László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 3.
Sorozatunk harmadik részében László József és társai Közép-Ázsiába vezető, tizennégy napos vonatútjának első négy napját kísérjük végig, Lublinból Minszken át Szmolenszkig. Kupéjukat némi találékonysággal éjjelre háromszintes hálóvá, napközben társalgószobává alakítják. Az egyhangú vidéken átrobogó vonaton a legnagyobb kihívást az unalom jelenti, amit ki-ki a maga módján igyekszik leküzdeni – László József többek között környezetének alapos megfigyelésével és lejegyzésével foglalja le magát…
4. Tizennégy nap vonaton
Lublin – Petropavlovszk
Felállunk a már részünkre elkészített udvari vonat mentén. 48 kocsi vár befogadásunkra hosszú sorban. A teher-kocsik végtelen láncolatának közepén két harmadosztályú személyszállító kocsi magaslik ki. Ezekben foglalnak helyet a tisztek rangfokozati sorrendben. Először a legmagasabb rangú urak, az őrnagyok, aztán a kapitányok választják ki lakosztályukat, s csak azután kerül a sor mi reánk. Mindenki tolongva iparkodik bejutni a kocsiba, hogy minél kényelmesebb sarkot szerezhessen magának. Bandi mindenütt nyomomban van s vigyáz, nehogy a tolongás árja elsodorja mellőlem. Mindjárt az ajtó mögötti első kupéban telepedünk le. Tizenhat ülőhelyet foglal magában a kupé s mi 10-en vagyunk, arányos megosztás szerint, figyelembe véve azt is, hogy az őrnagy urak gyérebben helyezkedtek el egy-egy kupéban, ennyi ember jut a mi kupénkba. Heten magyarok vagyunk, három szerencsétlen meg cseh nemzetiségű. Szolgáink a mi kocsinkhoz kapcsolt vagonban vannak összegyűjtve, hogy szükség esetén mindig azonnal kéznél legyenek.
A kupét két szál mili gyertya gyenge fénye teszi világossá. A belső rész elég tágas és magas, az első pillanatra talán tisztának is mondható, de bennszülöttei, a ruszkák elég szép számmal vannak. Az ablakok mind duplák, a padok alatt gőzfűtéshez szükséges csövek szaladnak szerte széjjel. A padok sima fából készültek s úgy ezek, mint maga a kocsi belseje sárgásbarnára vannak festve. Az egyes kupékat falak választják el egymástól, s ajtókon át lehet átjutni egyikből a másikba. Folyosó nincs, a kocsi egyik oldalán a keresztben épített padok elmetszése képezi az átjárót. A hosszabb padok három, a kisebbek egy utasnak nyújtanak helyet.
A kocsi két végén a feljáróknál vannak a két nullás fülkék, közel sem oly elegánsak, mint a mi másodosztályú kocsiainké. A kocsi egyik végén az ajtók jobbról-balról zárva vannak, a másik végén nyitottak, de itt szuronyos őrök vigyáznak, nehogy leessék valaki, szökésre nem gondol senki. Az őrökön kívül egy tiszt is utazik velünk, mint a fogolycsapat parancsnoka. Ő az őrnagy urakkal a másik kocsiban volt szíves elhelyezkedni.
Amint bizonyossá válik, hogy mind a 65 tisztnek megvan a maga oduja, s újabb útitársra nincs már kilátás, készülődünk a lefekvéshez. Hogy fogunk itt aludni, hangzik az általános kérdés. Vizsgáljuk a padokat: nini, ezek dupla deszkából vannak, szétvehetők. Nézzük tovább s felfedezzük a kolombusi tojás titkát: a padok támlái szintén kettős deszkából készültek, a felső rész, mint valami csapóajtó felnyitható. Hamar megtaláljuk azokat a ki- és behajtható vaskarokat is, amelyek ezt a csapóajtót a kupé falában lévő kisebb karokkal vízszintes helyzetben tartják. Egykettőre felállítunk 16 fekvőhelyet, tehát éppen annyit, mint ahány személynek ülőhelye van a kupéban. No most már nincs baj, mindenki kinyújtózhatik, sőt hat hely még üresen is marad. Ilyen kocsiban elutazunk akár Szibériába is. A kényelmes orosz jól kiokumlálta ezt a szerkezetet.
