László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 25.

Az orosz „büfecsik” által felszolgált, leginkább a káposzta ilyen-olyan variációit tartalmazó, nem túl ízletes étkezések egy idő múlva rendkívül unalmassá válnak a hadifogoly tisztek számára. Szinte mindegyikük az otthoni ízekre, a feleség főztjére vágyik. Így elhatározzák, hogy saját konyhát alakítanak ki, és ezentúl maguknak fognak főzni – pontosabban, a szolgáik közül választanak szakácsokat, akiknek biztosítaniuk kell a változatos, és lehetőleg magyaros menüket…

7. Az orosz koszt

A gyomorral nem lehet ujjat húzni, enni kell, még a fogságban is. Ezen feltétlen szükséges kívánalomnak eleget teendő Mozsnyo – mint már egy hete említettem – egy itteni orosz vendéglőst (oroszul büfecsik) rendelt ki tápláló anyánkul, ki kemény 18 rubelokért egy kétfogásos rossz ebédet és egy egyfogásos még rosszabb vacsorát ad a foglyoknak. A vendéglőjében elkészített ételeket kocsin szállítja a lazarettbe, s pedig két részletben, tehát az egyes fogások közt aránytalanul hosszú emésztő pauzák vannak. Egészségügyi szempontból ez jó, gazdaságilag azonban káros, mert mire a második fogás a gyomorba jut, az első fogást már nem találja ott, s végül is az utolsó egy fogással nem lakunk jól.

 Gázsi – Hoffer András felvétele
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)

Étkezőtermünk a lazarett folyosója, fekete frakkos elegáns kiszolgálóink a csukaszürke ruhás szolgák, akik ügyesen tudják a forró szaftot nyakunk közé löttyenteni. A hosszú, egyszerű fenyőfa asztalokat fehér terítővel ruházza fel a büfecsik. Kezdetben papírszalvétát ad, de csak minden harmadik napon; később kioszt minden egyes úrnak egy rendes fehér szalvétát, melyet mindenki megőrizni tartozik, s melyet kétheti használat után mosás végett beszed. Amíg a tisztítás és szárítás tart – gondolja a furfangos büfecsik –, ne piszkítsa be az asztalnál senki a száját, s nem lesz szükség szalvétára.

Az ételek igazán oroszosak, s egy kis szójátékkal röviden, de velősen így jellemezhetem őket: az orosz koszt ó’ rossz koszt. Minden második nap káposztalevessel kedveskedik a büfecsik. Félő, hogy mire hazakerülünk, már káposztalé fog csergedezni ereinkben, s mit fognak ehhez szólni sokat váró feleségeink?

Ebédelj édes Dudus egyszer nálunk, s ízleld meg a muszkák kedvenc nemzeti ételeit, legalább te is megtudod, hogy mily óriási különbség van a te kis kacsóid főztje és a büfecsik szakácsnéjának kotyvaléka közt. Már hozzák is a levest. Üljünk le a hosszú fapadra az asztal mellé. Leteszik a párolgó levessel telt tányért elibénk. Színe sárgásbarna; az ide-oda úszó zsírgyöngyöktől mozogni látszó léből hatalmas káposztatorzsák bordái emelkednek ki, mint Nílusból a tátogó krokodilusok; közöttük nagy sárgarépa- és vöröshagymadarabok virítanak, míg a tányér fenekén szerényen lapul meg a csizmatalp keménységű, faggyús marhahús. Étvágygerjesztően néz ki, mint malacok vályújában az a bizonyos kotyvalék. A nyál már kiszivárog szájunk szögletére, nagyokat nyelve vesszük kezünkbe a kanalat. A tányér fölé hajolva meleg pára csap arcunkba, és ismeretlen savankás szag üti meg orrunk szagló pálcikáit. Minden undort leküzdve, halálra szántan merítjük meg a kanalat, s most Uram Isten el ne hagyj, szájba vesszük a savanyú levet, és halálmegvetően lenyeljük. Ni, nem is halni meg tőle! A gyomor éhes, tűri a meleg savanyú löttyöt, sőt még élvezhetőnek is tartja azt. Persze, ilyen körülmények közt elfelejt a feledékeny muszkaleves retúrjegyet váltani.

