„Lemostam az elfogatás gyalázatát…”

2019.04.08. 07:52 :: ForgácsMárton

László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 8.

Fogolycsoportunk igyekszik kihasználni a Petropavlovszkban töltött néhány napot. Felfedezik maguknak a várost, amely különös egyvelege keletnek és nyugatnak: egzotikus öltözetű kazahok és tatárok bazárjai között európai jellegű, nagy áruház vár arra, hogy a fogoly tisztek elköltsék rubeljeiket. László József első útja azonban inkább a borbélyhoz, majd a fürdőbe vezet, ahol végre lemoshatja magáról a hosszú, viszontagságos út porát…

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy 14 napi vonatozás után kellemesem alszom át az éjszakát a szalmával fedett ágyon. Reggel közelebbi ismeretséget kötök szomszédaimmal, kik már idősebb népfölkelő legények, életévük 31-41 között váltakozik. A jó bácsik mind családosak s azt hitték, hogy ők, mint népfölkelők már otthon maradnak az asszonyok körül, legfeljebb hidakat fognak őrizni, s íme, mint mondják, az első tűzvonalban voltak többgyermekes, éltes családapákból álló szakaszaikkal. Felszerelésük igazán komikusan hiányos és rossz volt. Eltekintve attól, hogy az őrnagyon kívül több aktív tiszt nem volt zászlóaljuknál, embereik mind a régi sötétkék és fekete ruhában voltak, tehát kitűnő célt nyújtottak az ellenségnek; egy-egy szakaszban alig 2-3 lapát volt, pedig mint tudjuk, ez a szerszám igen fontos szerepet játszott a tűzvonalban; gépfegyverük egyáltalában nem volt. Ezen idősebb honvédok közt van két budapesti úr is: az egyik a Jelzálog Hitelbank tisztviselője, s mint ilyen, budai háziúr is, őt Tomasznak hívják. A másik a Schlick Nikolzon gépgyár főmérnöke, Forszter úr.

A petropavlovszki Vozneszenszkij út korabeli képeslapon A petropavlovszki Vozneszenszkij út korabeli képeslapon
(Forrás: mypiter.kz)

Délelőtt és délután szabad kimenő van, mégis azon korlátozással, hogy fele a tiszteknek mindig otthon legyen, s hogy három-négy úrból álló csoportokban járjunk ki. Világos, hogy az egyik megszorítást sem vesszük parancsnak, s megyünk ki úgy, amint nekünk tetszik. Hova vezethet első utunk, ha nem a cukrászdába?! Kávéházat itt nem ismernek az emberek. Igen csinos kis molett nőcske sürög-forog a különféle, Lukácsnak is becsületére váló cukorsüteményekkel megterhelt pultok mögött. Az árak, tekintettel a vasúti restaurációk által önkényűleg megszabott magas árakra, itt elég szerények; csak 3 kopek darabja, szabad választás! Eszünk, míg csak szuszogni bírunk, pótoljuk az elmulasztottakat, s mire eltelünk az édességgel, megállapítjuk, hogy az orosz nőcske nem is olyan szép és fiatal, mint amilyennek az első pillanatban láttuk; az arca nagyon ki van festve, no de annál szebbek és jobbak a süteményei.

Tiszteletemet teszem a cukrászda mellett lakó borbélynál is. A mester egy sovány, szőke szakállú és bajszú, kifogástalan fehér vászonkabátos orosz, segédje nagyon fiatal és szintén szőke. A mester éppen felesége őnagyságával diskurál, aki távozóban van. Mindannyian udvarias bámulattal fogadják magyar köszönésemet. Beszélni nem tudok velük, megmutatom tehát dús hajzatomat, nagy szakállamat, gyér növésű bajuszomat, s kezeimmel bizonyos vágást, ollózást sejtető mozdulatokat végzek. Persze hogy megértenek. Leültetnek a tükör elé, s magam is elijedek szőrrel borított ábrázatomtól. Most látom csak, hogy mennyire megváltozott arcom a háború alatt. Barátaim közül egyesek Krisztushoz, mások meg zsidó sakterhez [[kóser metsző]] hasonlítanak.