Az egyes alvópadok a következők: magas földszint egy arasznyira a padlótól; első emelet jóval magasabban, mint a rendes ülőpad; második emelet fent, ahol nálunk a csomagok vannak. Az egy személyre szánt padoknál a mennyezetről láncok csüngnek le, s ezek segítségével két fekvőhelyet lehet konstruálni. Itt van: első emelet a pad rendes magasságában; második emelet az ablak közepe táján lévő magasságban.
A csomagoknak az ajtók és átjárók fölött a második emeletnél is magasabban van készítve vaskarokon pihenő drótháló. Nappalra mindig lecsukjuk az ágydeszkákat, s a hálóból nappali társalgóterem lesz. Az egyes emeletek körülbelül úgy néznek ki, mint az éléskamrák deszkapolcai nagyított kiadásban. Megpróbáltam kupénk egy részét rajzban megörökíteni, de mint látszik, nem sikerült úgy, mint szerettem volna.
László József rajza kupéjuk fekvőhelyeiről
Este 10 felé nagyot bődül a kocsink elé fogott kátrányfaló mozdony, megmozdulnak alattunk a kerekek, lassan megindul vonatunk, majd mindig gyorsabban és gyorsabban rohan terhével a sötét nagy éjszakába, mintha a bennünket kiszabadítani akaró magyar csapatok golyói elől menekülne. A vonat sebességének s a hátrahagyott távolság nagyságának arányával nő honfiúi bánatunk.
Lefekszünk, én gyorsan elalszom. Éjszakai pihenésemet és alvásomat nem nevezhetem a teljes nyugalom felüdítő állapotának, mert a kemény padon elsenvedt tagjaim és a harcias álmok borzadályt keltő képei többször felriasztanak. Úgy látszik, idegeim még mindig feszültek a háború izgalmaitól, mert bizonyos reflexiók révén rettenetes álomképeket rögtönöznek lelki világomban. Ettől eltekintve lábaim is sokszor felébresztenek, mert a pad rövid, lábaim az ajtó elé érnek, s mint tilalmi sorompók az éjszaka folyamán sűrűen ki- és bejáró uraknak mindig útjában vannak. De sok bajom is volt már ezekkel a hosszú végtagokkal. Bár az éjszakai alvás nem sikerült, reggel mégis kellemes az ébredés, mert tudom, hogy ma nem támadunk, sem minket nem támadnak az oroszok; ide már nem hord el az oroszok ágyúja, nem a fegyvere.
Két kollégám, kik este a második emeleten vetettek maguknak ágyat, reggel a magas földszinten virradnak meg. Mesélik, hogy borzasztó éjjelük volt: gépfegyver ropogásához hasonló durranásokat hallottak ott fenn a kakasülőn, s ők szentül hitték, hogy a mi csapataink előre nyomulva éjjel megtámadták a foglyokat szállító vonatot, hogy kiszabadítsanak bennünket. Ijedtükben, mivel fenn már a golyók kopogását hallották, a háborúban szerzett hajlamuknál fogva deckungot kerestek és a földszintre menekültek. Később kiderül, hogy a váltókon átrohanó vonatnak sajátszerű zakatolása okozza a fenn hallható különös kattogást és pufogást. Jót mulatunk a vitéz legényeken, akik még a kupéban is megijedtek.
Szept. 11.
Amint a hajnal pírja derengeni kezd s kocsink ablakain világosság szűrődik be, azonnal átalakítjuk alvófülkénket nappali társalgóteremmé s az ablakhoz sietünk, hogy a nap felkelésében gyönyörködjünk.
