A mai poszt szerzője, dr. Horváth Attila történész a Bács-Kiskun megyei Tass első világháborús emlékeit kutatja. Tősgyökeres tassiként nemcsak családja hagyományait, történeteit és tárgyi emlékeit dolgozza fel, hanem e mellett – és sokszor ezen keresztül – gondos helytörténeti munkát is végez. Mai írásában a háború idején a faluba került szerb, orosz és olasz hadifoglyok nyomába ered…

„Lapjat megkaptam, nagyon köszönöm. Elégedett vagyok, hogy mind jól van ott. Görzben vagyok még. Sajnalom nem Tassra jönni. Miért a nagymama nem írja több. Etelka is. Jeleit nekem, nem gondolja nekem több. Sok ször én írtam, soha valasz jön vissza. Türelem. Egezseg vagyok, mely visza kivanok. a Luigit nagyon jó és üdvözli küldi.
Üdvözlöm a Katona család és önnek.
Salvatore Toro
Arb. Komp. N 1079
Feldpost 562.”

E magával ragadó sorokat egy olyan olasz hadifogoly, Salvatore Toro írta, aki a háború poklából kiszakadva gyaníthatóan jól érezte magát a Duna menti kis faluban, Tasson. A lapot a doberdói harcok révén jól ismert településen, Görzben adták fel 1918 végén, ahova Salvatore Torót társaival együtt talán munkára vihették.

A háború lassan véget ért, az új idők új nehézségeket hoztak, a foglyok hazatértek, emlékük lassan halványult, de a falubeliek családi beszélgetéseken azért évtizedekkel később is gyakran feltették a kérdést: vajon mi lehet azokkal az egykori hadifoglyokkal, akiket a sors akaratuk ellenére ilyen messzire vetett szülőföldjüktől, Szerbiától, Olaszországtól vagy Oroszországtól?

Nagyapám, a helytörténettel is foglalkozó főjegyző, Horváth Lajos halála előtt nem sokkal egy rövid, kéziratos memoárt hagyományozott utódaira, amelyben életének néhány fontosabb történését jegyezte le. Budai diákéveiről szólva a Tasson használt – és nehezen leküzdhető – „őzös” tájszólása miatti gúnyolódás kapcsán emlékezik meg a faluban egykor élt hadifoglyokról is:

„Az első háború idején a hadifoglyokat kiadták a gazdákhoz munkára. Így Horváth öregapámhoz is került egy szerb fogoly. Valjevói, tehát városi ember volt, ráadásul cukrász, bizony a paraszti mesterséghez nem értett, meg nem is bírta erővel. Annál hamarabb rájött azonban arra, hogy Tasson tájszólással beszélnek. No, erre ő minden »ő« betűt »e«-vel ejtett, ami könnyebb volt neki, mivel a szláv nyelvekben nemigen van »ő«. Így lett az ökörből eker, a bögréből begre stb. A neve egyébként Sztankovics Sztankó volt, tehát igazi szerb név, amire ő büszke is volt. Mikor vége lett az első háború borzalmainak, természetesen ő is hazament. Katona öregapám [A másik posztban említett Katona-fiúk, valamint a képeslap címzettjének apja] vitte ki őket a vasútállomásra, mert Sztankó közben beszervezte még néhány szerb katonapajtását és megkérte öregapámat a kiszállításukra. Ekkor már teljes volt a káosz. A tehervagonokat feltörték, és ami ott található volt, vitték mindenfelé. A mi Sztankónk is pajtásaival együtt egy nagy hordó bort gurított elő és fel akarták tenni öregapám kocsijára, de tyatyám ezt nem engedte, jóllehet a jó bort életében mindig szerette. Úgy gondolta, hogy ezt a rombolást valakinek meg kell fizetni.”

Egy másik – szintén valjevói születésű – szerb hadifogoly, Glisics Sándor letelepedett a faluban és családot alapított, leszármazottai ma is élnek. A második világháború végén tragikus sors jutott számára. A faluba érkező szovjet csapatok tolmácsnak vitték el és egy orvlövész még a településen rálőtt: a sebesüléstől rövidesen elvérzett.

Bár az egyik falubeli 38-as baka is említi egy 1915 őszén hazaküldött levelében, hogy értesült róla, „a kukoricát szedik szerfogjokal”, nemcsak szerb foglyok kerültek a faluba:

„Voltak ebben az időben Tasson a szerb hadifoglyokon kívül orosz és olasz hadifoglyok is. Mi legjobban az olaszokat szerettük. Bár a munkájuk nem sokat ért, de mint kultúrában a legjobb társaság és jó énekesek, őket kedvelte a legjobban a tassi lakosság. Katona öregapámnál is volt egy milánói lakos, aki villamos kocsivezető volt Milánóban. Fel is írtam a címét, hogy ha majd már nagy úr leszek és küldetésben járok Itáliában, el ne kerüljem őket. Ezt az olasz megígértette velem, és én meg is ígértem. Sajnos mindezidáig nem került sor a kiküldetésemre, s bizonyára nem is kerül soha. Luigi Ligossi az olasz neve, a lakása Viale Monza 74, Milano, Italia.”