Biztonság kedvéért a borbély ismétli jelekkel kívánságomat, mely szerint minden szőr eltávolítandó. Míg az olló, fésű, kefe és borotva ügyesen végzi munkáját a borbély csontos ujjai között, megnézem a műhely berendezését. Egyszerű, alacsony kis szoba az egész két tükörrel, a falakon pár művirág és sok reklámkép, melyeket a legyek túlságosan ellepnek és beszennyeztek. Az udvarias borbély egymásután zavarja el az orromra szemtelenkedő legyeket, s én mindig félve kapom le a fejemet, hogy csontos ujjai az orrommal közelebbi érintkezésbe ne jöjjenek. Borotválás után egy pillantást vetek a tükörre s látom, hogy egészen megfiatalodok, s mire kész a műtét minden ága-boga, mint fiatal elegáns hadnagy kelek fel a székről. Nemcsak én, de maga a borbély is csodálkozik arcom elváltozásán. Otthon hasonlóképpen csodálkoznak fiatal voltomon, és sokan alig ismernek reám. Ha már olyan fiatal vagyok – gondolom magamban –, legalább a feleségem is itt volna.

Az ebédek és vacsorák bizony oroszosak, azaz rosszak és ízetlenek, mint már előbb is említettem; itt is a káposztalevessel kínoznak bennünket, tésztát meg nem csinálnak. De mit tehetünk szegény foglyok? Legfeljebb nem eszünk főtt ételeket, ami pedig kellemetlensége mellett káros is lenne egészségünkre, hisz aug. 14-ike óta a lehető legrendetlenebbül étkezünk. Végeredményben meg kell ennünk azt, amit elibénk tesznek. Időnket ruháink tisztogatásával, rendbehozásával töltjük el. Mindenkinek akad dolga. Az egyik inget, a másik lábravalót, a harmadik nadrágot foltoz; ez a takarásban összelapult sapkájának akar formát adni, béleli kemény papírossal, amaz az izzadságtól és esőtől összeesett blúzgallért igazgatja. Úgy néz ki szobánk, mint valami egyveleg-műhely. Magamnak a blúzommal van bajom, a gallér nálam is átázott, összeesett, s most szétáll, mint „dummer auguszt” gallérja. A cukrászdában kapott skatulya papírosából csinálok új, kemény, jól álló gallért. Ezen hosszú ideig tartó munkával két legyet ütöttem egy csapásra: gyorsan eltelt az idő, s most van egy jó blúzom.

Szolgáink valahol másutt vannak elhelyezve, s csak akkor jöhetnek hozzánk, ha az orosz katonák idekísérik őket. Természetes, hogy így soha nincs akkor szolga, amikor legjobban kellene. Magam porolom ki ruháimat az udvaron, de mivel csak egy nadrággal rendelkezem, ezt az egyet nem vethetem le porolás végett. De miért van magyar királyi ész? A nadrágot magamon porolom ki. Nagyszerűen sikerül a portalanítás, csak az utókövetkezmények kellemetlenek: lábam szárai égnek a csípős ütésektől, s órámnak üvegét, mely a porolás idején zsebemben volt, összetörtem. Volt magyar királyi ész, de mit ér az francia tudomány nélkül, nem lát az az orr hegyénél tovább.

A petropavlovszki Puskin utca korabeli képeslapon A petropavlovszki Puskin utca korabeli képeslapon
(Forrás: humus.livejournal.com)

Magáról a városról csak a következőket írhatom. Az utcák kövezetlenek, ami azt jelenti, hogy esős időben nagyon sárosak, száraz időben pedig valóságos portengerek. A járdák, már ahol vannak, deszkából készültek. Egy-két utcában, ahol a kőházak dominálnak, az épületek városiasan egymásba vannak építve. A kőházak átlag sárgára, zöldre és bordóra, a faházak pedig fehérre vagy zöldre vannak festve. Egyik-másik kisebb faház úgy néz ki, mint egy ügyesen megszerkesztett, csinos ablakokkal ellátott, lombfűrészelt madárkalitka. Szinte vágy az ember ilyenben lakni. Nagyszerűen el lehetne benne Dudussal turbékolni. Nemcsak a kő, hanem a faházak ablakain is szép fehér csipkefüggönyök díszlenek, s amennyire kíváncsi szemeim a függönyökön keresztül a szobákba pillanthatnak, a látottak azt engedik sejtetni, hogy a házak belső berendezése sem lehet csúnya. Ez természetesen nem áll a város perifériáján épült, szegényes, lapos tetejű faházakra, a szegénynegyed épületeire. Mintha két részből állna a város. Az egyik rész az állomástól a mi épületünkig, illetve a templomtérig terjedő sík felületen fekszik, a másik rész pedig a templomtér mellett kezdődő völgyben terül el, tehát jóval alacsonyabban, mint a másik rész. A város elég nagy kiterjedésű, s mint mondják, 30-40 ezer lakosa van. A lakosok túlnyomó részben oroszok, aztán tatárok, s kisebb számban kirgizek.