Kelet felé már piroslik az ég alja. A körülöttünk elterülő vidék azt a benyomást kelti, mintha az Alföldet szelné keresztül tovarohanó vonatunk. Egyenes sík terület az egész belátható rész, csak nagy ritkán szakítja meg a síkságot pár méter magasságú hullámszerű emelkedés. Jól esik a szemnek a sík vidéken itt-ott zöldellő erdei fenyők, a fehér törzsű már sárgás lombozatú nyírfák csoportja, amelyet körös-körül a beláthatatlanságig sárguló tarlók öveznek. Itt-ott felbukkan egy-egy kis falu, melyeket szélmalmok őriznek, nagy forgó lapátaikkal ijesztve el a rosszindulattal közeledőket.
Jön a kalauz, fellocsolja a padlót s kisöpri a kupét. Ezt a dicséretre méltó nemes műveletet minden reggel és minden ebéd után elvégzi, s míg ez tart, mi felkuporodunk padjainkra, hogy lábaink ne képezzenek söprési akadályt. A kalauz lakása mellettünk van a kocsi végében levő, alig egy méter széles és másfél méter hosszú kamrácskában. Készséges orosz bácsi, pénzért mindenre kapható. Cipőt, ruhát tisztít; kenyeret, tojást, sajtot, vajat, kalbászt és almát szállít részünkre. Mindezt az egyes állomásokon szedi össze s aztán kétszeres, háromszoros áron bocsájtja rendelkezésünkre. Drága volta miatt tartózkodom üzleteket csinálni vele, magam szerzem be a szükséges élelmi cikkeket. Egyszer mégis kénytelen vagyok hozzája fordulni levélborítékért, ad ő szívesen egy darabot három kopekért, azaz 9 fillérért. Micsoda fővárosi drágaság?! Hovatovább mindenki rájön, hogy az ő közvetítése nélkül sokkal olcsóbban szerezhetők be a szükséges cikkek. Csak az osztrák tisztek nem akarnak erre rájönni, minden üzletet vele bonyolítanak le.
A siedlce-i pályaudvar korabeli képeslapon
(Forrás: myvimu.com)
Tíz óra felé megérkezünk az első nagyobb állomásra, Szjadlec-re, ahol hosszabb ideig vesztegelünk. Künn a peronon meleg teát árulnak. Az orosz teaárus fiútól kapunk ingyen olvasnivalót: a német nyelvű „Woche” folyóiratnak néhány 1912-beli számát. Örömmel fogadjuk a régi füzeteket, mert ezek is alkalmasak az unalom elűzésére. Mit is csinálhat itt az ember, ha nem olvas, eszik vagy alszik? A nagyobb állomásokon német könyveket is árusítanak. Többen vásárolnak, s én kölcsön kérem a könyveket, így ingyen jutok az olvasás élvezetéhez. Az olvasást is megunjuk, más szórakozás is kell. Egyesek kártyáznak, mások malmoznak, ismét mások sakkoznak, a többség pedig a háború élményeiről beszélget. Vannak olyan urak is, akik folyton alusznak s csak enni kelnek fel.
Mindezeken kívül a legjobb és leginkább kultivált szórakozás a nikotin élvezése. A kupéban állandóan terjengő dohányfüst illata meg-megcsiklandozza szaglóérzékeimet, s ezeknek ingere révén feltámad bennem a három évvel ezelőtt nagy nehezen elaltatott dohányzási vágy, a nikotin szenvedélye. Említem is társaimnak vágyamat s az egyik azonnal elibém tartja cigarettától duzzadó tárcáját. Már füstöl agyaraim közt a cigaretta; a régebben sokat élvezett nikotin kellemesen hat szervezetemre, gyönyörködve nézem az ablakon beszűrődő napfényben felfelé gomolygó illatos füstkarikák oszlását, újaknak felszállását. A jég meg van törve, ízlik cudarul a nikotin. Estefelé már a 7-ik cigaretta hamvad el fogaim között.