A levesben levő húst egyesek összevagdalják és a levessel bekanalazzák, mások pedig először megeszik a levest káposztájával együtt, aztán a száraz húst fogyasztják el. Hogy könnyebben lecsússzék, gorcsicát (mustárt) esznek hozzá.

Most kérlek Dudus, tessél pihenni, mert a második fogás még Akmolinszk túlsó végén rotyog valami förtelmes nagy üstben. Talán míg a második fogás megérkezik, válthatunk néhány csókot, mint otthon szoktuk, amikor rózsára pirulva behozod az egyes ételeket. S ezután leírom az orosz üstöt, mely téged, mint szakácsnőt bizonyára érdekelni fog, szokatlan formája, egyszerű anyaga és rendkívül nagy unpraktikussága miatt. Az orosz üst egy fekete, öntöttvasból készült, üres félgömb, melynek alig egy-két centiméternyi füle van. A fül arra szolgál, hogy a takaréktűzhely nagy kerek nyílásán fenntartsa az üstöt, mely egészen belemélyed a tűzkatlanba. Ezt étellel együtt levenni a tűzről lehetetlen, üresen is csak emelőcsigák segítségével lehet leemelni. Képzelhető tehát, hogy tisztántartása nagy áldozatokba kerül.

Nini, már itt a második fogás: szárnyas, s méghozzá liba; ha ugyan libának nevezhetők ilyen késő ősszel a ludak. Hisz ez felséges! A libasült sárgás zsíros lében képez egy dombos szigetet a tányéron, mellette párolt káposztahalmaz hizlalja éhes szemeinket s csigázza fel étvágyunkat. Gyorsan kézbe kerülnek a villák és kések, s megkezdődik a kínlódás, a küszködés az erős, izmos lúdcombokkal. Most itt csúszik ki a hatalmas comb a villa és kés közül, most ott freccsen a zsíros lé szerteszéjjel, s a szomszédok ijedten húzódnak félre. A káposzta egyre fogy, de nem úgy a vén gúnár sonkája. Hiába köszörülte ki az éhség fogainkat, hiába olajozza igyekezetünk állkapcsaink forgóit a homlokunkról lecsurgó izzadtság cseppjeivel, a káromkodásokkal vegyes, heves küzdelemből a lúdcomb kerekedik ki győztesen; ehetetlen kemény az, egye meg a büfecsik.

A kenyér meglehetőst jó. Olyan hosszúkás fehér cipókat kapunk az ebédhez, mint amilyenről a vonatozás alatt már megemlékeztem. A különbség a kettő között csak az, hogy az itteni sokkal rosszabb gyártmányú, s különösen alkalmas arra, hogy beléből galacsinokat gyúrva étkezés alatt egyik a másikat hajigálhatja a harmadik vagy negyedik bosszantására, kiknek ételébe pottyan a célt tévesztett kenyérgalacsin. Köznyelven oroszul bulkinak hívjuk ezt a kenyeret.

Italunk a kút, néha az Isim vize, vagy akinek pénze van, az vehet fruktova vodát a lazarett cári vodaszállítójánál, Rosti zászlósnál. Fogpiszkálót mindenki faraghat magának gyufaszálakból; ilyenek sűrűn borítják a padlót, könnyű hozzájuk jutni. Én fogpiszkálók részére egy kis hasáb nyírfát tartok szénazsákom alatt, ebből hasítok le egy darabot étkezés után, s ebből faragom az akmolinszki patent fogvájót.

Ezek után a feketét könnyű már elképzelni. Ennek hiányát nem érzem, de annál inkább hiányoznak feleségem édes ajkainak ebéd utáni mézes csókjai. De mivel most velem van Dudus, ajkainak, a boldogság kifogyhatatlan édenének egy cseppjét élvezhetem.

Mivel az ebéd gyenge s részben élvezhetetlen volt, azonnal meg is vacsorázhatunk; nem szeretném, ha Dudus éhesen hagyná el asztalunkat. Igaz, jómagam nem szoktam büfecsiknél vacsorázni, de mára meghívattam magamat. Vacsorázzunk tehát. Vágott húst krumplipürével szervíroznak szolgáink. Nekem ez ízlik legjobban, mert ezt legalább nem kell nagyon rágni; bajtársaim nagy része azonban rossznak tartja a húst is, mely állítólag a délben megmaradt kemény marhahúsdarabokból készült, valamint élvezhetetlennek tartja a színtelen, íztelen vizes krumplit is.

