követően az osztrák–magyar katonai hatóságok mégis ráleltek sírhelyére. Holttestét exhumálták és azonosították, hogy biztosak legyenek abban, hogy valóban a hírhedt csetnik halt meg.
Sajtóhíradás Tankosić exhumálásáról
Földi maradványait 1922-ben szállították át a belgrádi Újtemetőbe. Síremléke a IV. parcella harmadik sorában, 6. szám alatt található, amelyen a következő sorok olvashatók (a szerző fordítása szerbről):
„A halhatatlan dicsőség koszorúját
Szerb tündér fonja nekem,
Sírod felett Vojó,
Komitácsi csapatok sírnak”
Vojislav Tankosić síremléke a belgrádi Újtemetőben