Az orosz cigaretta minőségére nézve alig különbözik a mi cigarettáinktól, alakra nézve azonban nagy az eltérés. Nálunk a szopóka rövid, a dohánytartalmú rész hosszabb; itt éppen megfordítva van: a dohány tartalom alig 3-4 cm, míg a hüvely, illetve szopóka egyik-másik fajtánál meghaladja a hét centimétert is, szóval néhány szippantás az egész cigaretta. Ennek a cigaretta formának oka csak abban kereshető, hogy Oroszországban a gyufa monopólium; hogy tehát minél nagyobb legyen a kereslet, illetve fogyasztás, rövidek a cigaretták, hogy gyorsabban elégve csakhamar újabbra gyújtson a dohányzó.
A cigaretta-nemeknek se szeri se száma. Különféle alakú, színű és nagyságú papírdobozokban hosszabb-rövidebb, jó és ordenáré cigaretták kaphatók minden állomáson. (Társaim azt mondják, hogy az orosz cigaretták csapnivalóan rosszak.) Mindegyik doboz le van ragasztva az állami fogyasztási adó befizetését igazoló narancsszínű papírszalaggal. Az árak minden doboznál néhány kopekkel drágábbak, mint amennyi fel van tüntetve a dobozon. Szivart nem szívok, de amint hallom, azok is nagyon komiszak.
Este Cservenchá-n vacsorázunk. Az éjszakát már nyugodtabban töltjük, mint tegnap.
Szept. 12.
Reggel Stolbjec-en megyünk keresztül. Kinézek az ablakon. A vidék ugyanaz, mint eddig, csak az erdei fenyők helyét lucfenyők foglalják el a sík terepen. Az állomásokon mindenütt nagy kíváncsi tömeg bámul bennünket, mi visszabámulunk, s közben vizsgálom a nép viseletét. A jobb osztályhoz tartozó férfiak általában sötét kék vagy fekete ruhát hordanak csizmával. A kabát, mint valami katonablúz, legtöbbször felálló kemény gallérral bír, sokszor azonban a felső rész olyan, mint a mi kabátainké. Derékon a fiatalabbak szíjjövet viselnek. Sapkájuk a pogácsa-sapka fényellenzővel. A nők viselete hasonló a nyugat nőinek ruházatához, csak a hosszú, földig érő kabát elmaradhatatlan. A nők részben kalapot, részben színes tüllből készült fejdíszt hordanak. Az utóbbit különféleképpen formálják fejükre: a színes fátyol az egyiknek hátul, a konty alatt van megkötve, s a két vég hosszan lecsüng a háton; a másiknál turbán-szerűen meg úgy van a fejre kötve, hogy a két fülnél diaboló formájára csokrot képez. Hajviseletük a haj gazdagsága és hosszúsága szerint különféle, mint nálunk. Cipellőjük elég csinos, magas sarkot hordanak. A legtöbb nem mondható szépnek már azért sem, mert az esetleges természetes arcüdeséget vastag púderrel és festékkel vonják be. Csúnyául ki vannak meszelve, s hamiskásan mosolyognak, mint afféle nők.
Késő este érkezünk Minszk-be, ahol majdnem egész éjjel áll vonatunk, s csak hajnal felé kerekedik kedve az indulásra. Itt új tiszt veszi át a fogolycsapat vezetését. Kérdezzük tőle, hova megyünk? Nem tudja ő sem, csak megyünk folyton keletnek.
Szept. 13.
A vasúti vonal mentén szegényes orosz falvak húzódnak meg. Madártávlatból úgy néznek ki a nyomorúságos, szalmával fedett, alacsony faházakból álló falvak, mint nálunk falu-helyen a gazdasági udvarok óljai. A kis viskók csoportjából mindenütt feltűnően emelkednek ki a csinosabban épült, fehérre festett fa- vagy kőtemplomok zöld tetővel, amelyek általában mind egy nagy toronnyal, és négy kisebb torony közt domboruló kupolával bírnak. Erre már ritkábbak a szélmalmok, s hovatovább egészen elmaradnak. Nélkülük még egyhangúbb a vidék.