Bizonyosan ő a képeslapon említett Luigi, mint ahogy ő lehet az az olasz hadifogoly, akivel – egy másik írásának tanúsága szerint – „teheneket őriztünk a Szerbith-Bakér közelében, s felváltva halásztunk és fogtunk a Bakérban halat, elsősorban csukát”.

A foglyok népszerűségét jelzi, hogy Luigit szinte családtagként kezelték. Nevét és elmenetelének körülményeit, mint fontos eseményt a hívő református Katona Zsófia (a másik posztban említett Katona-fivérek nővére) az akkori szokásokhoz híven imakönyvébe is bejegyezte:

„Budap. 1917 IX.9.
Luigi a nagypapa olasz foglyának imája
Dominus Tubicum oltó spiritó tuó”

Alatta ceruzával:
„1917 Budapest X/ 27.
Luigit elvitték 1917 szept 8-án
én kaptam tőle lapot
melyet X/10-én írt.”

A hadifoglyokat a lakosság – legalábbis Tasson – úgy tűnik, általában szimpátiával kezelte, sokan őket látva a fogságba esett hozzátartozóikra emlékezhettek. Érdekes emléke ennek az a néhány családnál még fellelhető, sokszorosított képeslap, amely a „világháború hősi halottainak Tass községben lévő sírjait” ábrázolja. A képet a háborút követő emlékezetpolitika támogatásának jegyében készítették a 20-as évek végén.

Képeslap a hősi halottak sírjaival

Azonban a 116 tassi katonaáldozat nevét tartalmazó, 1924-ben felavatott „Hősök szobra” fényképe mellett nemcsak katonasírok, valamint a kommün áldozata sírhelyének képe található, hanem „Jegoró Sándor orosz hadifogoly és egy ismeretlen német katona sírjának” felvétele is. A közös sír igazi rejtély: mivel a front több száz kilométerre volt, nem tudni hogyan temethettek el valakit a faluban ismeretlenül. Ugyan volt hadikórház is a településen, de vannak rá feljegyzések, hogy 1917-ben már nem nagyon működött – a sírfelirat szerint a katona ekkor hunyt el –, ráadásul valószínűtlen, hogy valamilyen adat nélkül felvettek volna bárkit is oda. A német katona talán a Kunszentmiklós-Tass állomás valamelyik szerelvényéről kerülhetett ide súlyos sebesülten. A közös sír cementobeliszkjét esetleg a forradalmak alatt állíthatták? A későbbi kutatások remélhetőleg választ adnak rá.

Jegeró Sándor és az ismeretlen német katona sírja

A sírfeliraton Jegeró Sándor szerepel

A sírba temetett másik személyről, az orosz hadifogolyról eddig nem sikerült semmi biztosat kiderítenem, bár van egy nem várt helyről származó támpont: nagyapám egyik iskolai füzetében találtam több rövid fogalmazásgyakorlatot, amelyben egy orosz hadifogolyról ír, aki aratáskor került a – képzeletbeli – falujába, és akinek „jóságos kék szemében ott ült az oroszokat jellemző mélaság, az a bánatos szelídség”. Megtudjuk azt is, hogy a fogoly „orosz diák volt, orvos akart lenni, de a háború félbehagyatta vele a tanulmányait. Öt hónapot volt a fronton, mikor a magyarok elfogták. Mint foglyot és mint közlegényt munkára fogták, így került hozzánk 15 nyarán.” Az írás azzal végződik, hogy „kis kereszt hirdeti csupán, itt nyugszik Andrejevics Péter”, aki meghalt 1918 október 20-án. Talán ő lehetett Jegoró – vagy Jegeró – Sándor, akit „egy kis volgamenti faluba” hiába vár haza az édesanyja, mivel más elhunyt orosz fogolyról nem tudok. Ha három évet töltött a faluban, sokan megismerhették, megszerethették. (Semmilyen anyakönyvi bejegyzés eddig nem került elő a temetésről, sírkőállításról. Érdekességként említem meg, hogy a sírja alig ötven méterre található az 2001-ben a családi sírkertben újratemetett Hóman Bálintétól.)

Az obeliszk – tizenöt másik sírral együtt – a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisírok felújítására kiírt pályázatának köszönhetően 2018-ban megújulhatott. A szerző a felújított obeliszk síremléknél

A kérdés azonban a cikk elején említett képeslap feladása után száz év elteltével engem is nagyon érdekel: vajon mi lett a további sorsa Salvatore Torónak, Luiginak, a derék milánói villamosvezetőnek, a valjevói cukrásznak és társainak?

Orosz hadifoglyok Tasson, 1918
(Neszményi György helytörténeti gyűjteményéből)