A petropavlovszki áruház korabeli képeslapon A petropavlovszki áruház korabeli képeslapon
(Forrás: pkzsk.info)

A város legnevezetesebb épülete a templomtéren fekvő nagy áruház, amelynek csinos kirakatai, tükör-üveges, nagy szárnyas ajtói, egyenruhás ajtónyitogató kirgize, szőnyeggel futatott széles, tükrös lépcsőházai, az áruknak földszinten és emeleten csínnal történt csoportosítása, a nagyszámú személyzet, az ellenőrző amerikai kassza bóbitás pénztárnoknőjével, a sok-sok vevő egy budapesti nagy áruház benyomását keltik bennünk. A keletiséget semmi más nem árulja el, mint a személyzet udvariatlansága. Itt nem üdvözli a személyzet a vevőt nyájas mosolygással kísért szavakkal, nem is kérdezik, hogy mit parancsol, mit méltóztatik. Ellenkezőleg, a vevő kénytelen udvarolni és nyájaskodni, hogy kiszolgálják. Keletiségre vall még a vásárló kirgizek különös viselete, csörgő szarka-nyelve és a pultokon levő számológépek, az úgynevezett „sott”-ok. Ez utóbbiak keleti egyszerűséget jelentenek, vagyis azt, hogy az orosz és tatár nem tud fejből számolni. Ha pl. 25 és 14 kopek árú dolgot vásárol valaki, amiről a segédnek cédulát kell adni a kassza részére, hát ezt már schottal adja össze. Papíron meg pláne nem tudnak számolni.

A petropavlovszki áruház belseje, ismeretlen időben készült felvétel A petropavlovszki áruház belseje, ismeretlen időben készült felvétel
(Forrás: mypiter.kz)

Egy másik nevezetes épület az áruház mellett levő vörösre festett, fából készült tűztorony, melynek körüljárható, széles eresszel fedett korridorján állandóan sétál, őrködik a tüzérségnek egy legénye. A toronynak van egy kis harangja is, mely a korridor ereszének mennyezetéről függ le. Ez a harang képezi a torony nem létező órájának jelző hangszerét. Igen, óra nincs, de azért minden órát jeleznek a toronyban olyképpen, hogy a szolgálatot teljesítő tűzoltó legény egy kalapáccsal annyiszor üt a harang oldalára, amennyit az órák száma megkövetel. Nem ritkaság, hogy elszámolja magát az élő gépezet – ami nem is csoda, hisz ember téved legkönnyebben – s tíz helyett tizenegyet teremt a harangra, legnagyobb rémületére annak, aki fél tizenegykor akart elutazni vonaton. Hogy a pontos időt ki szállítja a tűzoltóság részére, azt nem sikerült kikutatnom, mert nem tudok a lakósokkal beszélni. Okvetlen el kell valamit tanulnom ellenségeim nyelvéből.

A petropavlovszki templomtér alaprajza a naplóban A petropavlovszki templomtér alaprajza a naplóban

A tűztorony órájához hasonló intézmény az itteni éjjeli őrök szervezete is. Egyszer este 11 óra felé kimegyek az udvarra, gyönyörködve nézem az orosz birodalom fölé hajló csillagos égboltot, keresem a Göncölszekeret, s egyszer csak olyan hangokat hallok, mintha fakalapáccsal vernének egy száraz, kongó deszkakerítést. A hang kb. ilyen: tam-tam-tam, tatatam… Alig némulnak el a tompa, zöngéknek nem nevezhető hangok, a város másik részén hangzanak fel hasonló ütések monoton tamtam dallamai. Érdeklődöm, hogy mit jelentsen a fahangszerből kicsalt, andalító éjjeli zene? Semmi egyéb az, mint az éjjeli őrök jeladásai a közönségnek, hogy aludjék, pihenjen nyugodtan, ők ébren vannak, vigyáznak, őrködnek; de jeladás az ő zenéjük a tolvajoknak is, akik ezen módszer mellett könnyen tájékozhatják magukat az őrök hollétéről, s könnyebben törhetnek be ott, ahol őrizetlen a város. A fürdőt is leírhatom, mert voltam benne, s lemostam az elfogatás gyalázatát. Alacsony, vörös téglából épült, egyemeletes régi ház a fürdő. Ez is ott áll a templomtéren, szemben a nagy áruházzal, de közöttük áll a nagy templom és a széles, üres tér. Lenn a pénztárnál van egy előcsarnok, itt várakoznak a piszkos kliensek a kabinok megüresedésére, s itt hűtik le magukat a megtisztult, távozni készülők. A csarnok közepén nagy sárga asztal áll, körülötte székek, rajta műpálmák és vizes üveg ivópoharakkal. A falakon egy-két kép és sok légy. A levegő gőzzel tele és meleg, mert az emeletre vezető, ajtó nélküli lépcsőházon keresztül szabadon áramlik a terembe a kabinok gőze és melege. A forgalom meglepően nagy. Nem is hittem, hogy a piszkos orosz fürdeni is szeret; a tatárokon nem csodálkozom, azoknak vallása előírja a gyakori tisztálkodást. Egész családok, mamák négy-öt gyermekkel jönnek a tisztító helyre, s egy családi kabinba mennek; orosz katonák sem hiányoznak itt.