A szmolenszki pályaudvar korabeli képeslapon
(Forrás: Wikipedia)
Orsán át Szmolenszk-be érkezünk, ahol óriási tömeg van az állomáson: átutazó szegény munkásnép kuporog hosszú, széles sorban az állomás egyik melléképülete előtt, bűzlik tőlük az egész állomás. Finomabb publikum is van az állomás peronján, és a másodosztályú étteremben.
Az állomás egyik szobájában kis házi oltár van felállítva az oroszok sajátságos szent képével, az aranyozott lappal befödött, s csak a feketére festett arc és kézfejek felett kivágott kezdetleges alkotással. Az oltár előtti zsámolyon kis viaszgyertyák áldozzák fel magukat a képen ábrázolt szent tiszteletére. Az egyik bakánk, se szól se beszél, oda lép az oltárhoz, leemel egy szentelt gyertyácskát, s kényelmesen rágyújt vele makra pipájára, majd visszatűzi tartójába, s mint aki legjobban végezte dolgát, elégedetten áll tovább, nagy füstcsíkot húzva maga után a levegőben. Mennyire sértette ez a profán cselekedet a bámuló muszkák babonáig menő vallási érzelmeit, nem tudom, mert nyelvüket nem értem, de a külső jelek erős benső felháborodásra mutatnak.
Az étkezést talán sehol sem lehet olyan rendetlenül végezni, mint egy étkezőkocsi nélküli vonaton. Akkor eszünk meleg ételt, amikor lehet, s nem akkor, amikor a napi fő étkezésnek ideje volna. Egyszer délelőtt 10, máskor délután 4 órakor, ismét máskor este 9 vagy 10 óra felé ebédelünk. A legtöbb állomáson kaphatunk egyet-mást, de főtt ételekből álló, határozottan ebédnek nevezhető étkezést csak nagy állomásokon végezhetünk.
Az állomásokon rendesen kétféle váróterem van: I-II. és III-IV. osztályú. Mindegyik egyúttal restauráció is. Mi tisztek mindig I-II. osztályú éttermet lepjük el, a legénység pedig a III-IV. osztályba és az állomás körül levő árubódékba tódul.
Hogyan néz ki egy I-II. osztályú váróterem? A nagy terem közepén rendesen egy, nagyobb állomásoknál két hosszú asztal terpeszkedik, amely állandóan fehér terítővel van födve, s úgy fel van díszítve, akárcsak a lipótvárosi zsúrokra készülő asztalok. Köröskörül az asztal szélén fehér porcellán kettős tányérok, mellettük csinos fényes evőeszközök, fehér szalvéták szépen kirakva; a közepén tüllel bevont több karú, csillogó gyertyatartók vannak színes vastag gyertyákkal, ezektől jobbra-balra vázákban nagy mű- vagy élő virágok pompáznak, melyek között szebbnél szebb gyümölcstartók, olaj, ecetes készletek, só- és borstartók sorakoznak. Az asztal körül faragott támlás székek várják az utasokat. Ezek után azt gondolhatja az idegen, hogy itt a legínyencebb utazó is kielégítheti gyomrának összes kívánságát, pedig az egész csak nagy hűhó semmiért. Nem kapni mást, mint káposzta-levest és valami élvezhetetlen kemény húst. A terem egyik oldalán pult van felállítva, amely az első pillanatra azt a benyomást kelti, mintha tele volna minden elképzelhető finom hús-, sajt- és tésztafélével; csak a közelség győz meg bennünket az ellenkezőről. A csalódást a szép üveg és fémedények ügyes elrendezése okozza. A nagy állomásokon azonban többféle hideg étel kapható, de minden méregdrága.
Lublintól Szmolenszkig
Következő rész: „Meghatottan s részvéttel…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