Csemegéül talán feltálalhatjuk az orosz ételekben talált kedves leleteket: madzagdarab, papírfoszlány, széna, szalma, toll, haj és szőr mindenkor nagy mennyiségben halásztatnak ki. A kisebb fajta állatok illatos pecsenyéjével spékelt ételdarabokat inkább elhallgatom. Különösen uralkodó az ételekben a haj és a szőr, melyekből egyik humoros barátunk már annyit összegyűjtött, hogy hovatovább kis párnát fog velük megtölteni.

Ide s tova megszokjuk az íztelen orosz ételeket is. A második káposztaleves (scsi) már nem is undorító, a harmadik már jó, a negyedik már egészen finom, s hogy még ízletesebbé tegyem, rendszerint egy tojást ütök bele. Így lesz hazafiatlan a magyar gyomor. Ja enni kell, ha még egyszer karjainkba akarjuk zárni kedves feleségeinket.

Legnagyobb baja az orosz kosztnak, hogy irtózik a változatosságtól, s hogy főtt tészták készítésével nem vesződnek az oroszok, pedig annyi lisztjük van, hogy akár belefulladhatnak. A főzelék sajnos szintén ismeretlen valami Akmolinszkban, azért itt csak a következő ételeket esszük: káposztalevest és húslevest; a bennük főtt marhahúst mindig a levesben kapjuk, s ki-ki azt gondol a hús mellé körzetül és mártásul, ami legjobban megfelel ízlésének. Ez a két leves váltakozik folyton. A húslevesben hol ízetlen sült rizslepény, hol levesben főtt, s káposztalevélben megpirított vágott hús, hol gyári tészta vagy rizs van. Második fogásul vagy vacsorára ludat, virslit, marhanyelvet, valami ismeretlen sárga lével lelöttyentett főzve sült húst, vágott húst, s nagy ritkán halat vagy tojásrántottát kapunk. S ezzel kimerült az akmolinszki összes szakácsok és szakácsnők sütő, főző, kotyvasztó tudománya.

Később mindig jobban érezzük a tésztás ételek hiányát, s követséget menesztünk büfecsik úrhoz, s főtt tésztákért esedezünk. Kérésünknek csak annyiban tud eleget tenni, hogy hetenként egyszer makaróni lepényt süt. így nevezhetem a tepsiben sütött, szalonnadarabokkal spékelt, fél arasz vastagságú makaróni pépet, mely íztelensége dacára is ízlik, mert ez az első tészta, amit Oroszországban enni szerencsénk van.

Ilyen koszt mellett tengetjük életünket (de jó lett volna ilyen élelem a deckungban!), és sírunk a jó feleség ízletes főztje után, mint csecsemő az anyai emlők után. Tudjuk, hogy olyan ételeket nem ehetünk, mint otthon, de talán egy kis jó akarattal és fáradtsággal meg lehetne közelíteni az otthoni kosztot. Ezt a célt tűzik ki maguknak a lazarett idősebb honvédei, kik felmondják a kosztot büfecsiknek, s maguk sütnek-főznek maguknak olcsó pénzen ízletesebbnél ízletesebb ételeket. Konyhául részben szobájukat, részben a mosdószobát használják, takaréktűzhelyül pedig egy igen megfelelő petróleumfőző szolgál.

 Konyha – Hoffer András felvétele
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)

Az öreg legények meglepő sikere gondolkodóba ejt egyes urakat; a saját gyártmányú ételeknek a lazarett folyosóján terjengő kitűnő illata felbuzdítja az embereket, s legidősebb népfölkelő bajtársunk, Markly István úr, gazdasági intéző Deákiban (Pozsony m.), végre is egy felelősségteljes nagy lépésre határozza el magát. Kiáltványt bocsát ki a lazarett különféle szájízű és gyomrú lakóihoz, s kis szárnyaló röpiratával, mint egy Petőfi, felrázza tespedésükből az orosz ételektől elfásult gyomrokat, feltálalja a kitűnő magyar konyha legízletesebb ételeit, s mikor már mindenkinek folyik a nyála a jó falatok után, akkor egyszerűen odaveti, hogy mindezt könnyen és olcsón elérhetjük, ha összetartva tömörülve saját konyhát létesítünk.