A jegyváltásnál ismét a nyelvvel gyűlik meg a bajom. Nincs egyetlen egy orosz sem, aki németül tudna. Ez vagy a butaságnak, vagy a németek ellen táplált erős gyűlöletnek kifolyása. Csak nehezen tudom megértetni, hogy első osztályú kádfürdőt akarok. Nehéz a megértés azért is, mert itt hárman-négyen szoktak fürödni egy kabinban, márpedig én nagyon szégyenlős lévén, ilyen közös fürdőre kapható nem vagyok. Egyes kabin az egész fürdőben csak egy van, azt is éppen most foglalták el. Hogy az időből ki ne fogyjak, kénytelen vagyok egy családi kabint kibérelni. Benn a meleg, a hőség rettenetes. Első teendőm körülnézni a felvilági pokolban. A kabin három részből áll: a vetkőzde-öltözdéből, a fürdőszobából és a gőzfülkéből. Ez utóbbinak ajtaja rossz, mindig nyitva van, s a gőz megtölti a kabin minden zegét-zugát. Az öltözőben van egy kis asztal tükörrel, egy rozoga kanapé, rajta egy negyed lepedő nagyságú, foszlásnak indult gyolcsdarab. Ez a törülköző és lepedő egy személyben. Hívom a személyzetet. Egy jó nagy csontú, tenyeres-talpas, mezítlábas, piszkos szőke lány jelentkezik, kérek tőle törülközőt, persze csak úgy jelekkel. Eltűnik, s hoz a szerencsétlen egy darab szappant, amit én már hoztam magammal. Újra mimikázok neki. Ismét távozik, s egy csomó fehér csepűvel (kenderkóc) tér vissza. Nagyot nézek, ő még nagyobbat az én álmélkodásomon. Nem értjük egymást, kitessékelem a csepűjével együtt. Míg künn a folyosón várakoztam, láttam, hogy ilyen kócot vittek egyesek magukkal a kabinba, hogy mire használják, azt nem tudom. A fürdőszobában van egy kis fehér zománcos pléhkád, mellette egy alacsony hosszúkás asztal, rajta három szép nagy rézmosdótál; van zuhany is, ha kell, meleg, ha tetszik, hideg. A gőzfülkében itt is megvannak a nálunk is szokásos lépcsős fapadok. A tisztaság sem hiányzik, elhatározom tehát magamat, hogy megfürdök. Mire levetkőzöm, izzadok erősen. Nem győzöm arcomat törülni. Az öltözés még borzasztóbb; amint fűzöm be cipőimet, csorog rólam a víz, mint zápor idején ereszről az esőlé. A kis lepedődarab már minden részében vizes, nemkülönben zsebkendőm is, nem tudom magam mibe törölni. Mire felöltözöm, alsó ruhám tapad hozzám, mintha benne vettem volna fürdőt. Örülök, mikor az előcsarnokban lehűthetem magamat, pedig bejövetelemkor ezt is forrónak találtam. Mielőtt elhagynám ezt a meleg fészket, meg kell azt is említenem, hogy a legtöbb kabinban nincs kád, csak gőz, zuhany és mosdótálak.

Következő rész: „Téli sapkát, meleg kesztyűt, sárcipőt…”

Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból

Szólj hozzá!

Címkék: oroszország hadifogoly László József

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr2914747775

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása