Nikola Pašić 1878-tól vett részt a szerb politikában és 1924-ig volt annak meghatározó személyisége. 1912-től 1918-ig Szerbia külügyminisztere és miniszterelnöke, aki később a béketárgyalásokon az új Szerb–Horvát–Szlovén Királyság küldöttségét vezeti. Ő írja alá a békeszerződést és ő lesz a délszláv állam miniszterelnöke.

Nikola Pašić 1845-ben a szerbiai Zaječarban született kereskedőcsalád sarjaként. Fiatalon baloldali és szlavofil eszmék hatása alá került, 21 évesen érettségizett. 1866-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait Belgrádban. 1868-tól állami ösztöndíjjal Zürichben folytatott műszaki tanulmányokat. Itt megismerkedett Mihail Alekszandrovics Bakunyin (1814–1876) orosz anarchista forradalmár, valamint a szociáldemokrata – egyébként szerb nemzetiségű – Svetozar Marković (1846–1875) tanaival is.

 Nikola Pašić (1845–1926)

1872-ben tért vissza Szerbiába, ahol rövid ideig mérnökként dolgozott. 1878-tól, amikor népképviselővé választották, csak a politikának élt. 1881-ben részt vett a Radikális Párt megalakításában. Megélte a politikusi karrier csúcs- és mélypontjait is, közben politikai nézetei egyre konzervatívabbá váltak. A zaječari körzetben kirobbant 1883-as felkelést követően – amelynek szításában tevékenyen részt vett – a kivégzéstől csak az mentette meg, hogy Bulgáriába menekült. Szerbiába Milan Obrenović király 1888-as lemondását követően térhetett vissza. 1889-ben választották meg először a képviselőház elnökévé. 1890-ben Oroszországba látogatott, ahol a pánszláv eszme ottani hívei mellett – akik lelkesen üdvözölték – maga a cár is fogadta. 1891-ben lesz először miniszterelnök. 1893-ban Szerbia meghatalmazott küldötte Szentpéterváron.

Nem volt részese az 1903-as összeesküvésnek, aminek eredményeként Szerbiában az Obrenovićok helyett a Karađorđevićok kerültek hatalomra. A dinasztiaváltást követően Szerbia egyik legbefolyásosabb politikusává válik, folyamatosan az ország csúcsvezetésében foglalt helyet: 1903 és 1914 között – rövid megszakításokkal – nyolc éven keresztül miniszterelnök, de öt mandátumban a népképviselőház elnöke is volt. 1904-ben és 1909-ben külügyminiszter, majd 1912-től Szerbia külpolitikája – amelyet már 1903-tól az Oroszországra való támaszkodás jellemzett – radikális irányzatot véve, teljesen az ő befolyása alá került.

 1912-es német karikatúra Pašićról

Pašić 1914. július 25-én a belgrádi osztrák–magyar követségen személyesen nyújtotta át az ultimátumra adott szerb választ. A háború idején a szerb kormány miniszterelnöke.

 Pašić Živojin Mišić vajda társaságában 1914 őszén

Egyik értelmi szerzője volt az 1914. december 7-én kihirdetett ún. niši deklarációnak, amelyben lefektették Szerbia háborús céljait, valamint a szerbek, horvátok és szlovének közös államba való egyesítésének gondolatát. De tevékenységével kulcsszerepet játszott az 1915 őszén-telén emigrációba kényszerült szerb kormány és államapparátus Korfu szigetén való újraszervezésében, és újbóli működésbe hozásában.

 Pašić egyenruhában 1915 őszén

1917 júniusában Korfu szigetén tárgyalások kezdődtek a szerb kormány, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv politikusait tömörítő Jugoszláv Bizottság között. A tárgyalások eredményeként 1917. július 20-án elfogadták a szerb hegemóniájú, központosított, közös délszláv állam létrehozásáról szóló ún. korfui nyilatkozatot, amelyet szerb részről Pašić írt alá.

 A korfui nyilatkozat aláírói (Pašić középen ül)

A Balkán történelmének kiváló ismerője, Leften Stavros Stavrianos kanadai történész így jellemezte: „Ősz szakállú, komoly és hallgatag: Pašić különbözött beszédes és lobbanékony honfitársaitól. Politikai éleslátása képessé tette, hogy előre lássa az eseményeket és politikáját ezekhez idomítsa [...] azon ravasz politikusok közé tartozott, akik képesek voltak, hogy kerülőutakon manőverezve keresztülvigyék elképzeléseiket.“

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság első kormánya – 21 miniszterrel, akik közül nyolc származott Szerbiából – 1918. december 20-án alakult meg. A miniszterelnök – a legnagyobb várományos Pašić helyett, aki ekkorra kiesett Sándor régensherceg kegyeiből – a szerb nemzetiségű Stojan Protić (1857–1923), miniszterelnök-helyettes a szlovén nemzetiségű Anton Korošec (1872–1940), külügyminisztere pedig a horvát Ante Trumbić (1864-1938) lett.

1919. január 18-án Párizsban az antant hatalmak kezdeményezésére kezdetét vette az I. világháborút lezáró békekonferencia. A konferencia feladata volt, hogy rendezze a háború okozta állapotokat és új, igazságos békerendszert – új világrendet – hozzon létre, amely elejét veszi minden további háborúnak.

Az alig másfél hónappal korábban megalakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság küldöttségét a 73 éves veterán diplomata – a szerbek „vén rókája” – Nikola Pašić vezette. Emlékeztetőül: a királyság létrejöttét 1918. december 1-jén kiáltották ki. Az újonnan megalakult állam – amely az „egy nép három törzsének egyesülése” alapján jött létre – magában foglalta a területében megnagyobbodott Szerb Királyságot – a Nagy Szerb Nemzetgyűlés 1918. november 25-én Újvidéken deklarálta a Bánát, Bácska és Szerémség csatlakozását Szebiához –, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia területén 1918. október 29-én létrejött Szlovén–Horvát–Szerb Államot, amely Horvátországot, Dalmáciát, Bosznia–Hercegovinát, Krajnát és Isztriát foglalta magába.

 Pašić és Ante Trumbić 1918-ban

Szerbia a győztesek oldalán került ki a háborúból, de abban közel 1 millió embert vesztett, az ország gyakorlatilag romokban állt. A Pašić vezette SZHSZ-delegáció feladata nem tűnt egyszerűnek: nemzetközileg el kellett ismertetni az egységes délszláv államot, és meghatározni annak határait. A delegáció – amelyből Pašićon kívül a plenáris üléseken részt vehetett még Ante Trumbić külügyminiszter, dr. Milenko Vesnić, Szerbia párizsi követe és Ivan Žolger, szlovén képviselő, aki 1917–1918-ban az osztrák kormány tárcanélküli minisztere volt – közel száz tagot számlált. Politikusok mellett részt vettek benne olyan ismert tudósok, mint Jovan Cvijić földrajztudós. De Pašić kérésére Párizsba utazott az Amerikában élő Mihajlo Pupin feltaláló is, aki nagy tekintélyt élvezett az Egyesült Államokban és Wilson elnök személyes ismerőse volt.

A békekonferencia kezdetéig a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot csupán a semleges Norvégia ismerte el, így annak küldöttségére 1919 tavaszáig úgy tekintettek, mintha csupán Szerbia delegációja lenne. A délszláv államot az USA 1919 februárjában, Nagy-Britannia és Franciaország pedig csak 1919 júniusában ismerték el.

Különösen kemény diónak tűnt az új állam határainak megállapítása a Bánát, valamint Dalmácia területén, hiszen a háború során aláírt titkos szerződések alapján az előbbire Románia, az utóbbira pedig Olaszország is jogot formált. Pašić már a konferencia kezdetén belátta – és erről belgrádi feletteseit is tájékoztatta – hogy a döntéseket a nagyhatalmak fogják meghozni, a kis államok delegációit csupán a konkrétan rájuk vonatkozó kérdésekben hallgatják meg. Megértette, hogy sikereket akkor tudnak elérni, ha a nagyhatalmak delegációvezetőinek közeli munkatársaival alakítanak ki jó személyes kapcsolatokat, és azokon keresztül próbálják sugallni elképzeléseiket. Az SZHSZ Királyság delegációjának, a franciák támogatásának és az amerikaiak jóindulatának köszönhetően, sikerült elérnie a kitűzött célok zömét. Az I. világháborút lezáró versailles-i békeszerződést 1919. június 28-án a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság nevében Nikola Pašić írta alá.

A délszláv állam 1921. június 28-án elfogadott, ún. vidovdani alkotmányának egyik szellemi atyja, amelynek elfogadását követően ismét – immáron az SZHSZ Királyság – miniszterelnöke. 1924-ben I. Sándor király nyomására kénytelen lemondani.

 Nikola Pašić 1998-ban emelt belgrádi szobra

1926. december 10-én, 81 éves korában hunyt el Belgrádban. A rendszerváltást követően személye Szerbiában ismét népszerűvé vált: Belgrádban tér viseli nevét, ahol 1998-ban emelt szobra is áll.