Mindenki szereti gyomrát, mindenkinek tetszik az eszme, mert mindenki megundorodott már a szőrös, tollas orosz ételektől. Az általános lelkesedés tetteket szülő pillanatait felhasználva melegében gyűlést tartunk, s egyetemlegesen elhatározzuk, hogy az orosz büfecsiket menesztjük, hogy még megmaradt csekély étvágyunkat biztosítsuk, s hogy tisztességes eledelekhez juthassunk. Határozat szerint büfecsik úr gyomrunk elrontása körül szerzett szőrös érdemeiért megkapja a „nye ponyimás” rend nagy aranykeresztjét a kirúgási kis ezüst éremmel. Azután egy öttagú bizottságot választunk, melynek elnöke az eszme felvetője, Markly úr lesz, míg a főszakács, illetve a menázs-major igazán megtisztelő, és legkevésbé háládatos szerepét Karap Béla kataszteri mérnők úrnak (Debrecen) osztjuk ki, aki alszakácsul maga mellé veszi egyik kadett szobatársát, Róth Gyula urat.

Legnagyobb nehézséget okoz a népes gyülekezetnek a közönséges szakácsok megválasztása, akik csakis a szolgaszemélyzetből kerülhetnek ki. Végre is megegyezünk két elég gusztusos külsejű, tisztának látszó szolga személyében, kiket jól megfürösztetünk, fehér szakácskabátba bújtatunk, fejükbe fehér fodros sapkát nyomunk, s készek Akmolinszknak legtisztább szakácsai. Hogy főzni nem tudnak, az nem izgat bennünket, majd megtanítja őket a mi Karap barátunk a szakácsművészet és bűvészet összes titkaira; különben is ő csinálja mindig a legfontosabb konyhai ténykedéseket. Következik a különféle üstök, tálak, fazekak stb. beszerzése. 326 rubelért mindent bevásárol a bizottság, átalakíttatja, megbővítteti a konyhát is, és oly gyorsan, ügyesen intézkedik minden téren, hogy [1914.] december 27-én már saját konyhánk jól sikerült termékéből táplálkozunk. Ez a legkedvesebb és legegészségesebb szenzációja a lazarettnek.

A jó magyar kosztot örömmel üdvözlik még a cseh és egyéb nemzetiségű gyomrok is. Eszünk most jó, mondhatni kitűnő ételeket, és pedig: hús- és hamisleveseket, főtt és sült húsokat, különféle körzeteket, mártást és főzelékeket, mákos, káposztás, krumplis, diós, grízes, sajtos és sonkás metélteket és makarónit; kirántott halat, gulyáslevest, pörköltet, friss kalbászt, hurkát, tepertőt stb. stb. Mindez szájnak, szemnek jó falat! S ami a legcsodálatosabb, az egész hecc fejenként alig havi 9 rubelbe kerül.

Szegény hozzánktartozóink bizonyára azt hiszik, hogy mi éhezünk vagy tudj’Isten miféle jeges gyökereken rágódunk. Pedig dehogy! Sőt ellenkezőleg, magunk is restelljük, hogy ilyen fényesen élünk, míg nyomorult bajtársaink éhesen, fáradtan, átfagyva ott küzdenek a hóval, jéggel borított csatatéren, ahol talán meleg ételt se kapnak, s ha az ellenség golyója el is kerüli őket, a tél fagya örökös nyavalyát, előbb-utóbb halált hozó betegséget kölcsönöz szervezetüknek.

Kosztunk annyira jó és ízletes, hogy már több úrnak megfordult az agyában a gondolat, hogy jó volna Karap úr kezét megkérni, és feleségül hazavinni. Sajnos, Karap úrnak már van férje, s a bigámiát még Szibériában is kerüli.

Következő rész: „Már nem egy orosz katonát gyomrozott meg…”

Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból